Miskolci Galéria
Oldal kiválasztása
Lenkey-Tóth Péter laudációja elhangzott 2019 január 22-én a Miskolci galériában a díj átadásakor

Folyton-folyvást történeteket mesélünk magunknak magunkról, magunkról másoknak, másoknak másokról. „Ami kívülről ér bennünket, és amit magunk teszünk, amit gondolunk, képzelünk és tapasztalunk, amitől félünk, és amit remélünk, elmondjuk újra és elmondjuk másként. Elbeszéléseink vissza-visszatérnek a már elmondottakra, és ismét elölről kezdik: így próbálják körülvenni és befogni az elszökő történéseket. Amit tudatosan elhallgatunk, és amit öntudatlanul elhárítunk magunktól, a már elmondottak és még elmondandók árnyékában húzódik meg.” Ma nekem jutott az a megtisztelő felkérés, hogy valami efféle történettel álljak elő. Góré Szabina történetével. Ha Szabina képeire gondolok, akkor elsősorban a néma, de mégis beszédes figurái jutnak eszembe. Mesék a máról és a tegnapról, a nyúlról és az árnyékáról, azaz önmagunk esendőségéről és végességéről. Súlyos témák a ki vagy az el nem mondható árnyékában. Éjjel-nappal sötét ügyek. Világos, ezt csak így lehet, erre csak így képes, ilyen sötéten, de mégis színesen, ilyen súlyosan, de mégis laza vonalakkal, ilyen feszes rendben, de mégis könnyed geometriával, és e mellé még a viasz finom illata, tapintható meleg felszíne. Igen, ez csakis így mehet, a történetmesélés maga hozza létre a valódi tartalmat, ami a kezdet kezdetén számára még nem teljességében ismert, mert ez, ahogy rétegről rétegre halad, dörzsöl, merül, tapad, ragad, fokozatosan tárul fel előtte és mutatja meg önmagát. Önmagát. Ő saját magát. Mondjuk ki: Szabinát. És persze történeteit magáról és rólunk.

Ki is ő? A puszta tényekhez a képek kevesek, de az adatok meg olyan semmitmondók. Hogy ide járt vagy oda járt, hát nem mindegy? Egyébként igen, de most éppen nem. Zrínyi, meg a Spic, és Pécs, az egyetem, a közös műterem a Damjanichon, egy kis kuckó képekkel, Hegyi Csaba, a mester, a festék, a vászon, a mézes illat, az enkausztika, a kiállítások, több és egyre több, díjak, és hogy még Tolvaly mester is büszke lehetne, Przemysl tegnap, Cesky Krumlov most és holnap Kielce. És most, igen, most, hogy e jeles alkalomból éppen Szabina történetéről beszélhetek, annak legfőbb oka nem ezek a száraz adatok, hanem az az egyedi hang, ahogyan mesél, éppen olyan tisztán, csendesen, visszafogottan, átgondoltan, mint amilyen ő maga. Önmagát adja. Hogyan is lehetne másképpen, gondolom, de tudjuk, lehet. Habár csak így érdemes. És ő most – talán könnyebb is így kimondanom, hogy nincs itt, mert tudom, zavarba lenne –, szóval ő most itt erre, mármint a díjra, érdemes.