"Bandynak szerettetel" - Képversek, levelek, fotóművek

E tárlat eredetije szeptemberben a budapesti Falk Miksa utcában egyértelműen és vállaltan pozicionálta magát a Virág Benedek Ház Tandori Dezső-emlékkiállítása (Hiányzásra kijelölt hely) és Műcsarnok Baranyay András-retrospektívje (Részben az egész — a MissionArt itt társszervező volt) közé. Jó ősze volt a Baranyay- és a Tandori-rajongóknak.

Az itt megtekinthető művek java Baranyay András hagyatékából került elő, s bár a fennmaradt 65 Tandori-levelet a MissionArt munkatársai feldolgozták, ezek teljességükben egyelőre még nem kerültek nyilvánosságra (ahogy jelen tárlaton is csak néhány apró részletet láthatunk ezekből). Azonban fiatal korukban gyökerező, élethosszig tartó barátságuk ívét efféle „töredékességükben” is szépen felrajzolják e művek és relikviák. E tekintetben különösen fontos momentum Tandori Ágnes fotója, melyen Baranyay egyik jellemző beállítását (vö. Kabinetképek-sorozat) megidézve hátulról láthatjuk a költőt, vállain két verebével, Szpéróval és Samuval (az e kép hátlapján olvasható, egy szándékolt és egy vélhetően szándékolatlan nyelvtani hibával bíró ajánlás nyomán kapta címét a tárlat).

A kiállításon szerepelő, eddig nem ismert Tandori-képversek, ideogrammák, rajzok, sajátos, egyedi technikájú frottázsok (az alkotó által „tandoritípiá”-nak nevezett művek) finoman árnyalják tovább az alapvetően szépíró Tandori közismert képzőművészeti érzékenységét, rajzolói alkatát és ihletettségét; sőt ezek lényegileg járulhatnak hozzá az újabb recepcióhoz, „friss” támpontot adva a hetvenes-nyolcvanas évek Tandori-lírájának értelmezéséhez. „S ahogy minden újabb igazítást még tovább igazítana, még tovább közelítené az egészet valami ismeretlen és megfoghatatlan mércéhez…” (Delmore Schwartz novelláját idézi Tandori híres Baranyay-esszéje legelején)

Persze Tandori rajzait, inkább rajzos, kevésbé szöveges munkáit sokféleképpen illették-illetik: firka, gyermeteg, béna, stb. Meglepően kevesen tekintették-tekintik őt képzőművésznek is, holott a szellemi-koncepcionális rokonság könnyedén kimutatható (mindenekelőtt Cy Twombly, vagy a magyar pályát nézve Frey Krisztián munkásságára kell gondolnunk). Úgynevezett „ábrázolástechnikája” abban ragadható meg, hogy eredendően nem ábrázolni akar, hanem visszafogja az ábrázolás elemi kívánságát (sokan ezt tekintik — szerintem tévesen — gyermetegnek), lebeg a ceruzát vagy tollat tartó kéz nyomhagyó gesztusának vágya és az erkölcs felől megragadható választékosság között. E lebegésből születtek meg Tandori Dezső úgynevezett „firkái”; e könnyed, vagy akár ingatagnak tűnő rajzolatok a létrehozás és a szellemi munka nyomai, önmagukban a látható cselekvés. „Az a bizonyos Való ugyanis akkor van csak eredeti, teljes állapotában, ha képezésekkel sem csorbítjuk” — ahogyan Tandori írta a már említett Baranyay-esszében.

E fesztelen és keresetlen egyszerűségű „nézmények” (Tandori szava ez is) csak a felületes szemlélőt késztetik elutasításra, céljuk igazából sokkal felforgatóbb: nem csak nyelvi munkára, de értelmezői apparátusunk bővítésére, befogadói kompetenciánk kitágítására késztetnek bennünket; arra szólítanak fel, hogy lépjünk át az esztétikai sztereotípiákon, sőt hogy a hagyományos esztétikát is haladjuk meg.

„Kérem, így, eredeteiben tartsa meg a műveket és minket” — írta Kelecsényi László a szintén itt látható levélben.

Kérem, így nézzék e kiállítás képeit. „Súlyos csend a hiány az alatt az emlékezetes sapka alatt” — mondom immár harmadszor.