Asztronauta

2018. január 23 - március 25.

LUKÁCS RÓBERT festőművész kiállítása 

Megnyitó: 2018. január 23., 17:00

A kiállítást megnyitja: Orosz Csaba képzőművész

Helyszín: Rákóczi-ház (Rákóczi u. 2., Bejárat a Széchenyi utcáról)

Nyitvatartás: kedd – vasárnap 9 órától 17 óráig

Rendezte: Urbán Tibor

Orosz Csaba megnyitóbeszéde

“Űrrepülést végző pilóta, akit kiképeztek a Földön kívüli térben, űrhajóban vagy más űrjárműben történő utazásra. Az utazás során meghatározott feladatokat is végrehajt, például műszereket kezel, védőfelszereléssel kilép az űrbe, tudományos megfigyelést végez. Ma már több mint 400 asztronauta van. Az első kozmonauta Lajka kutya, majd utána Jurij Gagarin volt, aki 1961-ben repült a Föld körül.”1
Ki ne érezné magához közel e foglalkozás vagy állapot jelentését, hisz gyermekkorunkban a tudományos fantasztikus filmek kapcsán sokan vágytunk arra, hogy modern héroszok legyünk, s távoli bolygók, s létformák első felfedezőjeként magasztos feladatokkal megbízva utazzunk csillaghajónkkal a tér minden irányába.

Lukács Róbert festőművész első üzenetváltásunkban azt írta kiállítása munkacímeként, hogy “űrhajós vagyok”. Evidens, hogy nem csak az űrkutató fentebb említett tudományos professzióját fogalmazta meg e kijelentéssel. Valószínűsíthetjük ez a talányos mondat inkább az alkotói lét önkéntelenül vagy tudatosan kimondott szinonimája. Asztronautának vagyis művésznek lenni állapot, s ez az önmeghatározás így rendkívül pontos és többrétegű, úgy is fogalmazhatunk, hogy messzi galaxisokig repít. A művész e meghatározásban egyfajta modern hős, közeli, távoli, külső és belső világok asztronautája, kinek különleges képessége az, hogy élő szkennerként rögzíti azt amit megért vagy lát vagy megél a világból, majd pedig mindezt kivetíti az anyagba. Kívülről szemlél, mint az űrhajós, aki kitekint kabinjának ablakán, s tudományos műszereivel letapogatja, felfedezi a szubjektumán átszűrt tapasztalati esszenciákat.

Érdekes dolog ez a szkennelés, mert a valóságnak vélt, vagy gondolt világ legprecízebb lenyomatát ma a gépi szkennerektől várjuk, vagyis a fotografikus megjelenítés teljesen objektív tudományos leképezésétől. Ennek eredményeként valóban a valóságot kapjuk, vagy egy elképzeléseinkhez igazított a szkennelés pillanatában teremtett spektákulumot? Élhetünk a gyanúperrel, hogy inkább ez utóbbit. Ugyanakkor, objektívnek vélt szkenning történik a világ tükrének hitt “képek” szemlélésekor is, hiszen e folyamatban ott és akkor alkotjuk, vetítjük ki mi is a saját valóságunkat, amihez a végletekig ragaszkodunk.

Mi is a kép és miből ered kihagyhatatlan fontossága az érzékelésben és a kommunikációban? Maga a jelenés a kép kétdimenziós felületén egy pillantással megragadható, de ez inkább fiziognómiai folyamat, s az értelmezéshez, az absztrakt struktúrájának a felfedéséhez áthatóbb megfigyelésre van szükség. A képben sűrűsödő  jelentésrétegek rekonstruálása egy különös szintézis eredménye, mely a megjelenés manifesztációja és a néző intenciója összeadódásaként van jelen. A kép saját térideje egy idő intervallum alatt lezajló pásztázó szkennelés során teljesedik ki, önmagába visszatérően képelemenként nyeri el jelentéstartalmát. „Így jelentéskomplexumok jönnek létre, amelyekben az egyik elem a másiknak ad jelentést és viszont, a maga jelentését a másiktó nyeri: a scanning által rekonstruált tér a kölcsönös jelentések tere.“ ²– írja Vilém Flusser a Fotográfia filozófiája című művében. A Flussser által leírt saját rekonstruált téridő a mágia karakterével ruházza fel a képet már a kezdetek óta, s bármilyen kép jelentésének megfejtésekor ezt szem előtt érdemes tartanunk. A kép illetve a képpel való kommunikációban ez a mágikus funkció erőteljesen jelen van, hiszen ez „egy olyan világ, amelyben minden ismétlődik és minden részt vesz egy jelentésbeli kontextusban.“ Azonosulás történik a látott valósággal, ahol minden a jelentésnek van alárendelve, amit egy szubjektív szűrőn át észlelünk folyamatosan. A képelemeket az elvárt jelentés szerint kategorizáljuk, szubjektíve olvassuk.

Lukács képei eleve szoros kapcsolatban állnak a fotografikus szemmel. Éles kontúrjaik, pontosságuk szűkíteni igyekszik a jelentéseik körét, de fragmentáltságuk, vagy látszólagos dekomponáltságuk, s újabban kollázsszerű kontúrosságuk miatt e jelentések bőven kiteljesednek. Szkennelő pásztázó látásmód ez mint egy marsjáróé, de mégis hihetetlenül szubjektív. Az összeillesztett képelemek külön naturális valóságokból állnak össze, s teremtenek új valóságokat. Mindezt a szemlélő képekhez illő szocializáltságához igazítva. Képzeljük el a Curiosity kamerájának képeit, amint a gép mindenféle tanult kompozíciót mellőzve mintegy véletlenszerűen exponál a vörös bolygón. Pontos, tűéles, de miféle valóságot közvetít? A valóság és a fantázia a jelenségek pontos fotografikus elválasztásában különbözik? Valóságosnak mondható-e a Mars felszínének látványa a földi körülményekhez szokott szemünknek? Elbizonytalanodhatunk e kérdések tekintetében. A tudományosan felfedezendő égitest színei is csak az adott fényviszonyok és színszűrések kombinációjaként értelmeződnek számunkra. A csillagászok csillagköd fotói is erőteljes manipuláción esnek át publikálásukhoz. Mindez azért strukturálódik így, hogy megértsük. Az elvárt valóságot kapjuk a fotografikus látványhoz szokott 21. századi szemünkhöz igazítva. Például a valaha elsőként készült fotográfiák először elvonatkoztatták a színeket a világból, hogy aztán újra visszacsempésszék őket. Valójában azonban egy fénykép színei legalább annyira elméletiek, mint a fénykép fekete-fehérje. A lefényképezett mező zöldje például a “zöld” fogalmának a képe, úgy, ahogy az a kémia elméletében szerepel, és a fényképezőgép (illetve a beléhelyezett film) arra van programozva, hogy ezt a fogalmat képbe tegye át. Van ugyan egy nagyon közvetett, távoli kapcsolat a fényképzöld és a mező zöldje között, mert a kémiai zöld fogalma olyan képzeteken alapul, amelyeket a világból nyertek; de a fényképzöld és a mező-zöld közé komplex kódolások egész sora ékelődik be, egy olyan sorozat, amely komplexebb annál, amely a fekete-fehérben lefényképezett mező szürkéjét köti össze a mező-zölddel. Flusser így ír erről: „A színes fényképek az absztrakció magasabb szintjén állnak, mint a fekete-fehérek. A fekete-fehér fényképek konkrétabbak és ebben az értelemben igazabbak: világosabban mutatkozik meg bennük teoretikus eredetük; és fordítva: minél “valódibbak” a fénykép-színek, annál hazugabbak, annál inkább leplezik teoretikus eredetüket.”³ Minden a fényképhez köthető elem átkódolt fogalmakat képvisel, s azt a látszatot kelti, mintha minden automatikusan a világ valós lenyomata lenne. A fotográfiában bíztunk eleitől fogva. Az a festészet, mely a fotografikus szem tapasztalatát volt hivatott használni, már a németalföldiek óta e hit bigott inkvizítora, aki közben rájött, hogy nem megmutatja, hanem inkább megteremti a valóságot. Persze e tapasztalatának pálfordulásáról a hétköznapi szemlélő talán nem mindig elmélkedik, s nem is vonja kérdőre. A technikai vagy tudományos fotográfia is szépen átcsúszott ebbe a terminusba. Már nem elég bizonyíték a kép, s talán a “hiszem ha látom” kifejezés sem állja meg a helyét minden esetben. Elképzelem – megteremtem és mostantól hiszek benne. Így fordítható e tézis mára.

A festő-asztronauta nehéz helyzetét tekintve egy filmkocka ugrik be a Solaris című Tarkovszkij műből, ahol az egyik űrhajós egy földi tudóscsoportnak számol be a Solaris bolygó élő óceánjának felszínén sétáló négy méteres csecsemőről. Óriási vitát generál, ahol megvádolják, hogy az ilyen fantáziálgatások vezették a tudományt kátyúba a hipotézisek gyártása helyett. A főszereplő e vita hevében nem említi, de a rendező megmutatja nekünk, ahogy viszontlátja ezt a csecsemőt normál méretben egy családnál. A filmből kiderül végül, hogy a bolygó élő óceánja mintegy kivetíti az őt szemlélő tudatának jelenségeit, szinte eggyé válik vele. Az asztronauta és az óceán ott és akkor egy és ugyanaz. Tudat. Végtelen lehetőségekkel teli, megmérhetetlenül és meghatározhatatlanul térszerű. A festő is akár egy élő óceán, mindent transzferál. Az asztronauta példa, hogy poroljuk le a szkafanderünket, majd gyújtsuk be a rakétákat, bízzunk a végtelen térben, s élvezettel szkenneljük be e képeket a szemünkbe sűrített fénnyel.

/Orosz Csaba DLA/

1 https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Asztronauta 2018. 01. 20.
2 http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/01.html 2018. 01. 20.
3 http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/05.html 2018. 01.20.

Mester és Tanítvány XI.

Lukács Róbert festőművész-tanár és tanítványa Gregovszki Gábor grafikus közös kiállításának megnyitója és pódiumbeszélgetés

2018. február 08. 18 óra / Petró-ház, Hunyadi u. 12.

2013-ban indult útjára a Petró-házban az a sorozat, amely fiatal, Miskolcról indult, pályájuk elején járó művészeket mutat be. Szinte nincs olyan általános vagy középiskola a városban, amely ne tudna megemlíteni 4-5 fiatal művészt, akik az ott dolgozó rajztanárok kezei között nőttek fel. E két szálat fogja össze a Mester és tanítvány sorozat, amely művész-tanárokat kér fel arra, mutassák be egy-egy tehetséges, a képzőművészeti képzést felsőoktatási keretek között is folytató fiatal Miskolcról indult művész-tanítványukat. Az a fiatal generáció ismerhető meg e sorozatban, akik Miskolc elkövetkezendő évtizedeiben a város elismert művészeivé válhatnak.

Mazsaroff-díj 2018

 

Hagyományosan az előző évi díjazott kiállításának megnyitóján adják át a Mazsaroff-díjat, amit 2018-ban Miklós Gábor képőzművész vehetett át. A díjat az alapító, Maria Nikolaeva, Mazsaroff Miklós özvegye adta át. A díjazottnak ezúton is gratulálunk!

Meghívó