Szigeti G Csongor: Public_Art_Found

Ha most arra kérném a jelenlévőket, hogy mindannyian nyissuk meg a telefonunk Kamera mappáját, és mutassuk meg a képgalériánkat a mellettünk állónak, valószínűleg néhányan lemerült akkumulátorra hivatkoznának, mások gyorsan nekilátnának kitörölni pár képet, és talán lenne olyan is, aki nem jönne zavarba a helyzettől. A gyors felmérésből szépen kirajzolódna, hogy hogyan viszonyulunk a környezetünkhöz, hogy mit tartunk megörökítésre érdemesnek, hogy hogyan látunk. Az én mappám – és biztos vagyok benne, hogy még másoké is – utazásokon készült fotókkal lenne tele. Fotók Prágából és Velencéből, szülővárosomról, Miskolcról azonban alig találnék képet. Nem azért van ez, mert Miskolcon ne láthatnánk olyan utcarészleteket és „gegeket”, mint amilyeneket egy külföldi utazás során hamar észreveszünk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a megszokott környezetünkben sokkal nehezebb nyitott szemmel járnunk,turistaként viszont készen állunk a fotózásra, a látásmódunk pedig ehhez igazodik.

Szigeti G Csongornak nem okoz gondot, hogy ezt az érzékeny és mindenre nyitott látásmódot alkalmazza bárhol járjon, legyen az az otthona, Csíkszereda, lakóhelye Budapest vagy éppen a már sokszor látogatott Miskolc. Kameráival felfegyverkezve indul felderítésre, szemét és elméjét a hétköznapi helyzetek esztétikumára fókuszálja, komponál, kattint, gyűjt, válogat, és megoszt. A folyamatot egyfajta játékként fogja fel, amelynek szabályait az előre nem kalkulálható helyzetek írják. A véletlen felfokozott szerepe a dadaistákig visszavezet, egészen Duchamp readymade-jeiig, amelyek lényege, hogy a kiválasztás puszta folyamata által válik a hétköznapi tárgy művé; de a kisajátításon alapuló művészeti gyakorlatok mellett előképnek említhetnénk az Arte Povera irányzatát is, amely a legyszerűbb anyagok használatával művészetté tette azt, ami hétköznapi.

Hasonlóan válnak a művészet tárgyává Csongor fotóin a murális műalkotásokká avatott, sérült falfelületek és az elkerített területeket jelző szalagok, amelyek kusza hálózata szinte szakrálisan védi a megközelíthetetlent. Átlényegül a vasgyár ablakainak egykoron szigorú geometriát követő rácsszerkezete, amelyen mára a rendezetlenség lett úrrá, illetve azok a rakások és építmények is, amelyeknél szintén a rend szabálytalansága köszön vissza.

A fotókon látható talált tárgyak és konstrukciók eredetileg nem azzal a céllal jöttek létre, hogy esztétikai élvezetet nyújtsanak, és most mégis azt láthatjuk, hogy ezt teszik. Talán az egyik legmarkánsabb példája ennek a Public_Art_Found projekt külön figyelmet kiérdemelt antennái, amelyek formavilágát kizárólag a funkcionalitás hívta életre, mégis a városok látképének meghatározó elemeivé váltak.

Public_Art_Found – a cím csak egy o betűvel több, mint az amerikai Public Art Fund, kortárs (köztéri) művek létrehozását finanszírozó szervezet neve. A szójáték találóan érzékelteti azt, hogy a művészettel való találkozáshoz nem feltétlenül óriási beruházásokra és új köztéri művekre van szükség, hanem talán csak arra, hogy nyitott szemmel járjunk a saját környezetünkben.
Mindezek szerint a művészet nem különül el az élettől; ezt igazolja az is, ahogyan a város és a művész alkotói attitűdje szimbiózisba lép. Habár Csongor kreatív gyakorlatának eddig is része volt a fizikai munkát igénylő tárgyalkotói tevékenység, mégsem lehet véletlen, hogy az egykori acélváros atmoszférájának megtapasztalása után úgy döntött, hogy személyes kéznyomát is a galériatérben hagyja.

A fotókból inspirálódott hegesztett objektumok olyan rajzok, amelyek tapinthatóak, térbeli kiterjedésük és súlyuk van, mégis mintha lebegnének a térben. Csongor a városi teret képekre, a képeket pedig térbeli vonalakra absztrahálta, pontosítva ezzel a néző számára azokat a vizuális elemeket, amelyekre a felderítés során a figyelmét fókuszálta. Ezzel a gesztussal beavat abba a folyamatba, ahogyan ő szemléli a világot, ezáltal formálja látásmódunkat, és azt, hogy hogyan gondolkodunk az épített környezetünkről.

Így tehát a mai estét követően, amikor legközelebb elsétálunk az ITC Székház mellett, már nem fogunk az ott álló téglarakásra ugyanúgy tekinteni, mint előtte. Már csak azért sem, mert lehet, hogy már nem lesz ott. Ezek a köztéri műalkotások nem a klasszikus értelembe vett művek, a megőrzésükről nem gondoskodik senki. Csongor átmeneti állapotokat rögzít, Miskolc aktuális lenyomatait, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy város a változó politikai vezetéstől és közéleti légkörtől függetlenül is formálódik; a városok dinamikájába kódolva a fejlődés, csakúgy, mint a pusztulás és a regenerálódás. Élő organizmusok, amelyek állandóan változnak, a folyamatatot pedig a természet és a városlakók együtt alakítják. Rajtunk múlik, hogy e folyamat fázisainak szemlélését esztétikai élményként éljük-e meg, és az is, hogy mivel bővülhet ezek után az a bizonyos Kamera mappa.

Bánki Ákos (1982) képei mindig a levegő közegében bomlanak ki, kapcsolatban vannak a tűzzel, a füsttel és a lélekkel. Látványviláguk dinamikus. Befejezetlennek hatnak, idejük így a jelen. Kompozíciójukban nincs semmi statikus; szemünk részletről részletre cikázik, félve, hogy az imént látott motívum a következő pillanatban elenyészik. A pillanatnyiság érzetét keltő, illékony kompozíciók fő építőeleme a vonal, a megfolyás, a fröcskölés, a hiány és a transzparencia. Az örökké mozgásban maradó kompozíció igényli a belső teret (Pszichikai tér), a festék hiányát, amiben kedvére mozoghat a formátlanság és a képzelet.
Előképein (J. Pollock, Cy Twombly, W. de Kooning, A. Rainer) túl kiemelkedően fontos festészetében a színek elsődleges képalkotó erővé emelése, valamint a nagy méretben rejlő lehetőségek kihasználásának szeretete. Képei előtt állva így nem ránézünk, hanem szétnézünk a minket körülvevő világban; soha nem a kép előtt, hanem a képben állunk, ahol az erőteljes színek és a nagy méretek hatása alatt magunk is részévé válunk a látványnak és újra élhetjük azokat az indulatokat, amelyek a képeket előhívták.

Észak-Magyarország 2018. május 5.