A Miskolci Művésztelep története 1952-1980

2022. június 9. — augusztus 21.

 

A Művésztelep centenáriuma alkalmából megrendezett,
A Miskolci Művésztelep története 1952-1980 című kiállítás 

Megnyitó:  2022. június 9-én, csütörtökön 17.00 óra
a Miskolci Galéria Rákóczi-házában (Miskolc, Rákóczi u. 2., bejárat a Széchenyi u. felől)

Köszöntőt mond: Borkuti László Miskolc M. J. Város közművelődési és turisztikai tanácsnoka és
Kónya Ábel a HOM – Miskolci Galéria tagintézmény vezetője
 
A kiállítást megnyitja: Máger Ágnes festőművész.
 
Kurátor: Madarász Györgyi
 
Látogatható: 2022. augusztus 21-ig, hétfő kivételével 9-17 óráig

 

 

 

Száz évvel ezelőtt kezdte meg működését a Miskolci Művésztelep.
Ezzel a mondattal indult 2021 októberében megnyílt kiállításunk, mely a miskolci Művésztelep centenáriumi kiállítás-sorozatának első része volt. A kutatások és a képanyagok válogatása során egyértelmű volt, hogy 100 évet nem lehet 200 négyzetmértebe zsúfolni, ezért több részletben tárjuk a közönség elé a Művésztelep történetét.

A Pirint Andrea kurátori munkája alapján megszületett első tárlat az 1921 és 1952 közötti időszakot fogta át, a kezdetektől egészen addig, amíg az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola át nem adja a telep működtetését a Népművelési Minisztériumnak.
Jelen kiállításunk az 1952-től 1980-ig tartó időszakot foglalja össze. Ez utóbbi dátum a kezdete a jelenleg is fennálló működési rendszernek, miszerint a város tulajdonában lévő épületet a Miskolci Galéria (2013-óta a Herman Ottó Múzeum részeként) üzemelteti.
Újabb 30 évnyi történet: rombolások, bontások, tatarozások, építkezések, eredmények, kudarcok, barátságok, riválisok, szerződések, szerveződések, irányelvek, új funkciók, elköltözők, beköltözők, zsűrik, kérvények, kérelmek, kollektív és egyéni műtermek, egyéni sorsok, változatos pályaívek.
Tehetséges művészek, akik a saját elvárásaik mellett a kor elvárásaihoz is kénytelenül alkalmazkodó emberek voltak.

Történetük már nem csak a sajátjuk, hanem a miénk is. A város történetének részévé váltak, a nevükkel nőttek fel generációk, korrektúráiknak köszönhetően többen kerültek a művészeti felsőoktatásba, akik még ma is aktív alkotók, oktatók vagy elméleti szakemberek. Egyéni művészi pályájukkal párhuzamosan – némelyek tudatosan, némelyek passzív résztvevőként – alakították a város képzőművészeti életét, azt a Miskolc-képet, mely egy befogadó, szabad szellemű, progresszív közösség képét mutatta a világnak még akkor is, amikor leginkább csak vassal és acéllal írták le Miskolc nevét. Működésük arra az időszakra tehető, amikor Nagy-Miskolc megszületett, és a több kisebb településrész szocialista stílusú lakótömbök, vagy panelszigetek és -szalagok mentén egybe olvad. A hirtelen felduzzadt lakosság az új komfortos otthonokban, gyárakban, üzemekben, az értelmiség az egyetemen, iskolákban, kulturális intézményekben próbálta megtalálni új, városlakó identitását, a miskolciság tudatát. A városban dolgozó képzőművészek kivették a részüket ebből a munkából, fontos szellemi- és alkotóműhelyt alakítottak ki a Csabai kapu 22-ben, országos szinten is igazodási ponttá tették a miskolci Művésztelepet. A régi épületegyüttesből mára már csak egy, az alsó épület maradt meg, ez azonban napjainkban is régi funkciójával üzemel, közösségi műtermek és grafikai műhely működik benne vendégszobákkal.

A kiállításra a Herman Ottó Múzeum és a Miskolci Galéria saját gyűjteményéből válogattunk, ügyelve arra, hogy minden érintett a lehetőségekhez képest arányos bemutatást nyerjen.
Közel harminc év, éppen harminc név, művészi eredményekkel és emberi tanulságokkal.

A korszak történetének feldolgozásához több forrás is segítséget nyújtott. Csabai Kálmán – kezdetben a művésztelep gondnoka, később az ide kapcsolódó szerveződésekben sokféle tisztség viselője – hagyatékában olyan dokumentumokra bukkantunk, melyek nem csak a Művésztelep életét, de az egész kort, működésmódot, ideológiát jellemzik. Gazdag anyag állt rendelkezésre a Magyar Képzőművészek Szövetsége megyei munkacsoportja (1964-ig) majd területi szervezete archívumában is, de a Képzőművészeti Szaktanács jegyzőkönyvei és az Észak -Magyarországban megjelent írások is sok adattal szolgáltak.

Előzmények

A korszak történetének feldolgozásához több forrás is segítséget nyújtott. Csabai Kálmán – kezdetben a művésztelep gondnoka, később az ide kapcsolódó szerveződésekben sokféle tisztség viselője – hagyatékában olyan dokumentumokra bukkantunk, melyek nem csak a Művésztelep életét, de az egész kort, működésmódot, ideológiát jellemzik. Gazdag anyag állt rendelkezésre a Magyar Képzőművészek Szövetsége megyei munkacsoportja (1964-ig) majd területi szervezete archívumában is, de a Képzőművészeti Szaktanács jegyzőkönyvei és az Észak -Magyarországban megjelent írások is sok adattal szolgáltak.

ELŐZMÉNYEK

A Magyar Képzőművészek Szövetsége 1949-ben, miskolci munkacsoportja 1950 őszén alakul meg, a megyei munkacsoport működése egy ével később indul. A Szövetség munkacsoportjainak működése elválaszthatatlan lesz a Művésztelep működésétől.
A miskolci munkacsoport első titkára Csabai Kálmán festő, majd Vati József és Seres János voltak.
1963-ban átalakult a szervezet és a megyei munkacsoportok helyét országosan mindössze hat területi szervezet váltotta fel. Miskolci központtal működött a Borsod-, Heves-, Nógrád- és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye összevonásával alakult Észak-magyarországi Területi Szervezet. A titkári tiszteséget Mazsaroff Miklós, majd Siklósi László töltötte be.

„Tisztelt Közgyűlés! Kedves Elvtársak!
Fogadják üdvözletemet a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének országos közgyűlése alkalmával. Az új magyar képzőművészet előtt hatalmas alkotási lehetőségek nyíltak meg. A magyar képzőművészekre az a megtisztelő feladat vár, hogy a magyar dolgozók új életének, hazánk tájainak és történelmünk kiemelkedő eseményeinek művészi ábrázolásával járuljanak hozzá szocialista kultúránk kibontakozásához. Pártunk és kormányunk a jövőben is meg fog tenni mindent, hogy képzőművészeink a kiváló alkotások egész sorával tehessenek eleget a megtisztelő kötelességüknek. A magyar képzőművészek jelentékeny sikereket értek el már eddig is művészetünk fejlesztésében. Dolgozó népünk azt várja Önöktől, hogy haladjanak bátran tovább a helyesen megkezdett úton, tanulmányozzák még elmélyültebben a magyar művészek és a szovjet képzőművészet kiváló mestereinek alkotásait. Tanulmányozzák az új Magyarország dolgozóinak életét, fegyverezzék fel magukat a marxizmus-leninizmus világot átformáló eszméivel, lelkesítsék dolgozóinkat új művekkel történelmi feladataink végrehajtásában.
Egész dolgozó népünk szeretettel és megbecsüléssel kíséri az Önök teremtő munkáját.”

Részlet Révai József elvtárs népművelési miniszter leveléből a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége közgyűlésének.

A Művésztelepet ekkor még a Magyar Képzőművészeti Főiskola működteti, a nyári időszak kivételével egyre jobban kivonva a művészeti tevékenységet az épületekből. Főleg diákszállásként működik, illetve több bérlő (Miskolc Város Építési és Közlekedési Osztálya, Miskolci Útfenntartó Vállalat, Villamos Gépipari Kollégium, gépkocsizók, sztahanovista hídépítők, útépítő munkások, 35 napos színi rendező tanfolyam, Miskolci Idegenforgalmi Hivatal) is használja tatarozás fejében, de kikötés, hogy „bérlő köteles 4 műtermet a főiskolai hallgatók rendelkezésére bocsátani július 1. és augusztus 31. között”.

1951-ben 85 tagú volt a Művésztelepre beutalt főiskolai hallgatói létszám, köztük volt augusztusban Gacs Gábor, Vati József, Mazsaroff Miklós, Kondor Béla és Szurcsik János.
Mindeközben a helyi képzőművészeknek nincs kollektív műtermük és kiállítási helyiségük. 1951 márciusában megkeresik a Főiskolát, hogy az alsó ház műtermeit használatra átvennék. Ez éveben még a Széchenyi u. 29. szám alatti bérlemény helyiségeibe hirdeti meg Seres János szeptemberben a Szabadiskolát. A következő évben már találunk utalást arra, hogy a Képzőművészeti Szabadiskola 3 nagy termet, 1 kis szobát és 2 mellékhelyiséget használ a Művésztelepen. Ez az együttműködés hosszú távon is fennmaradt.

1952 márciusban létrehozzák a Képzőművészeti Alapot, ami többek között a kollektív műtermek, művésztelepek, alkotóházak fenntartója lesz. (1968-tól a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjaként – rövidített nevén Művészeti Alapként – működik.)
A Művésztelep ekkortól a Népművelési Minisztérium Képzőművészeti Osztályához tartozik, a Művészeti Alap 1. számú Művésztelepeként. 1952. július 1-től a festő Csabai Kálmán a telepgondnok.

A bérlőket még ekkor is nehéz volt kordában tartani, térben és időben is tovább terjeszkedtek, mint az a szerződésekben állt. A miskolci ÉPFU az alsó épületben is lefoglalt egy helyiséget engedély nélkül, ha ezt kiürítik, megindulhat a kollektív műtermi munka – olvasható egy levélben.
A főiskola hallagatóinak a felső épület nagy termei időszakosan biztosítva vannak.
A Népművelési Minisztérium Képzőművészeti Főosztálya és a B.-A.-Z. Megyei Tanács Oktatási Osztálya között megállapodás születik arról, hogy a Miskolci Művésztelepen diákotthon részére kell épületrészeket átengedni. A Művésztelep II. épületének (ennek helyén állnak ma a Derkovits utcai művészlakások) egész földszinti részét és az alagsor 9 helyiségét, valamint az I. épület eddig is tanulószobának használt helyiségét veszik igénybe az 1952/ 1953-as tanévre azzal a kitétellel, hogy az épületeket 1952. július 1. és augusztus 31. között nem használhatják, azokat kifogástalan állapotban, lakók nélkül rendelkezésre bocsátják, a szolgálati lakásokat is kiürítik. Ez a megadott időre nem történt meg, a diákok is sok kárt okoztak. Így az 1952-ben utolsóként a főiskola által beutalt hallgatókból és az Alap által beutalt, már korábban végzett művészekből álló turnus – melynek résztvevői között találjuk Aszódi Weil Erzsébetet, Dobi Piroskát, Koszta Rozáliát, Gácsi Mihályt, Kondor Bélát, Zala Tibort – nem túl ideális körülmények közé érkezett.

Nem csak az épület problémái nehezítették az alkotók kiteljesedését, hanem a kötelező mindennapos ideológiai továbbképzések, szemináriumok. Zala Tibor politikai felelős jelentése a miskolci művésztelep két hónapos munkájáról 1952. szeptember elején: „Részt vettünk a helyi pártszervezet taggyűlésein is. (…) A sajtóbeszámolókat és a szemináriumot rendszeresen megtartottuk. Meg lehetett állapítani, hogy a tagság túlnyomó többsége a Szabad Népet rendszeresen olvasta. (…) Véleményem és javaslatom, hogy a Kisz-szervezetnek fokozottabb és alaposabb nevelő munkát kell kifejtenie Kondor Bélával és Bors Józseffel, hogy Bors-ot aktivizálja, Kondort pedig átnevelje és megszabadítsa azoktól a helytelen nézetektől melyek benne vannak, s azok a munkájára is rányomják bélyegüket.”

Vörös Mappák

VÖRÖS MAPPÁK

A tematikus mappákat a Művelődésügyi Minisztérium, illetve a Képzőművészeti Alap rendelte meg 1959-től kezdve elsősorban azzal a céllal, hogy a hatalom számára fontos évfordulók (felszabadulás 15 éves, Tanácsköztársaság 40 éves, munkásmozgalom történeti évfordulói stb.) apropóján a szocializmus fejlődésének, épülésének eredményeit, többnyire ezek helyi vonatkozásait bemutassák. Tematikájuk az indokul szolgáló eseménytől függetlenül nagyjából hasonló volt: történelmi események, újjáépítés, ipari- és mezőgazdasági munka, vidéki élet, ipari fejlődés, modernizáció, elvétve egy-egy kulturális vonatkozású ábrázolás.

A Képzőművészek Szövetsége tett javaslatot a felkért művészek névsorára, amivel jól fizető megbízást adott a kezükbe. Az itt kiállított lapok szerzői – Barczi Pál, Feledy Gyula, Lenkey Zoltán, Lukovszky László, Mezey István, Pető János, Tóth Imre – 2-2 témát kaptak feldolgozásra, de volt rá példa, hogy mindössze két művész vállalta 10 lap kivitelezését. A mappák általában 10-16 szignált lapból álltak össze. A művészek előleget kaptak helyszíni tanulmányok folytatására, majd az elfogadott lapok számától és a példányszámtól függően állapították meg tiszteletdíjukat.

Bár valószínű, hogy egyéni vásárlókhoz ezek nagy tételben nem kerültek, de a propagandacéloknak igen jól megfelelt, ha iskolák, üzemek, közintézmények vállalták – folyosói – bemutatásukat.

Az általában fekvő formátumú sokszorosított lapokat – leginkább rézkarcokat – vörös színű műbőr mappába zárták, innen kapták – nem hivatalos – elnevezésüket. A mappák lapjait egyenként is értékesítették, ezért nehezen rekonstruálható egy-egy teljes mappa anyaga. A Herman Ottó Múzeum gyűjteményében több ilyen is megtalálható, ami azért is igen különleges, mert annak idején sem a könyvtárak, sem a múzeumok nem gyűjtötték ezeket. A most kiállított Borsod-megye munkásmozgalmi története II. című mappa mellett a Képek a magyar kommunista sajtó történetéből (1962), 1917–1977. A Nagy Október és a magyar proletariátus (1977), Szabadság népe (1978), 40 év békében – Borsod megye felszabadulásának 40. évfordulójára (1984) című mappák is a múzeum tulajdonában vannak.

Az itt bemutatott mappa 1980-ban készült el, ami egybeesik a kiállítás által tárgyalt időszak záródátumával, tartalmában azonban szépen bevezeti a korszakot, így jelképesen e mappa vörös műbőr borítójába helyezzük a tárlatot.

Változó városkép

Változó városkép

1960-ban költöznek be a művészek az észak-kiliáni lakótelepen felépült négy műtermes lakásba. A Csabai kapu 22. szám és a Szinyei Merse Pál utca művészlakásai közötti hosszú tengelyen 1950 és 70 között épül ki a város ma ismert képe. A kiállítás témáját adó közel 30 év a mai Miskolc születésének időszaka is.

1949-50 -ben indul el az építkezés a – korábban a művésznövendékek körében a plan air tanulmányok helyszíneként igen kedvelt – Dudujka völgyben, ahol a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem kapott helyet. Az 1950-es főiskolai turnus beszámolója alapján a városban több helyszínen is rajzolták, festették már az építkezéseket, köztük az egyetem területén is.

Az 1952-ben a művésztelepen résztvevők – köztük a főiskolai hallgató Gácsi Mihály, Kondor Béla, Stettner Béla – szintén engedélyt kértek, hogy az építkezést megfesthessék. A kérelmet Csabai Kálmán akkori telepgondnok 1952. július 15-én keltezte készükre. „…az építkezés területén a festésre szóló engedélyt munkájuk elősegítése érdekében megadni szíveskedjék.”

1950-51-ben indul meg a selyemréti lakótelep első ütemének felhúzása, és már elkészült a Kilián Gimnázium és a Győri kapui lakóépületek első üteme.

1951-52 között épül fel – eredetileg pártszékháznak – a Herman Ottó Múzeum mai épülete a Görgey Artúr u 28. szám alatt, az egykori Honvédkórház (ma Szent Ferenc Kórház) és az SZTK rendelőintézet, a Szentpéteri kapuban a Megyei Kórház és a Cementgyár a hozzá tartozó lakásokkal együtt.

Ezt a hihetetlen gyors gyarapodás, fejlődés és a folyamatos építési terület ihletet ad a művészeknek is, akik gyakran dokumentálják is a város születését.

„A városban pedig a régi, kisvárosi hangulat, mely lényegesen nem különböztette meg Miskolcot mondjuk Szentendrétől, sőt, ez a kép országunk bármely kisvárosára jellemzőbb volt, mint a modern nagyvárossá fejlődő Miskolcra. Az, hogy az utóbbi években Miskolc nemcsak szándékában, hanem kivitelében is túllépte a kisváros kereteit, jelentkezik a város festőjénél is. Mi az a hatás, amivel az új város betört festészetébe? A színek. Az új házak élénk színei felszabadították Imreh Zsigmond fantáziáját. (…) képei már ebben az új színélményben fogantak. Ahogy a régi Miskolc szürkés, kisvárosi színtelenségével megülte egész világát, úgy ez az élmény is több, mint az új színfoltok naturalista tudomásul vétele. Nemcsak az épületek ábrázolásában jelentkezik, hanem visszahat egyéb témáira is. Sokkal érzékenyebben figyel fel az élénk színekre. Most már a kisvárosban és a faluban is észreveszi a világosabb színhatásokat, melyek a miskolci új környezetre emlékeztetőek.” (Kabdebó Lóránt: Imreh Zsigmond kiállításáról. Észak-Magyarország, 1964. 10. 11.)

1952-53-ban folytatódik a selyemréti lakótelep 2. ütemének építése.

1953-55 között sok iskola és óvoda készül el a lakótelepek igényeihez igazodva, beköltözhetőek a Petneházy bérházak, valamint a Bajcsy-Zsilinszky utca épületei az Ady-híd és a Soltész Nagy Kálmán utcai kereszteződés között, végig a villamos sín mellett.

1954-55 között átadják Diósgyőrben az Ady Endre Művelődési házat, elkészülnek a Győri kapu lakóépületei és a Szentpéteri-kapuban a lakótelep.

1955-59 között folyamatosak az építkezések a Csabai kapuban és az észak-kiliáni lakótelepen.

1956-ban veszik birtokba az úttörők a Csanyiki tábort, ami később sokáig szanatóriumként működik majd.

1958-59-ben épül fel az ún. Papagáj-ház a Bajcsy-Zsilinszky utca 1-3. szám alatt

1959-61-ben már magasra törő tervek alapján készülnek a selyemréti magasházak, a SZOT székház, az Ady Endre utca 14. szám alatti magasház, a Villanyrendőrnél lévő ún. Lottó-ház.

1963-ban adják át a város legmagasabb, 72 méterre nyúló építményét, jelképét, az Avasi Kilátót.

1960-66 között megvalósul a Kilián-déli lakótelep, melynek rendezési tervéért Ybl-díjat kapott a tervező Heckenast Péter.

1970-ben épül fel a Sportcsarnok és a Centrum áruház, 1972-ben a Megyei Könyvtár.

1975-ben létesítik a művészlakások közvetlen közelében a kiliáni Tejgyárat, 1979-ben felépül a fiatal építészek közös szellemi műhelye, a Kollektív ház a Győri kapuban.

1973 és 1985 között nő ki a földből a gyümölcsös- és szőlőskertek helyén az Avas-déli lakótelep, ami a város látványát leginkább meghatározó, jelképpé vált panelrengeteg.

Műteremlakás

Műterem/lakás

Egy képzőművésznek alapvető igény egy saját műtermes lakás, ahol családjával együtt élhet és az alkotómunka feltételei is biztosítottak. A Művésztelepen ez keveseknek adatott meg kezdetben, hiszen csak az alsó épületben voltak ilyen jellegű lakások kialakítva. Itt lakott az ötvenes évek közepétől Csabai Kálmán, Cs. Nagy András, Feledy Gyula, Lukovszky László, Vati József, a felső épületben pedig mint a kollégium igazgatója Seres János. A diákotthon megszűnése után Seres az alsó épületben kapott lakást, a helyére Tóth Imre került, aki addig csak egy festésre alkalmatlan sötét szobában dolgozhatott a felső épületben. Többen voltak így, akik csak műteremnek való helyiséget kaptak (Ficzere László, Korkos Jenő, Mazsaroff Miklós, Kalló László), vagy még azt sem (Zsignár István) és csak a kollektív műtermet használhatták annak nyitvatartási ideje alatt (általában heti két nap 3-4 órás időtartamban).

Az évtized végén átadták a kiliáni műteremlakásokat, kettőt bérházak emeletén kialakítva, ide költözött Barczi Pál és Kalló László 1959-ben, majd 1960-ban a négylakásos sorházat, amit Lukovszky László, Imreh Zsigmond, Kunt Ernő és a Nagy Gy. Margit – Varga Miklós művészházaspár vett birtokba.

„A lakótelep északi csücskében, nem messze a lillafüredi kisvasút vágányától, furcsa alakú társasház látható. A házban négy gyönyörű, minden igényt kielégítő modern lakás van és mindegyik lakáshoz egy-egy hatalmas, 50 négyzetméternél nagyobb alapterületű műterem. Hatalmas üvegfalakkal néznek a műtermek északi irányba. (…) Új, alig pár esztendős település a Kilián – lakótelep. Döntő súlyban munkások, a diósgyőri vasgyárak és bányák dolgozói lakják. A nyugati és déli ablakok a gyárüzemekre tekintenek, a művész – ablakából kitekintve – a füstölgő gyárkéményekben, hatalmas üzemcsarnokokban jelentkező életet látja maga előtt egyik oldalon, másik irányból a Bükk zöldje integet és küldi az erdő, a természet tiszta lehelletét a lakótelep felé. Gyárak tövében, közel a természet szépségeihez, munkások között élnek itt a művészek. ideális környezet az alkotásra, benyomások szerzésére. (Lukovszky Lászlóval) az új lakásról, az új műteremről, terveiről beszélgetünk. Művészi elképzeléseimben, terveimben semmi változás nem történt. Mindig a munkások, elsősorban a nagyüzemi munkások élete érdekelt. Az ő életükből merítettem a legtöbb témát. Otthonosan érzem magam a diósgyőri kohók, hengersorok között, otthonos a gépgyárak zúgó gépsora. Úgy érzem, hogy lakóhely szerint is közelebb kerülve a gyárakhoz és a munkásokhoz, méginkább hozzákapcsolódtam a munkásosztályhoz, több lehetőségem nyílik az eddigieknél is, hogy méginkább munkástémák felé forduljak, és úgy érzem, amióta itt lakom, hogy ez a jótékony környezethatás egyre fokozódik.

A szomszédos lakásban új, Miskolcon még ismeretlen művészházaspár lakik: Varga Miklós szobrászművész és Nagy Gy. Margit gobelinművész. Látogatásunkkor csak Varga Miklóst találtuk otthon. A nagy műterem az övé. Így osztották meg a családban. Nagy Gy. Margit a műterem melletti szobát rendezte be saját műtermévé. (…) A Varga-házaspár igazán boldog ezzel a lakással. A tehetséges művészházaspárnak ez az első saját lakása. Albérletben, meghatározott, rövid időre adott művészlakásban laktak eddig és örömmel jöttek Miskolcra, ahol a városi tanács művészetpártoló bőkezűsége ezt a ragyogó műteremlakást juttatta számukra. (…)  De örömmel jöttek Vargáék azért is Miskolcra és ebbe a művészlakásba, mert a diósgyőri bányák, gyárak, a munkáskörnyezet, a természeti kincsekben gazdag és szinte az ablakukig nyúló Bükk óráról-órára szolgálatatja a témát, ihleti őket újabb és újabb alkotásokra.” (Észak-Magyarország, 1961. 01.01.)

„Kunt Ernő, bár hosszú évek óta igen tevékenyen részt vesz a Borsod megyei képzőművész csoport munkájában, nem régóta lakik Miskolcon. Ózdon lakott tizenöt évig, az ottani gimnázium tanára volt, majd amikor 1960-ban elkészültek a miskolci Kilián-lakótelepen a minden igényt kielégítő modern műtermes lakások, korábbi képzőművészeti tevékenysége alapján az egyik lakásra őt találták érdemesnek az illetékes szervek. Miskolcra költözött, a Kilián Gimnázium tanára lett, a most folyó tanév elejétől pedig csak a művészetnek él. Mint mondja, valójában a műtermes lakással kezdődött élete, ekkor nyílt meg előtte tehetsége teljes kibontakoztatásának útja. (…) Dolgozik szorgalmasan. Mint mondja, több évtizedes mulasztásokat kell pótolnia és az új műterem birtokában valósággal újjászületve igyekszik alkotni, kivetíteni mindazt, ami a tevékeny pezsgő mából a ma művészét megragadja.” (Észak-Magyarország, 1962. 01. 18.)

1962-ben Lenkey Zoltánnak is kiutalnak egy raktárhelyiséget a Csabai kapu felső épületében, aki aztán Cs. Nagy András kiköltözése után elfoglalja a felszabaduló egy szoba összkomfortos műtermes lakást. A sokszorosító gépek beszerzésével elindul a Grafikai Műhely karrierje is, igaz először csak az erre alkalmatlan alagsori helyiségekben, majd a megüresedő termekbe felköltöztetve az emeleten. Ehhez köthetően egyre sűrűbben használták a vendégszobákat akár hosszú heteket is eltöltve itt Csohány Kálmán, Kondor Béla, Kass János, Reich Károly, Würtz Ádám.

Az 1965-ben elhunyt Imreh Zsigmond lakásába a rákövetkező évben Dezső József költözik be, aki alig 3 év után vissza is tér Budapestre. Ugyanebben az évben jelentkezik be Kondor Béla is műteremre állandó letelepedés szándékával, de nem kapta meg a kiutalást.
Időközben Mazsaroff Miklós saját lakásának tetőterében műtermet alakít ki. Papp László a Művésztelephez közel, de szintén saját műtermes lakásában él.
1972-ben már eldöntött tény, hogy a felső épület helyére hét új műtermes lakást és kollektív műtermet építenek. 1974 tavaszán kezdik meg a bontást, és végül az ÉSZAK-TERV Plesz Antal által vezetett egyik nyolctagú kollektívájának terve alapján nyolc műtermes lakást vehetnek át a lakók, név szerint: Lenkey Zoltán, Feledy Gyula, Csabai Kálmán, Seres János, Máger Ágnes – Végvári Lajos házaspár, Tóth Imre, Barczi Pál, Varga Éva – Szanyi Péter házaspár 1977-ben.

„Hármasban ülünk Máger Ágnessel és férjével Végvári Lajossal, a Képzőművészeti Főiskola professzorával. Lakótelepről költöztek ide a Derkovits u. 10. szám alatti műteremlakásba az elmúlt év áprilisának elején. (…) Április 5-én költöztünk ide, és ez a lakás műteremhez juttatta Ágnest, engem meg dolgozószobához – mondja Végvári Lajos. Sokfelé járok művésztelepeken és vendég is megfordul nálunk, bátran állíthatom, világosabb, észszerűbb, kényelmesebb az átlag művésztelepi lakásoknál. Alkotni és élni lehet ebben a lakásban, jöhetnek kollégák, művészbarátok vendégként, jönnek is és elismeréssel szólnak róla. A kivitelezés hibáit feledteti a lakás öröme. Úgy érzem, jó otthon ez mindkettőnknek. És az sem rossz, hogy egy házsorban nyolc művész, illetve házaspár lakhat együtt, talán valami együttest is sikerül itt megteremtenünk ebben a jobb közellétben. Mindenesetre béke uralkodik az itt lakó művészek között a Derkovits utcában.” (Észak-Magyarország, 1978. 02. 12.)

Az 1980-as évektől egyre több vendég fordult meg a ma is Alkotóházként működő alsó épületben, ahol a lakók kiköltözése után vendégszobákat, műtermeket, grafikai műhelynek megfelelő helyiségeket és irodákat alakítottak ki.

 

 

Meg kell emlékeznünk a Művésztelep házfelügyelőjéről, Szőke Árpádról és feleségéről, Erzsikéről, akik 1960 és 1973 között a telep lakóinak életét szinte minden területen kiszolgálták. Fűtési idényben ők hordták fel a szenet a műtermekbe és a vendégszobákba, rendben tartották a hatalmas kertet, és némi plusz pénz fejében a litóköveket is Árpád bácsi csiszolta le, mivel ezt a nehéz munkát a művészek nem szívesen végezték.

 

A Művésztelep hatalmas kertje igazi gyerekparadicsom volt, óriási gesztenyefákkal, gondozott virágoskerttel, a hátsó kertben megbújó kis medencével és a Szőke házaspár végtelen kedvességével. Az itt nevelkedő, hasonló korú gyerekek társaságát Szőke Árpád szívesen fényképezte, így a családi fotótárukban megmarad képek alapján az elbontott felső épületet is némileg rekonstruálni tudjuk.

Egzisztenciális kérdések

Egzisztenciális kérdések

A Művésztelepen dolgozó képzőművészek számára több olyan lehetőség adódott, ami részben biztosította a megélhetésüket, vagy legalább időszakosan biztos jövedelemhez juttatta őket. Ösztöndíjak, állami megrendelések, szocialista szerződések, díjalapítások, a Képcsarnok vállalat eladásai párhuzamosan, egymást kiegészítve biztosították egzisztenciájukat.

1955-ben első ízben hirdetik meg a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat. Ezt a 35 év alatti, tanulmányaikat már befejező, önálló művészeti tevékenységet folytató, de saját egzisztenciát teremteni még nem tudó képző- és iparművészek kaphatnak meg maximum három évre mind a mai napig.
„Az ösztöndíj kilenc képzőművész és egy iparművész számára jelent 1955. október 1-től kezdődően három évi időtartamra havonta 3.000-3.000 forint juttatást. (…) A Derkovits ösztöndíj újabb tanújele annak, hogyan támogatja államunk tehetséges fiatal művészeinket, hogy anyagi gondoktól mentesen alkothassanak” (Észak-Magyarország, 1955. 09.21.)
A Miskolcon élő művészek közül többeknek ez segítette pályakezdését: Feledy Gyula (1955 – 1957), Vati József (1956 – 1958), Cs. Nagy András (1962 – 1964), Tóth Imre (1962 – 1964), Barczi Pál (1964 – 1966), Lenkey Zoltán (1964 – 1966), Dezső József 1964, Pető János (1967 – 1969), Máger Ágnes (1972 – 1974) részesült az ösztöndíjban.

A szocialista szerződések értelmében a megbízó gyár, üzem vagy szövetkezet vezetése kiállításokról válogatott képeket a havi támogatás folyósítása fejében.

Mazsaroff Miklós – a régióban elsőként – már a hatvanas évektől különösen az edelényi járásban működő borsodsziráki, edelényi, múcsonyi termelőszövetkezetekkel dolgozott együtt, ahol – bár írásos megállapodás nem született róla – vásárlásokkal támogatták. Ez a megoldás nem csak a művész számára volt biztonságot adó bevételi forrás, de ezen kapcsolatok révén kerültek képzőművészeti kiállítások az említett települések kultúrházaiba is. Később a Borsodnádasdi Lemezgyárral, illetve az LKM-mel kötött szocialista szerződést.

„Csaknem egy évtizeden át álltam igen szoros kapcsolatban szocialista szerződés alapján a Borsodnádasdi Lemezgyárral – mondja Mazsaroff. Ez idő alatt több üzemi kiállítást is tartottam a gyárban. Ez a szerződéses kapcsolat igen jó alkalom volt az üzemi élet jobb megismerésére, a dolgozó emberekhez közelebb kerülésre. Nemcsak élményeket szereztem, inspirációt nyertem a lemezgyárban, hanem igen sok jó barátot. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy látogatásaim alkalmával olykor még koccintottunk is, hanem emberileg kerültünk közel egymáshoz és ha vitáztunk is a képeimről, ha nem is értették mindig a törekvéseimet, jó kapcsolatunk felkeltette az érdeklődést a képzőművészet iránt. Ez az üzemi kapcsolat elsősorban az üzem nehézségei miatt a 60-as évek végén szakadt meg, de a barátság fennmaradt. A kapcsolatról, a szerződéses kapcsolatról egyébként is az a véleményem, hogy csak addig tartson mindig, amíg egyik félnek sem terhes. (…) Ezek a termelőszövetkezetekhez fűződő kapcsolatokjellegüket tekintve olyanok, mint az üzemiek, bár írásban nem rögzítettük a kötelmeket, de összetartozásunk tartalmas és tartósnak ígérkezik. Jó tapasztalni, hogy az évek során hogy változnak meg a szövetkezeti parasztok, az emberek, miként közelednek a kultúrához. Ennek a tudata jelenti a munkám, illetve az üzemi és a Tsz-kapcsolatok értelmét.” (Észak-Magyarország, 1978. 09. 03.)

Kunt Ernő az Ózdvidéki Szénbányászati Tröszttel, Tóth Imre a Diósgyőri Gépgyárral, Lukovszky László a Lenin Kohászati Művekkel állt szerződésben. A szocialista szerződések évenkénti 12-24 ezer forint támogatást jelentettek a művészeknek.

Az 1970-es évek közepére már lazultak az ilyen jellegű elköteleződések: „A kiállításokon túl is szeretnének kapcsolatot teremteni és bővíteni szélesebb dolgozói rétegekkel. Mivel az üzemi szocialista szerződések ügye sajnálatos módon stagnál – ebben nem a művészek a hibásak, a közületek mecénási szerepében Borsodban néhány éve káros megtorpanás jelentkezett, s az nem akar a holtpontról elmozdulni – a művészeknek kell kezdeményezőbbeknek lenniök: a művész rendezzen saját műveiből kiállítást a számára is vonzó üzemben, kapcsolódjék be a szocialista brigádok életébe, segítse a brigádtagok ízlésének fejlesztését, ismerje meg az üzemi életet, gyűjtsön ott élményeket, készítsen vázlatokat, s az egy úton kialakult kölcsönös bizalom alapján kerüljön sor szocialista szerződés kötésére. Persze, ehhez az üzem megértő támogatása is szükséges.” (Észak-Magyarország, 1976. 12. 31.)

Az állami megbízások is jól jövedelmeztek, ha a bizottságok elfogadták a terveket.

„A városi tanács az idén is 100 ezer forint értékű festményt vásárolt a miskolci festőművészek munkájából, ezenkívül megbízást adott a város felszabadulás utáni életét bemutató képek megfestésére. Ilyen megbízást kapott többek között Csabai Kálmán, aki a politechnikai oktatásról, Vati József, aki a városban folyó építkezésekről, valamint Feledy Gyula és Lukovszky László, mindannyian Munkácsy-díjasok, akik az új életről festettek művészi képet. A város tulajdonába az idén 30 képzőművészeti alkotás jutott. Ezekkel művelődési otthonokat és más közintézményeket díszítenek.” (Észak-Magyarország, 1961. 01. 12.)

„A telepen mozgalmas az élet. Seres János szgrafittót készít a selyemréti iskola homlokzatára. Most készíti a kartonját és a nyáron kell elkészíteni magát a húsz négyzetméternél nagyobb művet is. Nagyméretű művön dolgozik Tóth Imre is. Mintegy tíz négyzetméteres pannót készít a sátoraljaújhelyi tanácsháza nagytermébe. Most készülnek hozzá a kartonok. Ugyancsak pannón dolgozik Vati József is. Most készül a kartonja a diósgyőri Ady Endre Művelődési Ház előcsarnokában elhelyezendő, huszonhét négyzetméteres műnek. (…) Nagy Gy. Margit most fejezett be a városi tanács részére egy nagyobb gobelint.” (Észak-Magyarország, 1965. 07. 14.)

Lenkey Zoltán: „…mostanában leginkább a Képző- és Iparművészeti lektorátus egyenes megbízása foglalkoztat, melynek értelmében a nemrég felavatott miskolci új megyei könyvtár előadótermének fő falára egy 16 négyzetméteres, triptichon megoldású pannót kell készítenem. A vázlat már elkészült, a zsűri, az állami lektorátus a tervet lefogadta.” (Észak-Magyarország, 1972. 08. 30.)

A Képcsarnok Vállalat 1948-ban jött létre a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának részeként, és sokáig monopolhelyzetben volt a művészet széleskörű propagálása terén. Minden nagyvárosban voltak fióküzletei, galériái; ahol csak az Alap által zsűrizett műtárgyakat árusíthattak. Céljuk volt, hogy az árusításra érdemesnek – azaz a központi irányelveknek megfelelő és művészi színvonalúnak – ítélt műveket az emberek minél szélesebb köréhez eljuttassák. Erre a sokszorosított grafika tökéletesen megfelelő műfaj volt.
Miskolcon a Szőnyi István terem volt a kisebb kiállításoknak helyet adó tér a Képcsarnok emeletén, mely 1957. december 6-án nyílt meg. „Bízunk abban, hogy a Képcsarnok elősegíti az értelmiség és a munkások kapcsolatának szorosabbá tételét. (…) Kérjük képzőművészeinket, hogy alkotásaikban fejezzék ki az újtípusú embert, a szocializmus építését.” – hangzott el a megnyitón.
Az üzletek mellett a Képcsarnok ügynököket is foglalkoztatott, akik révén akár 8-10 havi részletre a nagyvárosoktól távol is vásárolhattak igényesen elkészített műalkotásokat. A Képcsarnok működésének első három évében országosan 4 millió forintnyi forgalmat bonyolított 15.000 db műtárgy eladásával. Vásárlóik nagy része ekkor kohászati, ipari munkások, illetve bányászok voltak.

Az 1970-es években már nem volt elég azonban csak ezekre a bevételekre támaszkodni. Dezső József a Kiliáni Művésztelepről többek között anyagi okok miatt költözött el alig három év után. „Miskolcon a képcsarnoki jövedelmem 30-40%-al csökkent és a helyi Tanácsi illetve megyei vásárlások évente össz. 3500 Forintot jelentettek számomra.”

Tervekben és szándékban nem volt hiány, de megkopni látszottak a korábban biztosnak vélt források.

„Túl a szervezet belső életén a művészeti élet megjavítása érdekében is tenni kívánunk néhány javaslatot: mintegy 15 év óta azonos az állami felvásárlási keret. Ugyanakkor az anyagárak és a megélhetési költségek is lényegesen emelkedtek, ezért szükséges volna az állami vásárlási keretek felemelése. (…) Több nagyüzemmel újból megvizsgáljuk a szocialista szerződések kötésének lehetőségét. A képzőművészeti beruházásokból nagyobb részesedést kívánunk a helyi művészeknek, és szeretnénk elérni, hogy a tanácsok, elsősorban a fiatal művészek részére meghatározott időre ösztöndíjakat létesítsenek.” (Észak-Magyarország, 1975. 01.01.)

A Miskolci Grafikai Műhely születése

A Miskolci Grafikai Műhely születése

1955-ben Feledy Gyulának a Krakkóban diplomát szerzett fiatal művésznek műtermes lakást utal ki a Művészeti Alap.
1956 januárjában a Képzőművészeti Főiskola egyik rézkarcnyomó gépét a Képzőművészeti Alap 1. sz. Művésztelepe tulajdonába adja át.
Két fontos mozzanat ahhoz, hogy a Miskolci Grafikai Műhely megszülethessen.

Az említett gép már a hivatali szervek tudomásával került a telepre, be is jelentik a rendőrségen, tehát az a több helyen is olvasható, kissé romantikus elképzelés, hogy az akkoriban csak szigorú ellenőrzés alatt működtethető sokszorosító gépek kivételesen szabadon használható példányai voltak a grafikai műhely legfőbb inspirálói, nem tűnik tényszerűnek.
A Művésztelepen eddig is használhatták Meilinger Dezső korábban otthagyott rézkarcprését, ami egy ideig valóban nem volt a rendőrség látókörében, így akár szabad kísérletezéseknek is teret adhatott volna. Erre viszont Feledy beköltözése előtt nemigen lehetett művészi kapacitás, hiszen leginkább festők használták az épület egyéb műtermeit. Valószínűleg kevésbé szigorúan ellenőrizték az itteni munkát, mint akár Budapesten, de nem is volt életszerű, hogy a nagyon drága rézlemezt akár politikai tartalmú röpiratok készítésére használták volna.

1961 tavaszán a Szövetség képviselői a kollektív műterem részére egy litográf gép átvétele érdekében a szükséges lépéseket megtették az Alapnál és a Könnyűipari Minisztériumnál.
Július 7-én veszi át Budapesten Seres János és Kunt Ernő az Állami Nyomdától. Ez a dátum azért kiemelt jelentőségű, mert ekkor állítottak fel az országban lévő művésztelepek közül elsőként nálunk a litográf gépet. Az üzembehelyezéshez azonban rendőrségi engedély szükséges, amit az alagsori helyiségekre való ablakrácsok felszerelése után adtak csak ki. A rendőrség még ezután is az alagsori helyiségek állandó zárva tartását kéri. 1963-ban a grafikai műhelynél tapasztalt rendellenességek miatt a zárakat átszereltették, a kulcsot a csoporttagok is csak aláírás ellenében kapták meg.
Az ablakrácsok 1962 január elejére készültek csak el, tehát Miskolcon ebben az évben indulhatott el a litográfia készítés. Ebben az évben már három üzemképes átnyomóprés (két rézkarc és egy litográfia) áll a művészek rendelkezésére.
Feledyt bízzák meg, hogy írja össze a grafikák készítéséhez még szükséges felszerelést és szerszámokat a beszerzéshez. 1963-ban a litóműhely egy csiszolóasztallal, hengerállvánnyal és festékező asztallal, valamint több festékező bőrhengerrel is bővült. Van azonban valami, amiből sohasem lehet elég:

Rozgonyi Ernő, a Képcsarnok Vállalat rézkarcnyomdája vezetője részére

„Kedves Barátunk!
A miskolci művésztelep grafikusai nevében azzal a kéréssel fordulunk hozzád, hogy a Képcsarnok Vállalatnál rendezendő közös grafikai kiállításunkhoz mélynyomófestéket szíveskedj részünkre kiegészítésképpen eljuttatni. Nagyon örülnénk, ha Lukovszkyval folytatott megbeszélésed szerint a következő mennyiségeket és színeket kaphatnánk meg:
feketéből amennyit tudsz
világos és sötétebb sárga fajtából 1-1 kisdobozzal
meleg és hideg kékből 1-1 kisdobozzal
vöröset és kármin vagy krapplakk fajtát, vagy lilás színt 1-1 kisdobozzal,
esetleg ha van még valami töredék festéked kisebb mennyiségben, mellyel úgy gondolod, hogy segíteni tudnál helyzetünkön, nagyon kérünk, akkor azt is légy szíves a többi mellé téve elküldeni.
A számunkra nagy segítséget jelentő szívességedet és velünk érző emberségedet hálásan köszönjük.
Feledy/Lukovszky/Seres/Vati”
május 30.

A litográf gépet mindenki próbálgatja, aki a Művésztelepen lakik, vagy dolgozik. Az eddig elérhetetlen, újszerű technika mindenki fantáziáját megmozgatja.
A grafikai műhely a kollektív műterem részeként és mintájára működik, tehát közös használatú, egy személy felügyeletével. Idővel a gépek, eszközök, szerszámok is a kollektív műterem saját leltárába kerültek.
A kollektív műterem működése hullámzó kihasználtságot mutat, finanszírozása is hektikus. A vezetői Feledy Gyula (1961-ig), Mazsaroff Miklós (1961-64), Ficzere László (1965 – 1967), Papp László (1967-1972) Tellinger István (1972-1973), Pető János (1974-1975)
1963-ban a rézkarc műhely gépeinek gondozására, felügyeletére Lenkey Zoltánt kérik fel, akinek előző évben utalták ki műterem és lakás céljára a felső épületben egy helyiségét. Lenkey társadalmi munkában vállalja a feladatot.

Idézünk a 1960-as években keltezett jegyzőkönyvekből: 
„A negyedéves ellátmányból csak a töredék összeg érkezett meg, ezért a kollektív műterem kezelésében üzemeltetett grafikai sokszorosító gépek üzemeltetése tovább nem lehetséges.”
„…működését fedezet hiányában be kell szüntetni. A fedezet biztosítása után heti egy alkalommal kell foglalkozást tartani, kizárólag fejmodellel.” „… az érdeklődés olyan csekély volt, hogy pénzügyi okokból átmenetileg szünetelteti a működését.” „A kollektív műterem költségvetését hosszas utánajárás eredményeként biztosították. Folyamatos működésének nincs akadálya, nyári szünet nem lesz! Grafikai Műhely technikai felszereléseinek kiegészítése megtörtént.” (1962)
„A kollektív műtermet csak elvétve vették igénybe, igaz, hogy modell sem volt mindig. Heti két alkalommal kell, hogy működjön.” (1963)
„A rendkívüli hideg miatt a kollektív műtermet használni nem lehetett, mert a modell számára megfelelő meleget nem tudtak biztosítani.” (1964)
„A műtermet a területi szervezet nem kívánja fenntartani. Azonban van egy kollektív grafikai műhely, melyet a művészek országosan vesznek igénybe. A határozat értelmében a területi szervezet javaslatot nyújt be a Szövetség útján az Alaphoz, a kollektív grafikai műhely működtetésére és korszerűsítésére, melynek költségét az Alap a kollektív műterem jelenleg betervezett összegével kiegészítené a végleges megoldásig. Évi ellátmány: 6.000 Ft” (1965)
A Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának címzett levél: „A Szövetség Területi szervezetének használatában lévő grafikai műhely megfelelő színvonalon nem tudja tovább hivatását betölteni, mert az állaga erősen megromlott, beosztása nem megfelelő a célnak, ezért azzal a kéréssel fordulunk Önökhöz, hogy a mellékelt tervek alapján szíveskedjenek lehetővé tenni a grafikai műhely felújítását.” (1965)

A műhely a felső épület alagsorában kapott helyet, ami nem feltétlenül volt ideális a művészi munkához. 1962-ben a felső épület felett – a lejtős telek miatt – sáncolási munkákat is kellett végeztetni, nehogy ismét elöntse a víz a műhelyt, ahogy korábban az már előfordult. 1963-ban kétszeres csőrepedés is volt, akkor petróleummal kellett a gépeket letisztítani, hogy ne rozsdásodjanak be.

1966-ban remény van arra, hogy Mazsaroff műterme felszabadul, mivel saját lakásának tetőterében alakít ki saját műtermet. Papp László hasonló vállalkozásba fog, így az ő műterme is megüresedik. Ez esetben a művésztelepen felszabaduló műtermekben rendezik be a grafikai műhelyt. „Javasoljuk, hogy a kollektív grafikai műterem a jövőben grafikai műhely néven és jelleggel működjék.”

  1. december 31. jegyzőkönyv szerint „lehetségesnek tartjuk, hogy mielőbb megfelelő elhelyezést kapjon a Miskolci művésztelepen lévő grafikai műhely, ezenkívül megfelelő átépítéssel és fürdőszoba létesítésével emberi körülményeket biztosítsunk az egyébként sok neves művész által kedvelt, jó alkotó környezetet biztosító vendégszobának.”

1967 februárjában Seres János titkár kéri az Alap hozzájárulását a korábbi megbeszélések szerint a grafikai műhely áttelepítését a II. épület raktár és zsűriterem szobáiba. „Az áttelepítést indokolja az épület alagsorának nyirkossága, az állandóan hulló vakolat, amely sem a gépek állagmegóvása, sem zavartalan üzemeltetése szempontjából nem megfelelő, továbbá az alagsor kifűtési nehézségei a normális munkakörülmények megteremtését nem teszik lehetővé. A földszinti részen elfoglalandó helységek korábban képraktár, illetve szükségműterem, valamint iroda céljait szolgálták…”

1969-ben a kollektív műterem fejlesztésére beadott kérelmet az Alap jóváhagyta, 15.000 Ft rendkívüli hozzájárulást ad polírozó és rézkarcnyomógép beszerzésére.
1971. jan. 1-én a Miskolci Művésztelepet a város átvette az Alaptól. A szerződésben kötelezte magát a kollektív műterem fenntartására, üzemeltetéséről azonban változatlanul az Alap gondoskodik.

1972-ben már eldőlt, hogy a felső épület helyére nyolc új műtermes lakás épül a város és a Művészeti Alap közös beruházásából. Így a grafikai műhely elhelyezését erre az időre meg kell oldani. Felmerül, hogy az alsó épület pincéjében lehet átmeneti megoldást találni, de erre végül is nem kerül sor.

A Művészeti Szaktanács 1974-es jegyzőkönyvéből: 
1. napirendi pont: tervezet készítése az „alkotóház” és képzőművészeti tábor létesítésére. 
A fenntartás a város feladata lesz, a felújítás a MIK-et terheli. A műhelyt is a város fogja üzemeltetni. Kérdés, hogy ki fogja a nyomda üzemeltetéséhez okvetlen szükséges gépmester és nyomdász munkabérét fedezni? Probléma még a nyomda működéséhez szükséges engedély beszerzése. A kollektív műterem üzemeltetéséhez szükséges házmestert és takarítót a Művészeti Alap fizeti.

A terv szerint az alkotóházat valamelyik már meglévő művelődési intézményhez kell kapcsolni, ahol az ügyintézés, gazdasági vezetés biztosítva van. A nyomdászok bére (4 órában) a Művészeti és Propaganda irodánál már biztosítva van. A tervezetet kivitelezhetőnek tartja a Zrínyi Nyomda igazgató-helyettese és Kass János is, akik máris sokat tettek az előkészítésben.

Mazsaroff módosító indítványt terjeszt elő, hogy az alkotóházban dolgozó művészek ne 2.000, hanem 3.000 Ft ösztöndíjat kapjanak. Erről később döntenek, mert ez valóban kevés.

Szabályozni kell pontosan, hogy kik vehetik igénybe az alkotóházat. Javaslat, hogy legalább Művészeti Alap tag legyen. Miskolciak is kaphassanak beutalást. Fiatal művészeknél a Stúdió tagság legyen a kritérium.

„A Területi Bizottság megvitatta a kollektív műtermek helyzetét. A jelenlévők egyöntetűen megállapították azt, hogy a kollektív műtermek funkciója az évek folyamán gazdagodott, részben átalakult; a kollektív műtermek a területi munka szerves részeként funkcionálnak. Ennek megfelelően jogosan merül fel az a gondolat, hogy a Szövetség a kollektív műtermeket – esetleg csupán azok üzemeltetését – a Művészeti Alaptól átvegye. Ily módon a kollektív műtermek a jövőben jobban szolgálhatják a képzőművészeti élet decentralizálásának ügyét.” (1975)

„A Művészeti Alap a Területi Szervezeteknek kívánja átadni a kollektív műtermeket, illetve, ahol már most külön műtermek vannak egyének használatában, azokat célszerű, ha az ingatlankezelő vállalat veszi át, a Tanács pedig bérletre kiutalja az eddigi használónak.” (1975)

1974-ben megkezdik a felső épület bontását, de új helyet nem találtak a műhelynek. Az érintettek egységes álláspontja, hogy a jelenleg szünetelő grafikai műhelyről az új művésztelep felépülése után kell majd csak dönteni. 1977-ben költöznek be a lakók az új lakásokba, így megürül az alsó épület is, ahol a műhely folytathatná az életét. Az épület átalakítása, felújítása és berendezése pár évet még igénybe vesz, de 1983 nyarától már alkotóművészeket is fogadnak a Miskolci Galéria irányítása alatt.

„A művésztelepi Alkotóház felújítására egy provizorikus tervet kell elkészíteni. Az Alkotóház műhelyének egy grafikusművész felszereltségét és munkalehetőségét kell szolgálnia. Végvári javasolja, hogy nézzék meg a Főiskola műhelyét. Egy rézkarc gépet (kb 12.000 Ft) és egy szitagépet kell beszerezni. A Városi Tanács az Alkotóházba meghívott művészek részére, illetve 3 ember 1 hónapnyi itt tartózkodása idejére kb. 6-6 ezer Ft-ot tud biztosítani. Ez már egy komoly ösztöndíj. Az itt dolgozó művészek, illetve az ösztöndíjban részesülők 1 grafikát és 2 rajzot, vagy egy festményt adnak, ezt természetesen kiválasztás előzi meg. Aki nem kap ösztöndíjat, annak egy rajzot kell az itt tartózkodásért adnia. Duszáné kéri, hogy a galéria kiállításait rendező vendégeket elhelyezhesse, ha van szabad hely. Végvári javasolja, hogy bizottság alakuljon a működési szabályzat és a házirend eldöntése ügyében. A létesítmény a „Képzőművészeti vendégház” nevet viselje, mert így maradhat a Városi Tanács fennhatósága alatt. Szervezetileg és költségvetésileg mint jogi személyhez a Miskolci Galériához tartozzon. A működési terv megbeszélése az áprilisi szaktanács ülésen lesz. Végvári készíti a működési tervet. Kéri azt is, hogy ha a Vendégház kapacitása megengedi, akkor a Képzőművészeti Főiskola tanulói és tagjai, 2-4 személy itt munkát végezhessen.

A Városi Tanács 1979-en a képzőművészeti ösztöndíjakat 12-ről 18.000 Ft-ra emeli A jövőben az ösztöndíj összegét az döntené el, ki milyen munkássággal vesz részt az alkotóház életében Közeli terv, hogy minden művészeti műfaj képviselője tudjon itt dolgozni.” (1979)

Vendégek a Grafikai Műhelyben

1961 októberében a FKS-én keresztül Pásztor Gábor jelentkezik munkára „részben az inspiráló légkör miatt, részben a kitűnő technikai felszereltség miatt” Örülnek a jelentkezésnek, de a vendégszoba nincs berendezve, csak a csupasz helyiség van, amit fűteni sem lehet. A litográf gép még nem üzemeltethető a rendőrségi engedély híján.

Vendégszoba felállítását és berendezését rendelte el az Alap 1962 áprilisában. Javasolják, hogy a vendégszoba és a sokszorosítógépek használata ügyében a munkacsoport létesítsen megállapodást a Fiatal Képzőművészek Stúdiójával, bár a beutalás kérdésében az Alap vezetősége dönt majd.

Levél Bolgár Kálmánnak címezve, 1962. június 26.

„Értesítelek, hogy a vendégszoba végre elkészült és rendelkezésre áll.
Az Alap a vendégszoba igénybevételét úgy szabályozta, hogy az igénybevevő nyáron napi 5 Ft-ot (fűtési idényben 10 Ft-ot) fizet itt a helyszínen az Alap számlájára.
A vendégszobában július 1 és augusztus 31 között és aztán később meghatározandó időpontban tudunk Stúdió tagokat vendégül látni.
Kérlek, légy szíves közölni, hogy kik és mikor óhajtanak jönni. Egyelőre egyszerre csak egy személyt elhelyezését tudjuk biztosítani. A jelentkező személy javaslatod alapján tőlünk kapja meg írásban a beutalást.
Légy szíves az érdeklődőkkel közölni, hogy ezidőszerint csak a két rézkarcprés áll rendelkezésre, a litográf géphez még néhány felszerelési tárgy beszerzése folyamatban van. A litográf gép kb. július közepétől áll majd rendelkezésre.
A munkához szükséges fogyóeszközök (maratótál, festék stb, sav) nem állnak rendelkezésre, azokról a beutalt maga tartozik gondoskodni.
Végül a vendégszoba és a kollektív műterem díszítésére minden vendégművésztől 1 nyomatot kérünk.”

Művészeti közélet

A művészeti élet

 A Művésztelep működése során többször hátrányként rótták fel, hogy nem alakult ki iskola-jellege, nincs egyértelműen felismerhető lokális, miskolci művészet. A jogos kritikák és a fanyalgó vélemények mellett arra fókuszáltunk, hogy megmutassuk, hány igazán különleges egyéniség, hány, különböző módon megmutatkozó tehetség, hány igazán impozáns életmű született ebben az időben. A dokumentáció és a beszélgetések egyértelművé tették, hiába voltak szemléletbeli ellentétek, versengések, esetleges sértődések, a Művésztelep lakói mindig objektíven ítélték meg egymás művészi eredményeit és tisztelték is azt.

A korszak sajátossága, hogy nem könnyítette meg a személyes emberi viszonyok ideológiáktól, elvárásoktól mentes pusztán szakmai, baráti elmélyítését. A folytonos megfelelés, ellenőrzés, a beszámolások, jelentések, a nem szakmai alapú megítélés sokak életét megkeserítette. Mindezek ellenére kialakultak olyan baráti, bajtársi kapcsolatok, melyek túlmutattak a szakmán és valódi mély tiszteleten alapultak.

Az újságcikkek hosszú éveken keresztül folyamatosan számonkérték a közéleti szereplést, a közönség figyelmét és a város hozzáállását egyaránt.

„A nagyközönség és a művészet kapcsolata rendkívül változó. Sajnálatos módon, viszonylag kevesen érdeklődnek még a képzőművészeti élet iránt, illetve Miskolcon az érdeklődés csak a közönség egész kis hányadánál terjed túl a tárlatlátogatásokon. Olyan fonák helyzet is előadódik, hogy egyik-másik művészünk személye és sok-sok alkotása messze országokban ismert, a város lakóinak nagy hányada nem is ismeri. Az igazság kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy a kapcsolat lazaságában nem csak a közönség hibás, nem egy művészünk visszavonult, zárkózott életmódja sem segíti, hogy jobban benne éljen a város társadalmában. Természetesen nem jellemző ez minden művészre. Nem egy miskolci képzőművész évek óta aktív tanácstag. Sőt a városi tanács végrehajtó bizottságának tagjai között is van képzőművész. Többen a különféle társadalmi szervezetekben működnek közre. Azonban a gyakorlat szerint mindig és mindenütt ugyanazok tevékenykednek, és egész évben a Miskolcon élő művészek létszámához, a képzőművészi életben játszott szerepéhez képest sokkal intenzívebb, állandóbb vagy éppen kevésbé protokolláris kapcsolat lenne kívánatos.

A város politikai és állami vezető testületei, társadalmi szervezetei megértéssel és bizalommal közelednek a képzőművészekhez. Tapasztalható ez a bizalom és közeledési szándék több művész részéről is. Hogy helyzetüket jobban fel lehessen mérni, kívánságaikat, elképzeléseiket, s nem utolsó sorban gondjaikat a város vezetői mind jobban megismerhessék a városi párt-végrehajtóbizottság nemrégiben alapos felmérő vizsgálódás után napirendre tűzte a Miskolcon élő képzőművészet munkájának, a társadalmi éleben elfoglalt szerepének vizsgálatát. (…) Felmerült az a javaslat is, hogy a művészek jobb anyagi inspirálása végett a tanács hirdessen pályázatot, alapítson díjakat, amelyek jobban a városhoz, illetve a megyéhez köthetik az alkotókat, s ezzel segítene a nyugodtabb, biztonságosabb alkotói légkör megteremtésében. Szóba került az emberibb kapcsolatok fontossága, amely kizárja a „betervezett” kapcsolattartást, helyette a tartalmasabb, kevésbé hivatalos jellegű összetartozást javasolja, amelyet mindkét oldalról egyaránt kell támogatni. A képzőművészek alapvető politikai állásfoglalása a párt politikájával megegyező. Műveik eszmei kicsengése változatos, az egészen általános emberi humánumtól a pártos elkötelezettségig terjedő.” (Észak-Magyarország, 1966. 10. 30.)

„Galéria, képtár van a városban, jó a kapcsolat a városi tanács és a képzőművészek között (ez például napjainkban éppen négy műteremlakás korszerűbbé, kellemesebbé alakításában is megmutatkozik), van helyben nagyobb tervező vállalat és sok az építkezés. Jó adottságok, lehetőségek sorakoznak hát Miskolcon a képzőművészetek számára, ezek a lehetőségek meg a képzőművészek mégsem találnak mindig egymással kapcsolatot, sőt, nagyon ritkán kerül sor ilyen együttműködésre. Több művész is úgy érzi, valami ránehezedik az itteni képzőművészeti életre és befagy minden.
Az emberek, a képzőművészek dolgoznak, jót akarnak csinálni, de hiányzik valami feszítő, lendítő erő. Mindenki magának dolgozik, s akik valamivel többet akarnának adni, mozogni szeretnének, úgy érzik, valamilyen falba ütköznek.
Van-e egyáltalán Miskolci képzőművészeti élet, vagy úgy kell inkább fogalmazni, hogy Miskolcon nagy számban élnek és dolgoznak képzőművészek. Ebben a gondolatkörben mozgott egy két évvel ezelőtti cikkünk is, akkor is meg kellett állapítanunk, amiben most több képzőművész erősít meg, hogy miskolci képzőművészeti élet nincsen. S ennek oka a bürokrácia, hogy mindenkinek a főváros felé vezet az útja, és különböző hivatalok miatt mindenki oda van kötve. A képzőművészeti élet hivatali kötöttségeinek ily erős, főváros-centrikussága nagyon hátrányos, és napjainkban annál is inkább szembetűnő, mert új ötéves tervünk művelődéspolitikai feladatai között éppen vidéki kulturális centrumok hálózatának kiépítése szerepel, s a gyakorlat ennek nagyon ellentmondani látszik. (…)

Úgy érzik a miskolci képzőművészek, ha nem kellene Budapest felé orientálódni, hanem helyben lehetne megtalálni sok mindent, például a már említett zsűrizésen felül az értékesítés lehetőségeinek nagy részét is, a miskolci művészet fellendülne. A helyi, miskolci és megyei orientáció erjesztő hatású lenne. Miért kell a képzőművészeti élet centrumának is Budapesten lennie – kérdezik, és nem ok nélkül emlegetik például Nagybányát, mondván, a vidéken élés nem lehet a művészeti élet fejlődésének gátja.

Miskolcon sok mindenre van lehetőség, olyan művészeti tevékenységre is, amelyhez még nem vezet kitaposott út. Ahol ennyi festő és grafikus lakik egy városban, jobban kellene érezni a jelenlétüket. Valami sajátos színt, couleur locale-t kellene, hogy adjon jelenlétük a városnak. Jelentkezhetne ez akár plakátrajzokban is, és nagyon sokféle más helyi munkában. Nem érződik például a nagyszámú képzőművész jelenléte az egyre szaporodó építkezésekben. (…) A típustervek alapján születő új lakótelepeknek éppen a helyi művészek adhatnák meg a helyi jelleget, couleur locale-t. Jó lenne, ha a helyi művészek ismernék a helyi tervezőknél készülő munkákat, jó előre részlet-terveket ismerhetnének egy-egy nagyobb építkezésről és pályázhatnának munkáikkal az ezrelékes beruházások keretében elkészítendő alkotásokra. Talán nem csak hazaibb lenne így ez objektumok díszítése, hanem egyénibb, miskolcibb; olyan, ami csak itt születhetett meg, és nem volt bárhonnan ide plántálható, vagy bárhová átültethető. (Észak-Magyarország, 1970. 11.15.)

„… Nem igaz, hogy nem hiányzik a kollektív élet. Nagyon nehezen szoktam meg, sok volt a gondom, anyagi gondjaim is voltak és vannak, nagy családdal élek. Ez az egyik oka az elszakadásnak. A legfőbb ok azonban szemléletbeli. A képzőművészek helyi csoportja – szerintem – nem elég erő az összefogáshoz. Miskolci képzőművészeti élet? Mi tart össze minket? Hol jelentkezik valami erő, ami összefogna? Pedig kellene valami a művészeti erők összefogására, kellenének a hasznos, tartalmas, művészeti-társadalmi töltésű eszmecserék a kollégákkal.” (Tóth Imre műtermében. Észak-Magyarország, 1971. 12. 15.)

Régi gond, s nem új megállapítás, hogy Miskolcon nagy számban laknak művészek, vannak miskolci képzőművészek, de nincs miskolci képzőművészet. Lehetne-e vajon?
A miskolci képzőművészek eléggé heterogén kis társaságot alkotnak. Nehéz az egységes gondolkodást megteremteni. Határozottan hiányzik ehhez a miskolci művésztelep iskola szerepe. Pedig szerintem is kívánatos lenne a jobb összetartás. Talán a szervezés alatt álló, s hihetőleg majdan nagy felkészültséggel, hozzáértéssel irányítandó művészeti pártszervezet lehet a forrása ennek a várt és jobb állapotnak. Talán több őszinte, nemcsak tervfeladat teljesítését jelentő törődés is hasznára válna a művészeti közéletnek, mert az őszinte érdeklődést nem pótolhatja semmiféle díjalapítás a tárlatokon. Jobb lenne úgy alkotni, hogy kedvezőbbnek érezzük a művészeti légkört.” (Lukovszky László műtermében. Észak-Magyarország, 1972. 03. 19.)

„A grafika és Miskolc fogalma már elválaszthatatlan. A művészettörténészek feladata azt kutatni, s megállapítani, miként lett éppen Miskolc a grafika központja, hogyan alakult ki ez a profil. De azt vizsgálni, vajon Miskolc miért nem vonzza már annyira a grafikusművészeket, mint korábban, nem esztétikai feladat, hanem képzőművészeti szövetségi, illetve művelődéspolitikai teendő. Míg korábban máshol élő országos rangú művészek rendszeresen, hosszú ideig a miskolci művésztelepen éltek és alkottak, napjainkban ez a gyakorlat inkább csak emlék. Kass János grafikusművész többek között arra utalt, hogy korábban volt itt egy vaságy, amin megalhattak az ide jövő művészek. Ez a vaságy természetesen ma már jelképesen értendő, de mindenképpen meg kellene találni a módját, hogy a miskolci művésztelep újra otthona legyen Kass Jánosnak, Csohány Kálmánnak, Kondor Bélának, Würzt Ádámnak, s más, az őket követő generációhoz tartozó, nem Miskolcon élő grafikusoknak. Korábban a Miskolci Városi Tanács elnökhelyettesétől hallottunk a Csabai kapui művésztelep rekonstrukciójának tervéről. (…) Ez részben majd megoldja a máshol lakó művészek fogadását, legalábbis ami a szállásgondot illeti. A megfelelő légkör kialakítása azonban legalább olyan fontos, mint a vaságy újbóli felállítása.” (Észak-Magyarország, 1972. 01. 12.)

„Sajnálatos, hogy nem a színházi példa az egyetlen, mely a közönségkapcsolat, és a belső alkotóműhelyi tevékenység együttes, párhuzamosan jelentkező hiányát, vagy a művészi kollektíván belüli bensőségesebb kapcsolat csökkent voltát jelzi. Miskolcon különböző művészeti ágak képviselői élnek a színészeken kívül is. Nagy számban működnek itt képzőművészek. Egy-egy országos kiállítás alkalmával idevetődik a közérdeklődés reflektorfénye, és a miskolci művészekről, miskolci képzőművészeti életről beszélünk, de – sajátos módon, bár e művészek itt élnek, tehát nem kofferesek – még sincs meg ez a miskolci művészeti élet. Képzőművészek itt laknak, művésztelepen, vagy egyéb helyeken, egymástól függetlenül alkotnak, igen nagy hányadában a város lakosságának figyelme nélkül, kiállítanak, sikereket érnek el, de egymás közötti életük semmiképpen sem jelenthet alkotóközösséget, egymásra ható termékenyítő erőt. Szűk baráti körökben tartanak kapcsolatot a város lakóival, viszonylag kis hányaduk kapcsolódik a közéletbe.” (Észak-Magyarország, 1977. 08. 14.)