Szász-gyűjtemény

Szász Endre munkássága különös része a magyar művészetnek. Az 1950-es években könyvillusztrációival aratott sikereket, majd érdeklődése egyre inkább a festészet felé fordult, és sajátos festőtechnikájával, ugyanakkor képeinek szürrealisztikus világával hívta fel magára a figyelmet. Látvány- és díszlettervezőként a filmszakmában is letette névjegyét, de neve talán leginkább a 80-as évekbeli, Hollóházán végzett tevékenységével, a porcelán széles körű felhasználhatósága és népszerűsítése terén elért eredményeivel forrott össze.

Ahogy művészi pályája, úgy életrajza sem mentes a fordulatoktól. Rendhagyó személyiség volt, aki nem ismert határokat sem a különféle – alkalmazott és magas művészeti – műfajok, sem a Föld országai, mindenkori kultúrái között. Világképének – és ebből fakadó művészetének – kialakításában a „készen kapható” normarendszerekről, ideológiákról és doktrínákról, így a politikai táborok szerinti megosztottságról sem vett tudomást. Mindazzal, amit 1970-re elért, már megvetette egy tisztes hazai karrier biztos alapjait. Ő azonban másra vágyott: szétnézni a világban, kipróbálni önmagát idegen környezetben. Torontóba ment szerencsét próbálni, és festészetével a teljes ismeretlenségből indulva, mindössze néhány hónap alatt nagy népszerűséget szerzett magának. Kiállításai egymást követték, Kanadán kívül az Egyesült Államokban is, képei magyarországi viszonylatok között elképzelhetetlennek tűnő összegekért keltek el. 1974-től Los Angelesben, az angyalok városának luxusnegyedében, fényűző körülmények között, a legfelsőbb társasági körök érdeklődésétől övezve élt és dolgozott. Mindeközben bejárta a fél világot, utazásai során eljutott többek között Alaszkába, Mexikóba, Afrikába, Kínába.

Szász Endre valóra váltotta az amerikai álmot. Ekkor aztán újabb kihívásra vágyott: visszatérni Magyarországra. Csábította a számára új anyaggal, a porcelánnal való foglalkozás lehetősége, s fűtötte a szándék, hogy a messzi földön megszerzett tapasztalatokat és hírnevet a hazai művészeti élet javára fordítsa. Itthon számos fiatal dolgozott a keze alatt, és még többen tanultak tőle közvetve. Az Amerikából (vissza)jött művészből sokak számára példakép lett.

Szász Endréről nem lehet tisztán csak mint képzőművészről beszélni. Hazatérve túlnőtt önmagán, és jelenséggé vált. A szocializmus keretei közül kirobbanó rendkívüliség megtestesítője, a mesés karrier, siker, pénz, csillogás modellje lett. A rendszerváltozásra készülődő 80-as évek korhangulata különösen kedvezett népszerűségének az útkeresők körében. Stílusát sokan utánozták, ahogy utánozzák ma is, képeit hamisítják. Pályafutását számosan próbálták receptként „lekövetni”, tehetséges fiatalok és szerény képességű amatőrök egyaránt. Rosszul értelmezett példája tévutakat nyitott, „paródiák” megszületését generálta. A Szász-életmű mai megítélését ez a körülmény kedvezőtlenül befolyásolja.

Művészetének megítélése valójában szinte kezdettől ellentmondásos volt. Könyvillusztrációinak vonatkozásában a témától való elrugaszkodást, a tartalmi kapcsolattartás hiányát vetették szemére, festészetében többek között szimbólumkészletének közhelyesnek vélt egyszerűségét tették szóvá. A kritikai állásfoglalás szerint: gyors és mutatós munkamódszere a belső tartalom rovására érvényesül. Formai és motívumbeli ismétlődéseinek okát a komolyabb gondolatiság igényének hiányával, a hatáskeltés dominanciájával magyarázták.

A negatív előjelű megállapítások mellett természetesen méltatások is megfogalmazódtak. Virtuóz rajztudását, technikai készségét, összetett emberábrázolásra és transzponálásra való képességét – mint alkotásainak legértékesebb vonásait – még legádázabb kritikusai is elismerték.

Az ellentmondásosság voltaképpen nemcsak megítélésének, de művészetének is alapvonása, amennyiben képein a valószerű és a képzeletbeli, a szemet gyönyörködtető és a taszítóan groteszk elemek egymással ellentétpárokat alkotva jelennek meg, s gyakran még az értelmezésre is kétféle lehetőséget kínálnak. Művészetének középpontjában az ember áll: az arcokat bontja ki leginkább. Portréin a komplex emberi természet talányosságával operál. Figurái olykor szeplőtelenül szépek, a tekintetek nemes lelket tükröznek, máskor furcsák, szánandók, ijesztően torzak, vonásaik sorscsapásokról, jellembeli gyengeségekről árulkodnak.

Hogy milyen forrásokból és hatások nyomán épült fel művészi világa, messzire vezetne rekonstruálni. Az azonban bizonyos, hogy az alapvetések gyermekkorban történtek. Képi világának karaktere – nyilatkozatai szerint – annak az élményanyagnak a hatására alakult ki, amelyet Székelyföldön gyűjtött össze: „Az én szürrealizmusom a népdalokból ered, nevezetesen a hegyi emberek népdalaiból. […] A hegyi ember nem lát keresztül a sötét erdőn. Benn a rengetegben homályt tapasztal, különös gyökereket lát, misztikum környezi, és nem látja azt, ami a hegy mögött van. Ezért kitalálja, és olyankor képekben fantáziál. A Hargita-erdei ember képek révén jeleníti meg az érzékeivel meg nem tapasztalt titokzatosságot. Jelképeket használ. A szimbolika pedig a szürrealizmus teremtője.”

Szász Endre kiállítása a Szász Lula által gondozott hagyatékból, valamint a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményéből nyújt válogatást.