Vidéki szelep II. – Rajzolmányok

Láng Eszter megnyitó szövege

A Vidéki Szelep második kiadásán vagyunk, azaz a sorozatnak szánt tárlatok második epizódjának megnyitóján. Örvendetes esemény ez már önmagában is, hiszen két évet vártunk rá, de most itt van.

Urbán Tibor, ha kigondol valamit, s gondolásokból, ötletekből van neki elég, akkor az többnyire meg is valósul, ha pedig nem, az nem rajta szokott múlni. Ennyit az első bevezetésként, most meg következzen a második. Tibkó szereti a szavakat. Szereti a nyelvet, az anyanyelvünket. És szíve facsarodik, ha egy-egy szép, régi, hagyományokkal telített szavunk kikopik a használatból, vagy még inkább, vulgáris vagy pejoratív értelmet nyer. És kiállításokkal küzd ez ellen, mert hát egy képzőművész és kurátor mivel is küzdhetne másképp. Kiállítással kívánja visszaadni a szónak az eredeti, szép jelentését. Ez jut eszembe a kiállítás címéről, mint ahogyan hasonlóan egy korábbi kiállítás a köcsög eredeti jelentésére épített. Talán sokan emlékeznek rá, a művek mellé kis írások is kerültek.

A rajzolmány szó a Magyar Nyelvőr 1902-es egyik száma szerint Barótinak van tulajdonítva 1792-ből, de a cikk írója szerint már 1780 körül megtaláljuk Benyáknál is. A rajzolmány szó a nyelvújítás idejéből származik. „A magyar művelődés történetében általában azt a néhány évtizedre (1790–1820) kikiterjedő mozgalmat értik magyar nyelvújítás alatt, amelyben a magyar nyelvről vallott nézetek ütközése helyettesítette a nem engedélyezett politikai küzdelmeket. Azonban a tényleges nyelvújító mozgalom valójában mintegy száz esztendeig, Bessenyei György fellépésétől (az 1770-es évektől) egészen a Magyar Nyelvőr megjelenéséig (1872) tartott.” (Wikipédia)
A Filozófiai Műszótár (1834) a De l i n e a t i o latin szót fordítja rajzolatnak, rajzolmánynak.
„ekkor férje megkérte, hogy egyik kedvenc kis faliképecskéjét, amely valami falusi idillt ábrázolt, ne vigye magával, hagyja ott számára emlékül. A menyecske a képet hánya-veti módon odadobta férjének, s a kis rajzolmány a földre esett és összetörött”. – olvasható egy bírósági ügyiratban 1932-ből. Ekkor még nem érezni pejoratív ízét a szónak, véleményem szerint.
Hogy a szó mikor kapott pejoratív jelentést, azt nem volt időm kinyomozni, mindenesetre akár ez, akár az iromány szavunk évtizedek óta lekicsinylő kicsengésű. Ilyen jelzős szerkezetekben találkozhatunk vele: gyermeteg rajzolmány, csicsás rajzolmány, valami kis rajzolmány, mindegyik lenéző jelentéssel.
Urbán Tibor a rajzolmány témát a következőképpen vetette fel: „A legtöbb esetben, minden művész a keze ügyébe került papírra rajzol, firkál valamit… gondolatokat rögzít, vázlatokat készít. A rajzolás, firkálás célja nem a végső megoldás megfogalmazása, hanem a pillanatnyi ötlet vagy gondolat rögzítése. Azt is szokták mondani, hogy az alkotó (ilyenkor) „rajzolmányokat” készít, melyeket sok esetben szövegekkel, különböző technikai megoldásokkal is kiegészít. Ezeket a legtöbbször megőrzi, és alkalomadtán, erre a
dokumentumra emlékezve, folytatja tovább nagyobb szabású munkáit is.” Ebben az értelemben születtek tehát az itt látható művek.
Rajzolmányok? Igen, „rajzok”, esetleg vázlatok értelemben.  Bármilyen könnyeden is van némelyik feldobva a papírra, ott van mögötte a gondolat és a mesterségbeli tudás, az alkotó viszonya a világhoz, a mindennapjainkhoz, a szorongásainkhoz, netán az örömhöz vagy a vágyott boldogsághoz. Vannak minuciózusan megrajzolt munkák, figurák, városképek, épületek, portrék. Vannak apró, ám szövevényes világok, némelyik írással kombinálva. El lehet gondolkodni, hogy napló-e ez, ahol a szerző megunván az írást, rajzolásba fogott, vagy a rajzot kívánta egyértelműbbé tenni a befogadó számára. Van, ki a fejlődést állítja középpontba, van, ki verssel indítja útnak kicsiny alakjait, hogy így segítse őket magasabbra. Van, ki az ellentéteket hangsúlyozza, van, ki természeti képbe rejti figuráit. Van, kinek képében el lehet rejtezni, ha sikerül behatolnunk, s van, ki különleges állatfigurákba rejti az embert.
Van, ki egyenesekből építkezik. Van, kiben bugyborog a magyar nyelv, van, kinek portrévázlatain hatvan év köszön vissza. Van, kinek képén három arcból áll össze egy, ő még sincs már közöttünk.
Van, ki játékosságával bűvöl el, van, ki komolyságra int. Van, ki az időre figyelmeztet, van, kinek műve a belső fegyelmet adja vissza. Van, ki néhány pacából is képes önálló világot alkotni, van, ki sziklák szorítását idézi. Válogathatunk tehát tetszésünk szerint a falakon látható alkotásokból.
Tessék szeretni őket!

Láng Eszter, Miskolc, 2017. október 5.