Miskolci Galéria
Oldal kiválasztása

   

AZ ÉV LEGEMLÉKEZETESEBB IDŐSZAKI TÁRLATAI

10. 15. Nagy Kunszt – Nőttön-nő, Miskolci Galéria, Rákóczi Ház, Miskolc, 2016. április 7. és június 7. között.

A tizenöt éve zajló Nagy Kunszt sorozat keretében előre meghatározott témák alapján rendeznek kortárs kiállításokat a borsodi megyeszékhelyen, ami még önmagában nem tűnik nagy kunsztnak, viszont a témaválasztást és a válogatást itt a múzeumpedagógiai hasznosíthatóság határozza meg, hisz elsődleges szempont a különböző korosztályú és felkészültségű befogadók csoportjainak bevonhatóvá tétele.

Ez a nőiség kérdését központba helyező, minden korosztályt más-más elemeivel megszólítani képes, kizárólag nők által jegyzett kiállítás kiválóan szolgálta azt a célt, hogy minél többen észrevegyék a kortárs művészet felforgatóerejét. Bár a Miskolci Galéria nem tartozik az ország legkönnyebben átépíthető kiállítóterei közé, a tárlat külön helyiségbe kívánkozó, intimitást igénylő elemeit mégis ízlésesen választották le a központi térről. Érdemes volt elvonulni például Fátyol Viola Nyújtás (2009–13) című, a nagymamát munka közben megjelenítő videoinstallációjához, aztán Eperjesi Ágnes okosan összerendezett munkáinak terébe, ahol a laborszerű atmoszférát vörös fénnyel idézték elő, nem mellesleg itt egy-két tárgy számított a befogadói aktivitásunkra, beavatkozási kísérleteinkre is.

Fajgerné Dudás Andrea festményekből és – Szabó Eszter Ágnessel közösen dedikált – „Common jam / Bűn tartósítása” feliratú befőttekből álló installációja nemcsak a női test nyers erejét hangsúlyozta,s  a bűnbeeséstörténet kiforgatásával a képeken megképződő narratíva a művészi alkotóerőt a nő privilégiumaként jelenítette meg, aki rendelkezik a bűn tartósításának képességével. Hiszen a bűn végső soron szabálytörés, ami pedig a művészi progresszivitás eszköze. Szelídebben üzentek a központi tér centrumának asztalán elhelyezett – sokszor lírai tömörségűnek ható, pedig a párkapcsolati panasz szavaival felcímkézett – étkészletek Hitka Viktóriától. Bármilyen étellel érdemes volna megküzdeni, hogy feltáruljanak előttünk ezek a szépen megformált, egyszerűségükkel ható szókapcsolatok.

2017. január 03. KULTer.hu

   

A Miskolci Múzeumpedagógiai Műhely és a Miskolci Galéria remek kísérletbe vágott bele. A kísérlet neve: Nagy Kunszt, tétje pedig szinte felbecsülhetetlen. A kísérlet amúgy nem kísérlet, hanem egy jól működő „vállalkozás”, amely kortárs képzőművészeti kiállításokban öltött testet. Ezek a kiállítások amúgy nem is „csak” kiállítások, hanem egy komplex vizuális nevelési program helyszíneiként is funkcionálnak. Sőt elsősorban helyszínek, illetve terek. Terek a vizuális nevelés és a vizuális műveltség elsajátításához. Ráadásul gondozott terek, már-már kertek. Hangulatos és ötletes kertek, ahol kortárs magyar képzőművészek munkáiban gyönyörködhet a látogató. Tudom, hogy ez így felütésnek egy kicsit gejl, de olyan sok (és valahol mégis kevés) szó esik a vizuális nevelés égető szükségességéről, hogy a jó kezdeményezések minden dicséretet megérdemelnek. No, mindegy: nekivágok azért egy fokkal tudományosabb regiszterben is.

Sokat lehetne arról vitatkozni, hogy mikor és hol is született meg a vizuális kultúra, illetve a vizualitás tudománya. Meg arról is, hogy ebben melyik diszciplínának milyen része volt. És arról is, hogy milyen ismeretelméleti és politikai tényezők járultak hozzá ahhoz, hogy számos egyetemen elindult a vizuális kultúra képzés MA sőt PhD szinten is. Ezekkel a vitákkal csak az a probléma, hogy némiképp – a genealógia és a legitimáció kérdéseire fókuszálva – szem elől tévesztik a célt, melyet nemes egyszerűséggel ugyan, de kénytelen az ember vizuális nevelésnek nevezni. Egy nem túl régi tanulmánykötetben James Elkins mutatott rá arra, hogy a vizuális kultúra tudománya az úgynevezett bevezető (freshmen) kurzusokból nőtte ki magát diszciplínává. Ha pedig ezt tartjuk szem előtt, akkor nem az lesz az elsődleges probléma, hogy Jacques Lacan, Walter Benjamin vagy Guy Debord felől érthetjük meg jobban a nézés és a látás különféle praktikáit, hanem az, hogy miként lehet ránevelni az embereket a smartphone-ok és a multiplex mozik korában a kevésbé impresszív képek élvezetére. Nevelésügyi szinten ez a probléma természetesen nem új keletű, sőt ma már a komolyabb kiállítási intézmények is tudatában vannak annak, hogy jól felfogott érdekük a látogatók vizuális nevelése. Az viszont egészen forradalmi tett, hogy valahol fenn északkeleten, a még mindig gyönyörű Bükk és a rohamosan pusztuló Avasi lakótelep lábánál kifejezetten a vizuális nevelés céljából hoznak létre úgynevezett „tanulmányi” kiállításokat.

A kísérlet, a hely és a „kert” neve tehát: Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum. Különlegessége pedig az, hogy nem a múzeumpedagógia és a vizuális nevelés kapcsolódik a képzőművészethez, hanem éppen fordítva van. Vagyis a szervezők kifejezetten „tanulmányi” és „nevelési” célzattal hoznak össze – egyáltalán nem mellékesen – komoly kurátori teljesítményt is feltételező tematikus kiállításokat. A teljesítmény akkor válik valóban lenyűgözővé, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kurátorok olyan kiállításokat raknak össze, amely egyként meg tudja szólítani a felnőtteket és a gyerekeket is. Ez utóbbi célközönség számlájára írható a kiállítások üdítően közérthető retorikája is. A kiállításhoz mellékelt szövegekben nem teng túl a „kontextus” és a „diskurzus”, és ha éppenséggel az „ego” kerül is a falra, akkor ezt a szót nem pszichológiai és antropológiai szakkifejezések magyarázzák, hanem kortárs képzőművészek munkái. Ráadásul kiváló művészek (Beöthy Balázs, Csontó Lajos, Gémes Péter, Komoróczky Tamás, Németh Hajnal) rangos gyűjteményekből (Somlói-Spengler, Offenbächer) származó, valóban remek művei. A katalógus borítóján amúgy egyik személyes kedvencem látható, Komoróczky 1998-as Triptichonjának filctollas táblája, és jó érzés arra gondolni, hogy ennek a meglehetősen erős műnek létezhetnek kevésbé durva, és kevésbé (vagy inkább másképp) személyes olvasatai is.

Számomra amúgy éppen a személyesség olvasatai mentán válnak el a legmarkánsabban a múzeumpedagógia és a művészettörténet perspektívái. A „régi” művészettörténetről ugyanis az a meglehetősen konzervatív kép él a laikusok fejében, hogy célja nem más, mint a műtárgy, „eredeti”, személyes jelentésének megfejtése, legyen az akár a művész, akár a megrendelő, vagy akár egy korabeli „értelmezői közösség” tulajdona. Az újabb művészettörténet az effajta rejtvényfejtést kicsit galád módon össze szokta kapcsolni az „intencionalitás téveszméjével”, vagyis annak értelmetlen és félrevezető vizsgálatával, hogy „mit is akart a művész valójában kifejezni”. A „miskolci” múzeumpedagógia viszont tapasztalataim szerint nem arra kíváncsi, hogy mit is akart a művész, hanem arra, hogy miként lehet azonosulni a műveken ábrázolt figurákkal. Vagyis a művekhez kapcsolt gyakorlatok célja nem a rekonstrukció, hanem a megjelenített képek, történetek és helyzetek továbbgondolása. Tehát például Komoroczky esetében nem szükséges ahhoz elmerülnünk sem az Újlak csoport kultúrtörténetében, sem pedig a heroikus ego ideológiakritikai lebontásában, hogy azonosuljunk a rajongó, a szorongó és a kontempláló ember ikonográfiai toposzaival. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a képek pszichológiája a művészettörténettől sem idegen, sőt. Egy nyolcéves gyereknek azonban nem beszélhetünk Aby Warburg szorongásairól, vagy Heinrich Wölfflin vágyairól. Beszélhetünk viszont „filctoll-antennákról”, érzékszervekről és érzékelésről és ezzel nem feltétlenül csorbítjuk az abjectbe játszó filctollak és az elvonókúrás görcs rettenetét.

A pszichológiába oltott pedagógia és a személyesség nem csak az Ego a falonnak, de a két későbbi kiállításnak –Találkozás David Bowieval (Szabó Eszter Ágnes örökbecsűje után) és Egészen kis tájaink – is központi eleme volt. Én most az utóbbin (melyet volt szerencsém személyesen is látni) szemléltetném a vizuális nevelés és a kortárs képzőművészet elgondolkodtató együttélését. Az Egészen kis tájaink nevéhez híven tájképekkel, ámbátor nem teljesen szokványos tájképekkel indul. Horváth Kinga gyermelyi dombokat ábrázoló tusrajzaival, Varga Éva kisplasztikáival (Részletek I-III.) és Bukta Imre sajátos tájegységeivel, amelyek jóleső könnyedséggel relativizálják a tájról (és annak leképezéséről) alkotott hagyományos elképzeléseket. A bevezető szekció művei és a hozzájuk fűzött (korosztályonként eltérő) feladatok célja az, hogy a táj és a tájkép fogalmát kiszabadítsa az untig ismert skatulyákból. Varga Éva kisplasztikái például környezetünk apró részleteit, hézagait és illeszkedéseit „ábrázolják” és konkrét címek híján tág teret engednek az asszociációknak, Bukta Imre tájképe pedig a falon olvasható „komment” (Éliás István szövege) szerint „igazából se nem táj, se nem kép”, hiszen nem hagyományos eszközökkel jelenít meg egyáltalán nem hagyományos tájakat. És ezek a nem hagyományos, kifejezetten személyes, egyszerre belső és külső, természethű és absztrakt tájak kiváló bevezetőt kínálnak a kiállítás másik szekciójába, amely még kevésbé hagyományos tájakra kalauzol.

Ebben a másik, nagyobb, mondhatni para-térben, vagy inkább para-kertben már nem „csak” a kortárs művészek műveit értelmező, tovább- és újragondoló műveket láthatunk kisiskolásoktól és egyetemistáktól, hanem komplett installációkat is, melyekben a kurátorok hoztak létre a művek átélését segítő installációkat. A célközönség ezúttal is kellően komplex, a Fabricius Anna művéhez (Átmeneti társaság, 2004) kapcsolódó kollégiumi szobát inkább az egyetemisták tudják hová kötni, a Gyenis Tibor alkotásához (Bodymade, 2002) mellékelt padlást (avagy „para-szobát”) pedig a kisebbek. A művek és az installációk közötti kapcsolat a lehető legegyértelműbb, már-már közhelyes, de ne feledjük ezek az „installációk” nem műalkotások, hanem terek a befogadók számára! Ekként pedig a vizuális nevelés fontosságán túl arra is rámutatnak, hogy milyen komoly hiányosságokkal küzdenek a kortárs képzőművészeti galériák. A falra aggatott, néha csupán számokkal jelzett kortárs művek ugyanis még a szakma számára is sokszor kommentár után kiáltanak. Az értelmezést segítő infókat persze le lehet vadászni a netről egy smartphone-on keresztül is, de én azt gondolnám, hogy nem ártana szerzői és kurátori kommentekkel segíteni a gyanútlan és kevésbé gyanútlan nézőket. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy eredeti formájában az Egészen kis tájainkon sem voltak kinn az értelmezést és a továbbgondolást segítő írott útmutatók, viszont a „tanulmányi” kiállítások kizárólag „vezetővel” látogathatók, ami garancia arra, hogy egyetlen mű se sikkadjon el.

A „para-szoba” és a kollégiumi szoba egyaránt a psziché belső tájaira vezet, de hogy a helyzet és a kiállítás még izgalmasabb legyen, három további „trip” is bemutatásra került. Szépfalvi Ágnes Horror vacui című festménye (2001) és Barakonyi Szabolcs „fotóoltára” (Kínai büfé, 2003) a pszichológiai síkot összekapcsolja az idegen kultúrák megtapasztalásával, melynek Miskolcon is megvannak a maga hagyományai a hétköznapi életben és az egyetemi képzésben egyaránt. A harmadik „trip” (Hajadonok I-IV., 2005) pedig Szabó Benke Róbert nevéhez fűződik, és a társadalmi nemi szerepek kulturális kondicionáltságát tematizálja. Kisebbeknek és a szakzsargontól ódzkodóknak: a fotográfus „esküvősdit” játszik huszonöt éves nagylányokkal. Az öt „para”- vagy „pszicho”-mű ráadásul elképesztően gazdag párbeszédet folytat egymással. Példának okáért Fabricius Anna olyan „szublimált erőszakba” (pl. lelőni a szobatársat a hajszárítóval) fúló kollégiumi helyzeteket fotóz le, amelyek idegen, külföldi helyszíneken játszódhattak le (a helyek idegenségére külön „vizuális” gyakorlat mutat rá), és hőseik többnyire nők. Hasonló nők, mint akiket Szabó Benke saját esküvőjük elképzelésére ösztönzött, és majdnem olyan szépek, mint Szépfalvi idealizált „flanőze” (Walter Benjamin flâneurjének női verziója), aki elveszetten néz ki egy hongkongi hangulatú hirdetés-kavalkádból. És akkor még vissza lehet tekinteni Gyenis Bodymade Alexiájára („Alexia művész, nem szereti, ha figyelik az emberek, szeretne kaméleonná válni.”), aki egy szupermarket árú-kínálatába olvad bele, és akkor már egészen ott vagyunk, ahová Debord és Baudrillard követői utasítják olvasóikat. És mindezt héttől hetvenhét éves korig nemcsak, hogy komolyabb lelki sérülés nélkül lehet megtapasztalni, de a különféle testközeli gyakorlatok arra is lehetőséget kínálnak, hogy reflektáltabb fogyasztóként ne csak a bejáratott termékekben leljünk örömöt, hanem azokban is, amelyek több szellemi munkát és több aktivitást igényelnek.

Új Művészet, 2010. május, 46-48. o.

Két nem, hét kiállítás a nőnap jegyében

„A Petró-házban működő programokat Éliás István találja ki és kivitelezi. Ennek eredményeképpen több ezer iskolás látott már testközelből kortárs képzőművészt, alkotással együtt. A meNŐK című tanulmányi kiállításon Eperjesi Ágnes a színelmélet a házimunka örök praxisára húzva hirdeti a női identitások egy lehetséges olvasatát, de Nagy Kriszta, Göbölyös Luca, Németh Hajnal, Bakos Gábor–Weber Imre, Braun András és Cseke Szilárd kiválasztott művei közül is szinte mindegyik külön tematikát kínál a feldolgozásra.

Éliás egy cigarettásdoboznyi szobában dolgozik, innen szervezi a Nagy Kunszt életét, amelyet az interneten is követni lehet. A születőben-alakulóban lévő kapcsolatok ápolásának médiuma pedig a Facebook; profilképe a problémamegoldó képességéről elhíresült fantasztikus Róka úr. Erre mondják, hogy kifordítja sarkából a világot? Egy várost mindenképp.”

Műértő, 2011. április, 13. o.

A múzeumpedagógia iránt érdeklődők gyakran megkérdezik, hogy beleszólhat-e a múzeumpedagógus a kortárs képzőművészeti kiállítások rendezésébe, együttműködik-e a kurátorral, a kiállítókkal? A válasz, nem. Egy kortárs kiállítás esetében a múzeumpedagógusnak nem az a feladata, hogy közösen gondolkodjon a kiállítás rendezőjével vagy a kiállító művészekkel, hogy beleszóljon a kiállítás koncepciójába, vagy az alkotások elrendezésébe. Nem szól bele abba, amit közvetít, tolmácsol, értelmez, a múzeumpedagógus minden szempontból alkalmazkodik. Alkalmazkodik a kiállításhoz, a látogatókhoz, az intézményhez. Ha a képet magasan helyezik el a falon, akkor nyakába veszi a gyerekeket, ha nyolc pontos betűvel írják fel a magyarázó szöveget a falra, akkor nagyítót visz magával a foglalkozásra, ha a videóvetítés miatt sötét van a térben, akkor elemlámpát ad a gyerekek kezébe. A kiállítás megvalósításánál mindenben a művész és a kurátor dönt, a múzeumpedagógus nem szólhat bele a rendezésbe. Kivéve egyetlen helyen az országban, a Miskolci Galériában.

2009-ben Bán András galériaigazgató kezdeményezésére jött létre a Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum. A tanulmányi kiállítások anyagát, hasonlóan más kurátori kiállításokhoz, mindig egy téma, egy koncepció szerint állítja össze Éliás István, a galéria múzeumpedagógusa. A témaválasztás és a kiállított művek a gyerekek igényeihez illeszkednek. Alkalmazkodnak a gyermekek világához, érdeklődési köréhez, és sok esetben az iskolai tananyaghoz is. Irigylésre méltó a kezdeményezés. Bár ha jobban belegondolunk, ugyanez elmondható a legtöbb kortárs kiállításról, hiszen a körülöttünk élő képzőművészeket ugyanazok a gazdasági, politikai, társadalmi, filozófiai vagy személyes kérdések foglalkoztatják, mint minket. A kiállítások, és a múzeumpedagógiai programok témája nem a kompozíció vagy az ecsetkezelés, hanem mindig az az aktuális problémafelvetés, amellyel a művész foglalkozik, a minket; alkotókat, befogadókat, felnőtteket és gyerekeket körülvevő világ.

Ennek ellenére a Nagy Kunszt kiállításaihoz hasonlót sehol nem találunk hazánkban. Igaz, hogy a gyerekek ugyanolyan kortárs alkotásokkal találkoznak itt, sőt ugyanazokkal, mint bármely más kortárs múzeumban vagy galériában, de nem ugyanolyan környezetben és nem ugyanolyan rendezésben. Éliás István nemcsak a művek válogatásánál tartja szem előtt a pedagógiai szempontokat, hanem a kiállított alkotások elrendezésénél, installálásánál is. Tárgyakkal, kellékekkel, eszközökkel népesíti be a kiállítóteret. Ráadásul a kiállítás nem a megnyitó napjára készül el, hanem a zárásra, hiszen a foglalkozásokon készített gyerekmunkák is kikerülnek a falra, a térbe, közvetlenül a műalkotások mellé, jelezvén, hogy a fiatalok gondolkodtak, beszélgettek, véleményt formáltak a látottakról. ”Használták” a műveket és a teret, élvezték az itt eltöltött időt, az alkotást és a kiállításról folytatott diskurzust.

A Nagy Kunszt egyedülálló és példaértékű. Páratlan hely, tér és lehetőség a nagyközönség számára a műalkotások élvezetes befogadására, és szép példa arra, hogyan lehet megszerettetni a gyermekekkel a kortárs képzőművészetet.

Nagy Kunszt Könyv, 2014

Hölgyeim és Uraim!

„Mert miután a transzcendens utakat mind lezárták és az égő csipkebokrokat mind eloltották, csupán ez maradt: a hiba. Ez az egyetlen út, amely a csoda a teljesebb valóság felé vezet. Az egyetlen titok, ami még megpróbálható. Lehet, hogy a túlsó oldalon csak a krokodil vár minket. De már az is fölér egy csodával, mert ez a krokodil nem e világról való. A hiba az, ami kivezet a világból.” /Perneczky Géza /

Szükségét érzik-e az emberek, hogy a fenti idézetben említett „hiba” segítségével törekedjenek a teljesebb valóság felé? Ennek érdekében keresik-e a találkozás lehetőségét a kortárs művekkel? Ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelmű kategorikus választ adni. Nehéz megmondani, érdekli-e még az embereket a művészet, vagy érdekli-e még a művészetet az ember és annak véleménye. Minden esetre a kortárs képzőművészetről való vélekedés egy meglehetősen neuralgikus pont nem csak a széles tömegek, hanem a társadalom „élcsapatának” számító értelmiség körében is.

A kortárs képzőművészet széles körű társadalmi megítélése – kiállítás látogató tapasztalataim szerint, s itt főként a magyarországi viszonyokra gondolok – jobb esetben a közömbösség de nagy általánosságban inkább az elutasítás talaján áll. Személy szerint egyetértek azzal a szakemberek szájából elhangzott megállapítással, hogy a kultúrára, s ezen belül is a kortárs művekre, képzőművészeti kiállításokra való igény szocializáció kérdése. A társadalom különböző rétegeinek a művészet iránt megfogalmazódott igénye vagy igénytelensége valószínűleg művészetszociológiai kérdés, s mint olyan, e szakemberek kompetenciája.

Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy a diákok egy-egy kiállítás megtekintésének a gondolatára kezdetben nem közömbösek vagy elutasítóak, pedig „civil”, azaz iskolán kívüli életükben kevés pozitív interpretációval találkoznak a témában a szüleik vagy a médiumok részéről. A fiataloknak szóló műsorokban kevés szó esik képzőművészetről, a nekik készült újságok sem foglalkoznak eleget kortárs művekkel és alkotóikkal. A szülők ízlése pedig, s ez össztársadalmi szinten átlagnak mondható, megragadt Munkácsynál, s legfeljebb az impresszionisták ismeretéig és tolerálásáig terjed. Gyermekeik számára ugyanolyan unalmasak a hagyományos kép- vagy szoborkiállítások, mint a kortárs művek tradicionálisan installált bemutatói. Információhiány miatt nem éreznek különbséget a nyilvánvaló formai eltéréseken túl egy tradicionális és egy modern mű között, mert nincs aki interpretálja azt.

Kapaszkodók híján az átlaglátogató a könnyebben emészthető felszínes formalista megoldásokat választja, tünteti ki érdeklődésével. A galériában teljesen magára maradt néző, ha képtelen a művet dekódolni, akkor nagyon sokszor a művész felől pusztán egy elitista, túlontúl intellektuális magatartást feltételez, és szó szerint megsértődik, azt hiszi, lenézik. „Az intellektualitás kérdése az egész huszadik század művészetén átvonul, és hol ujjongó örömet indikál, hol kétségbeesett tiltakozásra indít. Nehéz eldönteni, hogy azért, mert a művészet tényleg annyira intellektuális probléma vagy csak amiatt, mert mind a művészek, mind pedig a közönség között szép számmal akadnak kifejezetten buta emberek is, akikben a kérdés neurotikus komplexummá fajult.”

E témához kapcsolódik, ami Marcel Duchamp egy 1957-es előadásában hangzott el „A teremtő aktus” címmel. Duchamp abból indul ki, hogy e teremtő aktusban a művészi alkotás két pólusának tekinthető művész és művének befogadója egyaránt fontos szerepet játszik. Ha a művek létrehozóját médiumként definiáljuk a tudatosság problematikájával találjuk szemben magunkat, vagyis, amit ki akart fejezni és az, amit kifejezett, különbözhetnek egymástól. A közönség bizony fontos szerepet játszik. Övé a lehetőség, hogy a mű „cukrát” (Duchamp kifejezésével élve) „megfinomítsa”. Nem azt mondja, hogy ez tetszőleges, hanem a művel való kölcsönhatás aktusa „esztétikai ozmózisban” zajlik le. Ennek során a befogadónak bele kell bocsátkoznia abba, ami a műben anyagtalan és ugyanakkor nem szándékolt. És ha ez megtörténik, érvényre jut a „művészi együttható”, vagyis a szándékolt és nem kifejezett és a nem szándékosan kifejezett differenciája. És csak ezáltal kerül napvilágra az, ami a dologban tényleg jelentős, és csak ezáltal válik a mű szociális ténnyé. Ehhez azonban mindenekelőtt egy nyílt befogadói averziók nélküli attitűd szükségeltetik.

A Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum elnevezésében a nyilvánvaló jelentésén túl némi rejtett tartalmat is felfedezni vélhet a gyanútlan szemlélő. A kunszt kifejezés ugyanis a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: ügyesség, fortély, cselfogás, – mely itt jelen esetben természetesen nem pejoratív értelemben érthető -, egy művészet közvetítésére hivatott intézmény, a kezdeményezés gazdatesteként funkcionáló Miskolci Galéria öndefiníciójának szükségszerű átértelmezésére is vonatkoztatható. Ez az identitásprobléma Magyarország és Európa szerte jelen van, megannyi múzeumkommunikációs és múzeumpedagógiai projekt életre hívójaként. A probléma lakmuszpapírja, ahogy fentebb már említettem, maga a látogató, aki a képalapú társadalom aktív tagjaként a kultúra kollektív emlékezetének gyűjtőhelyeit, vagyis a múzeumok tereit már egyre kevésbé látogatja. Valljuk be a múzeumok sokáig még örültek is ennek, hiszen sok intézmény korábban problémásnak tartotta, s kezelni sem tudta a kiállítótérben megjelenő tömeget, a sivalkodó gyerekcsoportokat, vagy netalán a kosszal és zajjal járó gyermeki alkotótevékenységet a „white cube” konformista falai között.

A helyzet szerencsére megváltozni látszik, s ez gyanítom, jónéhány fortély, kisebb-nagyobb kunszt bevetése révén van így. A rendszer minden eleme (a művész, az intézmény és a néző) megérett már erre a változásra. A művészek unják már saját köreiket, az intézmények melyek korábban szinte teljesen  elnéptelenedtek, most új koordinátákat keresnek maguknak, s ezzel egyidőben a nézők pedig új inspirációra, s nem utolsó sorban új közösségi élményekre vágynak. A mega-, és gigamúzeumok hasonló paraméterű kiállításokat szerveznek a közízlés (ha van ilyen) pillanatnyi állapotához igazítva, nem túl nagy kockázat vállalással. A kisebb intézmények, illetve a kortárs művészetet interpretálók a művek és a közönség közti újszövetséghez igénybe veszik azokat a karizmatikus művészegyéniségeket, akik kellő pedagógiai vénával felvértezve, komoly múzeumkommunikációs projekteket képesek prezentálni.  Kötelességem megemlíteni Szabics Ágnes képzőművész, művészetpedagógus nevét, aki sokunk inspirátora, mentora vagy éppen mestere volt a vizuális nevelésben, s aki 15 éve foglalkozik a Műcsarnok falai közt a lehető legprogresszívebb módon az alkotó és a befogadó relációival, azok legtöbb indítékát ismerve, értve, s felhasználva.

A legtöbb intézmény felismerte azt is, hogy a korábban inkább statisztika javítása érdekében meghívott gyerekcsoportok a jövő látogatóiként rendszerbe állíthatók jól átgondolt múzeumpedagógiai programok által.

S lássunk csodát, e trükkök eredményeként képletesen szólva Beuys nyula kibújni látszik a kalapból. Egyre szaporodik azon kiállítóterek száma, akik felismerték a múzeumkommunikáció és a múzeumpedagógia jelentőségét.

E helyen egy olyan nagyszerű kezdeményezés bölcsőjénél állhatunk, ahol az ötletgazdák, Tuczai Rita és Éliás István a MIMÚMŰ-ben végzett sokéves tevékenységük folytatásaként egyedülálló infrastruktúrát tudtak a galéria segítségével hozzárendelni programjukhoz, melyben korszerű pedagógiai elveket és módszereket ígérve kísérlik meg a jövő látogatóinak vizuális nevelését. Törekvésük mint minden újító vállalkozás, azonban nem veszélytelen, hiszen a hangzatos konstruktivista pedagógia gyakorlata, illetve a projektoktatás felkészült szakembergárdát igényel, s félő, hogy a múzeum lehetséges partnereiként számon tartott szakpedagógusok, a gyerekcsoportokat kísérő rajztanárok még nem túl tájékozottak e módszerek és elvek szükségességét és használatát illetően. Itt komoly feladat vár a kezdeményezőkre, nehogy a projekt később légüres térbe kerüljön!

A kiállítás sorozat ma induló első eseményeként magángyűjtemények kortárs műveit láthatjuk „Ego a falon” címmel. A kortárs képzőművészek személyes reprezentációinak darabjai, Baranyai Andrástól Nagy Krisztáig, hogy csak a két végletet említsem, sajátos önarcképek, valószínűleg értő szemekre találnak majd a gyermek közönség soraiban. E megértés diákokra vonatkozó előfeltétele az esztétikumot beelőző koncepció szerepének tisztázása a kortárs képkultúrában, míg ránk felnőttekre a tinédzserek rendkívül sokrétű mediális önreprezentációjának értelmezése háríthat sok feladatot. A falakon látható művek e két szegmens közelítését segíthetik, s egyben értelmet adhatnak a kortárs képzőművészettel való foglalkozásnak. Ígéretes sorozat, nagy kalandokkal kecsegtető izgalmas vállalkozás. Tisztelet a szervezőknek! Hibára fel!

A kiállítást ezennel megnyitom!

Miskolc, 2008. szeptember 9.

Orosz Csaba

Amikor Szegedy-Maszák Zoltán és Ferneczelyi Márton képzőművészek megérkeztek a készülő tizedik Kunsztba, hogy üzembe helyezzék a Oculus Artificialis Teledioptricus 2.0: Re:mbrandt című alkotást, meglepetten konstatálták, hogy még a falakat sem készítettük elő, hiszen keresztbe zöld, lila, sárga és rózsaszín csíkosak. Ööö… – nyögtem zavartan – ez már az a fal, amelyen az alkotások lesznek. 
– Na, de ez tönkreteszi a kontraszthatást – is! 
– Semmi gond – mondtam, lefestjük akkor fehérre azon a szakaszon, ahol szükséges. Nincs kőbe vésve, hogy ilyennek kell lennie. 
Bár az elsőre kommersz attitűdnek vélt édeskésen klubszobás, ifjúsági magazinok vizuális hatására hajazó dizájnnak nagyon is átgondolt és egy hosszabb folyamat eredményeként kitapasztalt célja volt. Na, de egy ilyen helyzetből nehéz indítani.

ZÖLD – mert szabad
A Miskolci Galériában 2001-től folyamatosan zajlanak múzeumpedagógiai foglalkozások, de igazán merész kísérletbe, egy „Nagy Kunsztba”, öt évvel ezelőtt vágtunk. Kíváncsiak voltunk, mennyire lehetséges a múzeum szakmai küldetésének határain belül maradva, a legteljesebben megfeleltetni egy kiállítást a közönségnek. Esetünkben, miként lehet a diákság és az oktatás számára minél felhasználhatóbbá tenni. Egy kortárs művészeti múzeum pedagógiájánk középpontjában a vizuális művészet kifejezésmódjainak ismerete, értelmezése és ezáltal a nyitott, kritikus és kreatív véleményalkotó gondolkodásmód fejlesztése áll. Így eszünkbe sem jutott, hogy ettől eltérve foglalkozásainkon pl. a festményeken megjelenő gyógynövények tulajdonságaiba merüljünk el, vagy égitestek apropóján csillagászati jelenségek modellezésébe kezdjünk! 
Mi a műalkotásokat nem szemléltetőeszközként használjuk, hanem a művészetek által közvetített tartalmakat emeljük be az oktatás amúgy is létező folyamataiba. 
A galéria igazgatója, Bán András (a Kunszt névadója) szinte teljes szabadságot biztosított ahhoz, hogy a Kunsztban alapjaiban változtassun meg a kiállítás szervezés szokásos rendszerét. Az általános gyakorlat szerint ugyanis először a kiállítás kurátora létrehozza a kiállítást, majd a közművelődési és pedagógiai munkatárs már a kész anyaghoz rendel különféle programokat, foglalkozásokat. Nagyon ritka eset, amikor ez a két tudományterület közösen dolgozik, amikor a kiállításba már eleve a pedagógiai szempontok is beépülnek. 
A hatás kedvéért, mi megfordítottuk ezt a folyamatot!

LILA – mert ütős
Művészetpedagógiai inspirációt helyezünk előtérbe művészetkurátori feladatokkal szemben. Diákok érdeklődésére számot tartó, az iskolai tananyagokhoz kapcsolható témákat gyűjtünk egybe és ezekhez építünk fel egy kiállítást, vagy inkább bemutatót, esetünkben a legfrissebb kortárs képzőművészet alkotóinak munkáiból válogatva. A programcímeink is sejtetik (Egó a falon; Találkozás David Bowie-val; Egészen kis tájak; Betűzve; „Rembrandttól Picassóig”; MeNŐK; Dzsungel, Kő, papír, olló; Torta), hogy a kortárs művészet szinte minden műveltségi területhez talál kapcsolódási pontot, így alkalmazása nem csak a művészet iránt fogékony diákok számára is hasznos. Számtalan témát érinthetünk kortárs alkotások kapcsán. Szóba kerülhetnek társadalmi viszonyok, emberi kapcsolatok, élethelyzetek, történelmi események, filmek, sztárok, reklámok… szinte minden hétköznapi aktualitás, és természetesen kortárs gondolkodók, művészek, alkotói folyamatok, új technikák… stb. 
Félévente egy-egy témát járunk körül, több művész és a diákok sokszínű felvetései kapcsán. Ebben a rendszerben a múzeumpedagógusra összetettebb feladat hárul. Pedagógiai koncepciókat gyárt és azokhoz interpretálási módszereket választ. Vagy azt sem, hiszen arra is volt példa, hogy egyenesen a művészeket kértünk fel, hogy alkotómunkájuk során gondolkodjanak a közönséggel történő nyitott, partnerséget ajánló, párbeszédre épülő helyzeteket létrehozásán. Így jött létre pl. 2011-ben a HangON tematikánk, amikor Eike, Komoróczky Tamás, Szabics Ágnes, Szécsényi-Nagy Loránd, Turcsány Villő, Várnai Gyula két hetes művésztelepi alkotómunka során foglalkozott a HANG témával és alkotásaik múzeumpedagógiai prezentálásának lehetőségeivel. 
A művészek gondolatait a gyermekek alapvető kíváncsisággal dekódolják, és nálunk lehetőséget kapnak arra, hogy ezeket saját szemszögükből értelmezzék. Ehhez különféle installációs trükköket is használunk. 
Például figyelemirányítás céljából korhatár karikákkal takarunk el és vörös megvilágítással hangsúlyozunk, amúgy nem is durva tartalmakat; vagy műtárgylopás következtében elkordonozott bűnügyi helyszínen találják magukat; vagy nagyméretű aranyozott keretben látnak egy tenyérnyi festményt; vagy erős vaníliaillat fokozza az édeskést; vagy őserdőhangok, szobanövények és álcaháló kelt igazi dzsungelérzetet; vagy éppen „textil-lézeres” biztonsági rendszer (piros hímző fonálból kifeszítve) hívja fel a figyelmüket az óvatosságra stb. 

SÁRGA – mert sugár
A tartalom mellett a megközelítés módja is lényegi eleme munkánknak, hiszen a tanulás, az ismeretszerzés módszere bármilyen témán gyakorolható. Még nem általánosan, de egyre elfogadottabb személet az oktatásban a komplex személyiségfejlesztés elve. Amikor az ismeretátadás helyett az ismeretszerzésnek és feldolgozásának a képességei kerülnek fejlesztésre. Hiszen mennyivel jobban értjük, őrizzük és alkalmazzuk azt a tudást, amelyet saját belső indíttatásából kipróbálva és megtapasztalva szerzünk meg. 
Ezért a foglalkozásaink problémaköreinek felvetése erős motivációra épül. A Kunsztban ezt meghökkentő, múzeumi környezetben szokatlan helyzetekkel is segítjük. Amikor megtapasztalhatják, milyen is az igazi szabadságérzet egy kötélre felmászva, hat méter magasságból szemlélve a kiállítás valóságát; amikor filctollal ráírhatnak az üvegezett műalkotásra; vagy amikor a rajtuk található tetoválások, egyedi megkülönböztető jelek (sminkek, bizsuk, baleseti hegek) kerülnek lefotózásra és kiállításra; vagy a bejáratnál egy piszoár fogadja őket, műtárgyként stb. 
A készen kapott tudás helyett a tudás eléréséhez vezető utat keressük, aktív részvételre építve a gondolkodási folyamatban. Egyéni véleményalkotásra, konstruktív vitára ösztönözünk; kooperatív együttműködésre törekszünk. Felfedező, kutató és nem utolsó sorban élményszerű, játékos problémafelvetéssel élünk. 
Nem helyettesítünk, azaz nem múzeumban valósítjuk meg az iskolát, hanem kiegészítjük azt egy gyakorlatias, tapasztalatokra, elemző módszerekre alapozó ismeretszerzési móddal. 
A foglalkozások résztvevői sokszínű feladatokkal, kreativitásra lehetőséget teremtő módon, esetenként a művészek bevonásával mélyülnek el az egyes témákban, miközben a munkáik fokozatosan beépülnek a kiállítás anyagába. Ez is kunsztjaink egyike, mert nálunk a diákok részt vesznek a kiállítás építésben, amely így csak a záráskor, lebontás előtt válik egésszé. Falra nyomdáznak, írnak; rajzaikat, fotóikat a műalkotások mellett – egyfajta válaszként, vagy továbbgondolásként helyezik el; feladatokat gyártanak az utánuk következő csoportoknak; a videó megoldásaikat monitorok vetítik stb. 
A foglalkozás megtervezése a kiállított alkotások tartalmi, formai, technikai jellemzőihez, vagy az egész esztétikai összhatáshoz erősen kötődik. Fontos megtalálni azokat a hívószavakat, amelyek a legjobban kifejezik az alkotást, a művészi szándékot, a vizuális gondolatot. Közösen beszélgetünk a művekről és különféle módszerekkel megpróbáljuk „olvasni” vizuális üzeneteiket. Megfogalmazzuk ezzel kapcsolatos nézeteinket, tovább gondoljuk a felvetéseiket, összekapcsoljuk a gyermekek világával, a körülöttünk tapasztalható történésekkel és persze kipróbáljuk egyéni és kiscsoportos módon, hogyan tudunk reflektálni a látottakra, megbeszéltekre. A feladatok kitalálása ezért úgy történik, hogy az alkotás kulcsszavaihoz rendelünk cselekvést és az alkotás szellemében használunk anyagokat és eszközöket. Tesszük ezt speciális díszletek (akár berendezett kollégiumi szobával), kellékek, anyagok, eszközök, segítségével; akár fizikálisan is belehelyezkedve a képek világába, vagy árnymozdulatokkal elmondva, véletlenszerű versírással, modellek építésével, fotográfiák készítésével, dramatikus játékokkal, különféle üzenetek hagyásával, üdítőkkel festve… és még sokféle módon, a diákok ötleteire is építve.

RÓZSASZÍN – mert ünnep
Munkánkban különösen fontos, hogy a múzeumi tevékenység során megteremtsük a szabadságra épülő, egyéni elgondolások, megoldások létrejöttének lehetőségét. Elfogadjuk, hogy egy partnerségre épülő rendszernek nincs mindenki számára azonos kimenete. A diákokat szuverén egyénnek tekintjük és nekünk számít véleményük és gondolataik sokszínűsége.
Egy jó foglalkozás problémát vet fel, amelyre ezernyi megoldás születhet. Nem szorítjuk keretek közé a gyermekeket, nem adunk megoldási utakat, kész példákat számukra. Méltányoljuk azt is, ami nem egyezik meg a mi elképzelésünkkel. Annak örülünk, amit a saját fejlettségi szintjén, teljesen önállóan, maga teremt meg. Ünnep, ha szerepünk „csupán” olyan motivációra korlátozódik, amely elmélyült gondolkodást és cselekvést eredményez. 
Szerencsére gyakori a Kunsztban, hogy a foglalkozásokra rendszeresen járó fiatalok, jól ismerve az alkotásokkal történő kontaktus többirányú megközelítési lehetőségeit, önállóan teszik próbára saját kreativitásukat az elmélyülés erősítése érdekében – amit persze ők nem így élnek meg. Ilyenkor azzal sincsenek tisztában, hogy a háttérbe húzódó foglalkozásvezető céljai beteljesednek, arról nem is beszélve, hogy a következő csoportok számára újabb ötletekkel gazdagítják a foglalkozás feladattárát. 
A tízedik Nagy Kunszt jubileumi kiállítás. Torta címmel és mázakkal. Mögöttünk 5 év, 77 magyar kortárs művész, 167 kiállított alkotás, 450 foglalkozás és azokon 9000 résztvevő. Hogy ez sok, vagy kevés az nézőpont kérdése, de nekünk alkalom egy kis ünneplésre. 
És a csíkokra. Mert a csíkok maradtak, nem kellett fehérre átfestenünk. Működik rajtuk minden.

Éliás István, MúzeumCafé, 2013. augusztus

A digitális „nagy bumm” nem csak kommunikációnkra hatott, hanem alaposan megváltoztatta a tanulás módszereit is. Elemzések, kutatások vizsgálják hogyan, milyen módon konstruálják tudásukat a mai gyerekek. Annyira gyors változásról van szó, hogy mi „digitális bevándorlók”, akik ugye nem tartozunk a „digitális bennszülöttek” közé, alig tudjuk nyomon követni a fejleményeket. Az más kérdés, hogy a közoktatásunk mikor tud majd, illetve egyáltalán tud-e, és akar-e minderre reagálni. Pedig muszáj az oktatás terén is lépést tartanunk a diákokkal, mert csak így tudjuk megérteni őket és céljaink számára alkalmazni az új rendszert. 
Még nem általánosan, de egyre elfogadottabb személet az oktatásban a komplex személyiségfejlesztés elve. Ma már a tanítás helyett a tanulás, a tanár helyett a diák, a tantárgy helyett pedig a problémakör kerül előtérbe. Ezáltal az ismeretátadás helyett inkább az ismeretszerzésnek és feldolgozásának a képességei kerülnek fejlesztésre. Hiszen mennyivel jobban értjük, őrizzük és alkalmazzuk azt a tudást, amelyet saját belső indíttatásából kipróbálva és megtapasztalva szerzünk meg. Az új Nemzeti Alaptantervben szerepel az iskolán kívüli oktatás lehetősége. Ezeknek egyik lehetősége a múzeumokban megvalósuló ismeretszerzés. Nem véletlenül, hiszen az elmúlt évtizedben múzeumaink egyre nyitottabbak lettek, egyre jobban alkalmazkodnak a látogatók és az oktatás igényeihez. 
A Miskolci Galériában 2001-től folyamatosan zajlanak múzeumpedagógiai foglalkozások, de igazán merész kísérletbe, egy „Nagy Kunsztba”, öt évvel ezelőtt vágtunk. Kíváncsiak voltunk, mennyire lehetséges a múzeum szakmai küldetésének határain belül, a legteljesebben megfeleltetni egy kiállítást a közönségnek. Miként lehet az oktatás számára minél jobban felhasználhatóvá tenni. Az általános gyakorlat szerint ugyanis először a kiállítás kurátora létrehozza a kiállítást, majd a közművelődési és pedagógiai munkatárs már a kész anyaghoz rendel különféle programokat, foglalkozásokat. Nagyon ritka eset, amikor ez a két tudományterület közösen dolgozik, amikor a kiállításba már elve a pedagógiai szempontok is beépülnek. 
A Galéria Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeuma alapjaiban változtatta meg ezt a rendszert. Diákok érdeklődésére számot tartó, az iskolai tananyagokhoz kapcsolható témákat gyűjtünk egybe és ezekhez építünk fel egy kiállítást, esetünkben a legfrissebb kortárs képzőművészet alkotóinak munkáiból válogatva. Szerencsére a kortárs művészet szinte minden műveltségi területhez talál kapcsolódási pontot, így alkalmazása nem csak a művészet iránt fogékonyabb diákok számára is hasznos.
A művészek nagyon érzékenyen reagálnak a világ történéseire, nagyon sok alkotó fogalmazza meg gondolatait napjainkra jellemző vizuális nyelven és ezt a gyerekek kíváncsian dekódolják, értelmezik a saját szemszögükből, kritikusan reflektáló hozzáállásukkal. A tartalom mellett a megközelítés módja is lényegi eleme munkánknak, hiszen a tanulás, az ismeretszerzés módszere bármilyen témán gyakorolható. 
A foglalkozások résztvevői sokszínű feladatokkal, komplexitásra törekvő és kreativitásra lehetőséget teremtő módon, esetenként a művészek bevonásával mélyülnek el az egyes témákban, miközben a kortárs művekre reflektáló munkáik fokozatosan beépülnek a kiállítás anyagába. A készen kapott tudás helyett a tudás eléréséhez vezető utat keressük, aktív részvételre építve a gondolkodási folyamatban. Egyéni véleményalkotásra, konstruktív vitára ösztönözünk; kooperatív együttműködésre törekszünk. Felfedező, kutató és nem utolsó sorban élményszerű, játékos problémafelvetéssel élünk. Korosztályok szerint differenciálunk és pályázatok segítségével vidéki diákokat, valamint hátrányos helyzetű roma gyermekeket és fogyatékkal élőket is fogadunk. Eredményeinket saját módszertani kiadványainkban, kisfilmekben, honlapunkon (miskolcigaleria.hu), hazai és nemzetközi konferenciákon publikáljuk. Módszerünket már több helyen adaptálták tanulmányi-, gyermekkiállítások formájában és programjainkat már más városokban is szerepeltettük.
Így, öt év távlatában tapasztalataink azt mutatják, jól döntöttünk. A Kunszt működik, elfogadottá vált a muzeológia, múzeumpedagógia és az oktatás területén egyaránt. Az elmúlt 5 évben, 77 magyar kortárs művész, 167 alkotását, 400 foglalkozás keretén belül, 8000 résztvevő ismerte meg. Hogy ez sok, vagy kevés? Nézőpont kérdése, de nekünk alkalom egy kis ünneplésre. Ezért az új, tizedik Kunszton Torta címmel, igazi ínyencségekkel szeretnénk meglepni a közönséget és persze magunkat is. Harapjunk bele!

Éliás István, ÉSZAK-MAGYARORSZÁG napilap, 2012. december