Caffart

Jelenkori önmagunk mintha kissé kor-szerűtlen lenne. Mintha a kortárs valóság milyenségét, perspektívátlanságát, rezignáltságát akarnánk a legkevésbé tudomásul venni, mintha éppen napjainkról lenne a legkevesebb mondanivalónk. Ülünk, üldögélünk zsírpárnácskáinkon, magunkba gubózva, hitetlenül és kétségekkel telve. Nem akarjuk tudomásul venni, mi zajlik körülöttünk, de ha érzékeljük is, már leszoktattak bennünket a beleszólásról, mint társadalmi cselekvésről. Marad nekünk tehát az arisztokratikus távolságtartás és a jel típusú avantgárd megnyilvánulás, menekülés az időn kívüliség, de egyben az időtlenség egyetlen elfogadható aspektusa, alternatívája felé.
A műben-létezésbe menekülés, a jelben létezés méltóságának racionális és emocionális erejét megérezve az elmúlt években a Caffart Képzőművészeti Egyesület mértékadó, iránymutató jelenséggé vált a kortárs magyar művészet palettáján. Aknay János, Ferencz S. Apor, Filp Csaba, Horváth Roland, László János, Őry Annamária, Pap Gitta, Pinczés József, Puha Ferenc, Rékasi Attila, Sütő Róbert, Szőke Erika és Török Ferenc jelhagyó gesztusának egyszerű, evidens és elementáris ereje ölt testet a Caffart filozófiájában. A művek üzenetét „olvasva”, az alkotók kéznyomát, jelhagyását követve utazást tehetünk a művészek „koponyája körül”, a magyarországi kortárs művészet legújabb tendenciái között.
A 2009-ben alapított művészeti egyesület nevében Rejtő Jenő: A Sárga Garnizon c. művéből kölcsönzött cafard (őrület, ámokfutás, ingerlékenység, tettvágy, melankólia) kifejezés zöngétlenítve, asszociatíve formálódott Caffart-tá. A beszélő név mögött megbúvó rendkívül heterogén, időnként ellenpontozónak tűnő csoport bemutatkozásai alkalmat teremtenek arra, hogy a kortárs művészet izgalmas tendenciáira, kereszteződési pontjaira pillanthassunk.
Mesterek és tanítványok a maguk külön idejében, külön terében, a maguk csendjében keresik saját útjukat, sorsukat. Nem követnek vakon, nem studíroznak. Csak teszik, amit minden művésznek tennie kell ebben a tolakodó, dilettantizmusra hajlamos világban: fákkal, állatokkal, kavicsokkal, szelekkel, tengerekkel és álmokkal társalognak. Nehéz, magányos út ez, de az egyetlen üdvözítő – ahogy Fülep Lajos írja: „Az iskolák, tehát több ember összeadott ereje előbb merül ki, mint a magára hagyotté. A nyájtalan ember, aki nem fér össze a többivel, akit nem lehet nivellálni, kénytelen-kelletlen megy tovább a maga kalandos, keskeny útján, s minél nagyobb ellenállással kell megküzdenie, annál jobban megedződik ereje…”
Az önálló útjukat járó alkotóművészek magukban, magukkal vívják napi küzdelmeiket a szellem szolgálatában, s amikor a Caffart útkereszteződéséhez érnek, ki-ki magára és társaira tekinthet. A teremtett világon megtett lépéseikről számolnak be: ahogyan „keresztről keresztre szállnak”. Néhányuknak láthattuk már a gyermekkor félelemből és bizalomból ácsolt keresztjét, másoknak a kamaszkori felismeréseket tévelygésekkel metsző ágát, s ha elég figyelmesek vagyunk, a legmeredekebb, a felnőttkorban készülő is megmutatkozik: a beilleszkedés és a lemondás keresztje. Találkozás, elágazás és távolodás érzései és geometriai formái kínálják tehát a Caffart alkotóművészeinek munkásságában a genezis és az apokalipszis reményének és tragikumának ábrázolási lehetőségeit.
Ha a műveket nézve választ keresünk arra az egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy mi a művészet mostanában, 2018. Magyarországán, rövid válasz aligha születne. Negyed századdal ezelőtt eltűnt a tendenciák kényszere. A festőnek, grafikusnak és szobrásznak ma már nem politikusan és nem szociografikusan kell gondolkodnia, hanem „csak” művészként. Nem szabják meg a „haladás útját” és a „polgári dekadencia” formáját, de ezzel együtt sajnos eltűnt az értő kritikusok, műélvezők népes tábora is, akik bizonyosan képesek különválasztani az ocsút a tiszta búzától. Ebben a világban minden alkotóművésznek magának kell megtalálnia saját, hiteles hangját. Azt a „láthatatlant, ami a láthatóban látszik” (Hamvas Béla). Azt a monodrámát, amely dialógusnak hangzik.
A Caffart alkotóközösségének műalkotásai sem nevezhetők monodrámáknak, „egyenes közlés”-nek, ahogyan egy matematikai vagy fizikai tétel, egy filozófiai igazság, egy konkrét tett, vagy egy üzleti levél. A postás, aki egy határozott céllal kézbesít egy határozott üzenetet, mint szimbólum, semmiképpen sem a Caffart szimbóluma sokkal inkább nevezném az alkotófolyamatot valamiféle kifordított világmodell-keresésnek, őrült híradásnak vagy melankolikus sétának. Szemben a tudományok bizonyított részigazságaival, ezek az alkotások egy bizonyíthatatlan világrész kifejezői. Persze attól, hogy bizonyíthatatlanok, nem kevésbé reálisak, hiszen míg a tudományos igazságok pillanatról pillanatra, lépésről lépésre a logika szabályai szerint születnek, a caffart-objektek vonalról vonalra, fényképről fényképre, ecsetvonásról ecsetvonásra történő választás gyümölcsei. Csodájuk mégis éppen az, hogy mindennek ellenére olyan őszinte, leplezetlen, egyetemes igazságot közvetítenek, amely attól, hogy bizonyíthatatlan, semmivel sem kevésbé valóságos. Ellenkezőleg, meggyőzőbb minden bizonyított realitásnál, mert evidencia – akár egy-egy lélegzetvételünk…