Kunszt kiadványok megrendelése

When Zoltán Szegedi-Maszák first arrived at the Deal exhibition hall for the preparations of the 10th Deal, he was surprised to see that the walls were not prepared at all; they were striped green, lilac, yellow and pink. As we had not met before, I had no idea who he was.

 “Ehm ….” I said embarrassed “this is the wall that will have the works on it. “

 “But it will ruin the contrast effect.” He said, and rightly so, as he had brought paintings and a monitor decoding their signals, whose operation might have been compromised by the patterned wall.

 “No problem” I apologized. We could paint the section of the wall he needed white. It wasn’t “set in stone” that it had to be colored. (In fact, the wall design was the result of a long and deliberate process even though it seemed a bit tawdry at first sight.)

Luckily, we had plenty of time later to discuss why:

GREEN – because it is free

The Gallery of Miskolc has been offering classes of museum pedagogy since 2001, but the real daring experiment, the “Big Deal” started in 2008. We wanted to know how we could meet the requirements of a museum audience to the fullest and still stay within the limits of the museum’s professional goals.

From the aspect of museum pedagogy, we wanted to find out what kind of tools built in the exhibition could complement the special methodology of learning at the museum. Museum pedagogy helps to use exhibitions, collections, museum libraries, laboratories, workshops, excavations, etc. and other elements of museology. It can also guide the visitor in how to approach objects, how to understand the scientific contents of museums and the information at exhibitions; it shows us how to apply the past to events in the present. The topic (archeology, ethnology, science, art) does not matter, as it is about the methodology of learning at the museum. As museum teachers, our job is to create various opportunities to learn how to study, and thus to introduce diverse ways of learning, and to provide situations for learning based on experience, self-motivation and areas of interest.

The pedagogy of a contemporary art museum has to focus on providing information on the expressions of visual art, thus developing an open-minded, critical and creative way of thinking. Art education is the most wide-ranging area of education, in any case. It is an integrating force at the crossroads of various disciplines, one which is about the world, our relationship to it, the interpretation of this relationship, and about the shaping of the world. This is why we do not attend to the qualities of herbs in a certain painting or to modeling astronomical phenomena.

The works of art are not visual aids, nor settings, but they are used for teaching about content conveyed by the artists, keeping in mind that works of art do not answer life’s great questions but instead raise questions. Therefore, they can be understood in a number of ways. Works of art do not have fixed interpretations, which means that they mean something different for everyone at any given age.

The director of the Gallery of Miskolc, András Bán (who named the Deal) gave the program almost complete freedom for fundamentally changing the way an exhibition is organized. According to common practice, the curator of the exhibition creates the exhibition, then the teachers construct programs and classes for the finished material. It is still quite rare that these two disciplines work together, so that pedagogical aspects are built into the exhibition from the beginning.

For a better effect, we changed the old order in the Deal.

LILAC – because it is impressive

We focused on inspiration through art education instead of the tasks of an art curator. We gathered topics related to school material that would inspire students and we created each exhibition for them. In fact, these were more presentations than exhibitions, picking works by the latest contemporary artists. The program titles (Ego on the Wall; Meeting David Bowie; Entirely Small Landscapes; Spelled Out; “From Rembrandt to Picasso”; MeNŐK (Cool Women); Jungle; Rock, Paper, Scissors; Cake; Home, Sweet Home) reflect that contemporary art can find common ground with all disciplines, so they are useful not just for students interested in art.

We have touched on a great number of topics with works of contemporary art, such as social issues, human relationships, life situations, historical events, films, stars, advertising, … almost all everyday actualities, and, of course, contemporary artists, creative processes, new techniques, etc.

We introduced a new topic every six months based on artists’ and students’ ideas. In this system, the museum teacher takes on a more complicated job. He creates pedagogical plans and he chooses methods of interpretation. In some cases, we asked the artists themselves to think about how they could create open situations that would provide opportunities for open discussions with their audience as partners (Deal 7 – HangON (sOuNd).

The topics, however, only provide a frame, that has to be adjusted to a given age group and the composition of each group. Thus, each class is different. In some cases, such as the weekend classes for children or special art classes, the pedagogical plan is set aside and the class focuses on just a few works.

Among all art genres, the popularity of contemporary art needs boosting the most because of the features of the genre. For the youngest children, its presence is evident. This is probably not a coincidence, as they are the least influenced by the pigeonholes of social conventions. Teenagers also show interest in contemporary art, although they like to reflect on the reasons behind the works, especially when they see or experience something incomprehensible or strange. It is best not to answer their questions straight away, but to let them work out the answers themselves, even if they are not open to such a process. We need to guide them by helping them recognize the methods and approaches of visual communication. The Deal uses various installation tricks for this. For example, in order to guide their attention, we cover otherwise non-vulgar contents with age-rating symbols and emphasize other contents with red light; we imitate a cordoned-off crime scene of art theft; we place a minute painting in a large golden frame; we intensify scents by the scent of  vanilla; a jungle atmosphere was evoked with indoor plants, jungle noises and a scrim; or a security system of “textile-laser” warns visitors to be careful, etc.

YELLOW – because it’s a ray

Besides content, the Deal focuses on the method of approach, as well. The idea of complex personal development is not yet generally accepted in education but it is becoming more and more popular to develop learning and information processing skills instead of just providing information, since we understand, retain and apply information better if it is the result of intrinsic motivation and experience. Instead of readily available information, the Deal builds on active cognitive participation to find the way to information.

In our classes, motivation is also supported through surprising situations that are unusual in a museum environment – climbing up a rope and experiencing the exhibition from the height of 6 meters; using markers to write on a glass surface covering the piece of art; taking photos of their tattoos and other idiosyncratic features (make-up, accessories, scars) and integrating them into the fabric of the exhibition; exhibiting a urinal as a work of art at the entrance.

The classes are related to the content, form, and technique of the exhibited pieces as well as to the theme of the whole exhibition. When designing the classes, it is important to find those keywords that best express the work, the artist’s intentions and the visual idea. The participants can immerse themselves in each theme through diverse tasks that require creativity or even by interacting with the artists. Their works are gradually added to and integrated in the exhibition. This is also a feature of the Deal, as the students also participate in setting up the exhibition, which becomes complete only at the end, before it is taken apart. The participants write and stamp on the walls; they place their drawings and photos by the works as an answer or a further thought; they solve a puzzle created by a previous group, and they make one for the subsequent groups; they create videos, which are played on monitors, etc.

The Deal poses playful and adventurous problems that require exploration and investigation to solve, while the process of solving them results in the interpretation of the works without any conscious effort. On the other hand, completing the tasks assigned to each work is the result of a thought process rather than a creative one, as the high-school generation is mainly interested in art only in general terms (the number of students in art education is quite low). Therefore, it is not the product we focus on, but the process that leads students to recognize and express their opinions.

Thus, the tasks are designed by assigning activities to the keywords of a particular piece, which also defines the materials and tools used during the task. The environment also supports this process through special scenes (such as a furnished dormitory room), props, materials, and tools. The participants can physically be put into the world the pieces represent; they can express their thoughts with shadow shows, writing poetry unconsciously, building models, taking photos, performing dramatic plays, leaving various messages, painting with soft drinks … and in a great number of other ways, while integrating the students ideas as well.

During the classes, large groups are divided into smaller ones, as working with just a few people provides more opportunities for personal development and allows everyone to be heard. Working in small groups builds on individual opinions, constructive discussion, cooperation, and individual creative and improvisational skills.

Each group presents their results working on the tasks. It is very important that each group supports their ideas with arguments. This will help them discuss the works, form their opinions about them, think their ideas through, while they relate the discussed works to their own worlds and their own experiences. It is essential that each statement come from the participants themselves, without any influences. In this educational environment, the teacher’s job is not to provide information and to teach but to provide guidance, pique and maintain interest and to work with the students as a partner in constructing knowledge.

PINK – because it’s a celebration

In museum pedagogy, it is especially important to provide opportunities for free individual opinions and solutions. We accept that in a system based on freedom, the outcomes will not be uniform; we consider students sovereign individuals, whose ideas and opinions matter to us.

A good class poses a problem with thousands of appropriate solutions. We do not limit the children’s creativity, and we do not give them ways or examples to solve the problems. We also appreciate that which does not conform to our own ideas. We value everything that the children create at their own developmental level on their own. It is a cause for celebration if our role is merely to motivate deep thinking and involvement. We do not try to substitute the museum for school, but we complement the knowledge available at school with a practical way of learning that is based on experience and analysis.

It happens quite often during the Deal that students who regularly visit our classes and are familiar with the diverse approaches to a piece of art try out their creativity in order to emphasize involvement – which they are not conscious of, of course. They are not even aware of the fact that by this behavior they fulfill the museum teacher’s goals, not to mention that they also enrich the material used in the tasks with new ideas.

The 10th Deal entitled Cake was an anniversary exhibition. We celebrated the previous 5 years, a 100 Hungarian contemporary artists, 200 exhibited works, 500 classes and 10 000 participants.

The stripes stayed; we did not have to paint them white. Everything worked on them.

István Éliás

EGO ON THE WALL (2008)

Contemporary artists in their own works.

MEETING DAVID BOWIE (2009)

The main theme of the program is encounters. Actual encounters with the works and methods of contemporary artists. Symbolic meetings with real and imaginary people, situations and times. 

ENTIRELY SMALL LANDSCAPES (2009)

The program reflects on the sensitivity of contemporary art about small, occasionally closed, or subcultural worlds, finding in them the atmosphere of local as well as universal human stories.

SPELLED OUT (2010)

Letters, words and texts within works of art are ornamental elements as well as components that carry meaning, as the difference between the visual appearance of a word and its meaning provides opportunities for different interpretations. The program includes works that take advantage of the elastic line between fine arts and typography to point out some visual and mental features of our time.

“FROM REMBRANDT TO PICASSO” (2010)

References to art history in works of contemporary artists.

The program includes works of contemporary art that parallel certain periods of art history in their style of portrayal or content. This collection provides examples of baroque, classicism, romanticism, realism, and other isms all the way to Picasso’s pink period.

meNŐK (Cool Women) (2011)

Every culture colors the biological differences between men and women through numerous customs, beliefs, and rigid norms. The 6th Deal relies on the sensitive observations of contemporary artists to highlight some features of women’s (and therefore men’s) gender roles, the social expectations about them, and the needs of the affected parties.

sOuNd (2011)

The 7th Deal was an unusual one. In this program, we changed the traditional way of exhibiting works as well as the applied methods of museum pedagogy. Instead of selecting works of art based on a didactic aspect, we asked the artists participating in the 10th Miskolc Art Workshop to create works about sound and the related installations that would take pedagogical aspects in consideration as well.

JUNGLE (2012)

Survival adventure in the unknown – where the picture is at stake.

It’s a game of autonomous and sovereign visual worlds with images and emotions. It’s personal stories of ordinary existence through private myths, silhouettes and various kinds of vegetation.

ROCK, PAPER, SCISSORS (2012)

The 9th Deal represented the utilization of objects by contemporary artists through works that included or depicted objects.

The program approached the culture of objects in a complex way, incorporating an exhibition of the Museum of Ethnography called Objective Case à Subjective Ethnography and a play with objects by Csodamalom Puppet Theater.

CAKE (2013)

The main theme of the 10th Big Deal was celebration, including our customs of gift giving and congratulating. However, as the title indicates, the program also touches on gastronomy and our eating culture. The exhibited works also incorporate the role and situation of contemporary art, as well as its relationship with the audience.

HOME, SWEET HOME (2013)

The program treats the concept of home not only as a synonym for house or flat but in a broader context as an inseparable feature of our personality, a place where our identity and personal accomplishment are forged. The program includes works by young contemporary artists in which home is not only a place but also a bond; where the feeling of comfort in our minds is inseparable from those with whom we share this sense, and strengthen the experience of belonging to each other and to the place.

. . .

A Miskolci Múzeumpedagógiai Műhely és a Miskolci Galéria remek kísérletbe vágott bele. A kísérlet neve: Nagy Kunszt, tétje pedig szinte felbecsülhetetlen. A kísérlet amúgy nem kísérlet, hanem egy jól működő „vállalkozás”, amely kortárs képzőművészeti kiállításokban öltött testet. Ezek a kiállítások amúgy nem is „csak” kiállítások, hanem egy komplex vizuális nevelési program helyszíneiként is funkcionálnak. Sőt elsősorban helyszínek, illetve terek. Terek a vizuális nevelés és a vizuális műveltség elsajátításához. Ráadásul gondozott terek, már-már kertek. Hangulatos és ötletes kertek, ahol kortárs magyar képzőművészek munkáiban gyönyörködhet a látogató. Tudom, hogy ez így felütésnek egy kicsit gejl, de olyan sok (és valahol mégis kevés) szó esik a vizuális nevelés égető szükségességéről, hogy a jó kezdeményezések minden dicséretet megérdemelnek. No, mindegy: nekivágok azért egy fokkal tudományosabb regiszterben is.

Sokat lehetne arról vitatkozni, hogy mikor és hol is született meg a vizuális kultúra, illetve a vizualitás tudománya. Meg arról is, hogy ebben melyik diszciplínának milyen része volt. És arról is, hogy milyen ismeretelméleti és politikai tényezők járultak hozzá ahhoz, hogy számos egyetemen elindult a vizuális kultúra képzés MA sőt PhD szinten is. Ezekkel a vitákkal csak az a probléma, hogy némiképp – a genealógia és a legitimáció kérdéseire fókuszálva – szem elől tévesztik a célt, melyet nemes egyszerűséggel ugyan, de kénytelen az ember vizuális nevelésnek nevezni. Egy nem túl régi tanulmánykötetben James Elkins mutatott rá arra, hogy a vizuális kultúra tudománya az úgynevezett bevezető (freshmen) kurzusokból nőtte ki magát diszciplínává. Ha pedig ezt tartjuk szem előtt, akkor nem az lesz az elsődleges probléma, hogy Jacques Lacan, Walter Benjamin vagy Guy Debord felől érthetjük meg jobban a nézés és a látás különféle praktikáit, hanem az, hogy miként lehet ránevelni az embereket a smartphone-ok és a multiplex mozik korában a kevésbé impresszív képek élvezetére. Nevelésügyi szinten ez a probléma természetesen nem új keletű, sőt ma már a komolyabb kiállítási intézmények is tudatában vannak annak, hogy jól felfogott érdekük a látogatók vizuális nevelése. Az viszont egészen forradalmi tett, hogy valahol fenn északkeleten, a még mindig gyönyörű Bükk és a rohamosan pusztuló Avasi lakótelep lábánál kifejezetten a vizuális nevelés céljából hoznak létre úgynevezett „tanulmányi” kiállításokat.

A kísérlet, a hely és a „kert” neve tehát: Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum. Különlegessége pedig az, hogy nem a múzeumpedagógia és a vizuális nevelés kapcsolódik a képzőművészethez, hanem éppen fordítva van. Vagyis a szervezők kifejezetten „tanulmányi” és „nevelési” célzattal hoznak össze – egyáltalán nem mellékesen – komoly kurátori teljesítményt is feltételező tematikus kiállításokat. A teljesítmény akkor válik valóban lenyűgözővé, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a kurátorok olyan kiállításokat raknak össze, amely egyként meg tudja szólítani a felnőtteket és a gyerekeket is. Ez utóbbi célközönség számlájára írható a kiállítások üdítően közérthető retorikája is. A kiállításhoz mellékelt szövegekben nem teng túl a „kontextus” és a „diskurzus”, és ha éppenséggel az „ego” kerül is a falra, akkor ezt a szót nem pszichológiai és antropológiai szakkifejezések magyarázzák, hanem kortárs képzőművészek munkái. Ráadásul kiváló művészek (Beöthy Balázs, Csontó Lajos, Gémes Péter, Komoróczky Tamás, Németh Hajnal) rangos gyűjteményekből (Somlói-Spengler, Offenbächer) származó, valóban remek művei. A katalógus borítóján amúgy egyik személyes kedvencem látható, Komoróczky 1998-as Triptichonjának filctollas táblája, és jó érzés arra gondolni, hogy ennek a meglehetősen erős műnek létezhetnek kevésbé durva, és kevésbé (vagy inkább másképp) személyes olvasatai is.

Számomra amúgy éppen a személyesség olvasatai mentán válnak el a legmarkánsabban a múzeumpedagógia és a művészettörténet perspektívái. A „régi” művészettörténetről ugyanis az a meglehetősen konzervatív kép él a laikusok fejében, hogy célja nem más, mint a műtárgy, „eredeti”, személyes jelentésének megfejtése, legyen az akár a művész, akár a megrendelő, vagy akár egy korabeli „értelmezői közösség” tulajdona. Az újabb művészettörténet az effajta rejtvényfejtést kicsit galád módon össze szokta kapcsolni az „intencionalitás téveszméjével”, vagyis annak értelmetlen és félrevezető vizsgálatával, hogy „mit is akart a művész valójában kifejezni”. A „miskolci” múzeumpedagógia viszont tapasztalataim szerint nem arra kíváncsi, hogy mit is akart a művész, hanem arra, hogy miként lehet azonosulni a műveken ábrázolt figurákkal. Vagyis a művekhez kapcsolt gyakorlatok célja nem a rekonstrukció, hanem a megjelenített képek, történetek és helyzetek továbbgondolása. Tehát például Komoroczky esetében nem szükséges ahhoz elmerülnünk sem az Újlak csoport kultúrtörténetében, sem pedig a heroikus ego ideológiakritikai lebontásában, hogy azonosuljunk a rajongó, a szorongó és a kontempláló ember ikonográfiai toposzaival. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a képek pszichológiája a művészettörténettől sem idegen, sőt. Egy nyolcéves gyereknek azonban nem beszélhetünk Aby Warburg szorongásairól, vagy Heinrich Wölfflin vágyairól. Beszélhetünk viszont „filctoll-antennákról”, érzékszervekről és érzékelésről és ezzel nem feltétlenül csorbítjuk az abjectbe játszó filctollak és az elvonókúrás görcs rettenetét.

A pszichológiába oltott pedagógia és a személyesség nem csak az Ego a falonnak, de a két későbbi kiállításnak –Találkozás David Bowieval (Szabó Eszter Ágnes örökbecsűje után) és Egészen kis tájaink – is központi eleme volt. Én most az utóbbin (melyet volt szerencsém személyesen is látni) szemléltetném a vizuális nevelés és a kortárs képzőművészet elgondolkodtató együttélését. Az Egészen kis tájaink nevéhez híven tájképekkel, ámbátor nem teljesen szokványos tájképekkel indul. Horváth Kinga gyermelyi dombokat ábrázoló tusrajzaival, Varga Éva kisplasztikáival (Részletek I-III.) és Bukta Imre sajátos tájegységeivel, amelyek jóleső könnyedséggel relativizálják a tájról (és annak leképezéséről) alkotott hagyományos elképzeléseket. A bevezető szekció művei és a hozzájuk fűzött (korosztályonként eltérő) feladatok célja az, hogy a táj és a tájkép fogalmát kiszabadítsa az untig ismert skatulyákból. Varga Éva kisplasztikái például környezetünk apró részleteit, hézagait és illeszkedéseit „ábrázolják” és konkrét címek híján tág teret engednek az asszociációknak, Bukta Imre tájképe pedig a falon olvasható „komment” (Éliás István szövege) szerint „igazából se nem táj, se nem kép”, hiszen nem hagyományos eszközökkel jelenít meg egyáltalán nem hagyományos tájakat. És ezek a nem hagyományos, kifejezetten személyes, egyszerre belső és külső, természethű és absztrakt tájak kiváló bevezetőt kínálnak a kiállítás másik szekciójába, amely még kevésbé hagyományos tájakra kalauzol.

Ebben a másik, nagyobb, mondhatni para-térben, vagy inkább para-kertben már nem „csak” a kortárs művészek műveit értelmező, tovább- és újragondoló műveket láthatunk kisiskolásoktól és egyetemistáktól, hanem komplett installációkat is, melyekben a kurátorok hoztak létre a művek átélését segítő installációkat. A célközönség ezúttal is kellően komplex, a Fabricius Anna művéhez (Átmeneti társaság, 2004) kapcsolódó kollégiumi szobát inkább az egyetemisták tudják hová kötni, a Gyenis Tibor alkotásához (Bodymade, 2002) mellékelt padlást (avagy „para-szobát”) pedig a kisebbek. A művek és az installációk közötti kapcsolat a lehető legegyértelműbb, már-már közhelyes, de ne feledjük ezek az „installációk” nem műalkotások, hanem terek a befogadók számára! Ekként pedig a vizuális nevelés fontosságán túl arra is rámutatnak, hogy milyen komoly hiányosságokkal küzdenek a kortárs képzőművészeti galériák. A falra aggatott, néha csupán számokkal jelzett kortárs művek ugyanis még a szakma számára is sokszor kommentár után kiáltanak. Az értelmezést segítő infókat persze le lehet vadászni a netről egy smartphone-on keresztül is, de én azt gondolnám, hogy nem ártana szerzői és kurátori kommentekkel segíteni a gyanútlan és kevésbé gyanútlan nézőket. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy eredeti formájában az Egészen kis tájainkon sem voltak kinn az értelmezést és a továbbgondolást segítő írott útmutatók, viszont a „tanulmányi” kiállítások kizárólag „vezetővel” látogathatók, ami garancia arra, hogy egyetlen mű se sikkadjon el.

A „para-szoba” és a kollégiumi szoba egyaránt a psziché belső tájaira vezet, de hogy a helyzet és a kiállítás még izgalmasabb legyen, három további „trip” is bemutatásra került. Szépfalvi Ágnes Horror vacui című festménye (2001) és Barakonyi Szabolcs „fotóoltára” (Kínai büfé, 2003) a pszichológiai síkot összekapcsolja az idegen kultúrák megtapasztalásával, melynek Miskolcon is megvannak a maga hagyományai a hétköznapi életben és az egyetemi képzésben egyaránt. A harmadik „trip” (Hajadonok I-IV., 2005) pedig Szabó Benke Róbert nevéhez fűződik, és a társadalmi nemi szerepek kulturális kondicionáltságát tematizálja. Kisebbeknek és a szakzsargontól ódzkodóknak: a fotográfus „esküvősdit” játszik huszonöt éves nagylányokkal. Az öt „para”- vagy „pszicho”-mű ráadásul elképesztően gazdag párbeszédet folytat egymással. Példának okáért Fabricius Anna olyan „szublimált erőszakba” (pl. lelőni a szobatársat a hajszárítóval) fúló kollégiumi helyzeteket fotóz le, amelyek idegen, külföldi helyszíneken játszódhattak le (a helyek idegenségére külön „vizuális” gyakorlat mutat rá), és hőseik többnyire nők. Hasonló nők, mint akiket Szabó Benke saját esküvőjük elképzelésére ösztönzött, és majdnem olyan szépek, mint Szépfalvi idealizált „flanőze” (Walter Benjamin flâneurjének női verziója), aki elveszetten néz ki egy hongkongi hangulatú hirdetés-kavalkádból. És akkor még vissza lehet tekinteni Gyenis Bodymade Alexiájára („Alexia művész, nem szereti, ha figyelik az emberek, szeretne kaméleonná válni.”), aki egy szupermarket árú-kínálatába olvad bele, és akkor már egészen ott vagyunk, ahová Debord és Baudrillard követői utasítják olvasóikat. És mindezt héttől hetvenhét éves korig nemcsak, hogy komolyabb lelki sérülés nélkül lehet megtapasztalni, de a különféle testközeli gyakorlatok arra is lehetőséget kínálnak, hogy reflektáltabb fogyasztóként ne csak a bejáratott termékekben leljünk örömöt, hanem azokban is, amelyek több szellemi munkát és több aktivitást igényelnek.

Új Művészet, 2010. május, 46-48. o.

Két nem, hét kiállítás a nőnap jegyében

„A Petró-házban működő programokat Éliás István találja ki és kivitelezi. Ennek eredményeképpen több ezer iskolás látott már testközelből kortárs képzőművészt, alkotással együtt. A meNŐK című tanulmányi kiállításon Eperjesi Ágnes a színelmélet a házimunka örök praxisára húzva hirdeti a női identitások egy lehetséges olvasatát, de Nagy Kriszta, Göbölyös Luca, Németh Hajnal, Bakos Gábor–Weber Imre, Braun András és Cseke Szilárd kiválasztott művei közül is szinte mindegyik külön tematikát kínál a feldolgozásra.

Éliás egy cigarettásdoboznyi szobában dolgozik, innen szervezi a Nagy Kunszt életét, amelyet az interneten is követni lehet. A születőben-alakulóban lévő kapcsolatok ápolásának médiuma pedig a Facebook; profilképe a problémamegoldó képességéről elhíresült fantasztikus Róka úr. Erre mondják, hogy kifordítja sarkából a világot? Egy várost mindenképp.”

Műértő, 2011. április, 13. o.

A múzeumpedagógia iránt érdeklődők gyakran megkérdezik, hogy beleszólhat-e a múzeumpedagógus a kortárs képzőművészeti kiállítások rendezésébe, együttműködik-e a kurátorral, a kiállítókkal? A válasz, nem. Egy kortárs kiállítás esetében a múzeumpedagógusnak nem az a feladata, hogy közösen gondolkodjon a kiállítás rendezőjével vagy a kiállító művészekkel, hogy beleszóljon a kiállítás koncepciójába, vagy az alkotások elrendezésébe. Nem szól bele abba, amit közvetít, tolmácsol, értelmez, a múzeumpedagógus minden szempontból alkalmazkodik. Alkalmazkodik a kiállításhoz, a látogatókhoz, az intézményhez. Ha a képet magasan helyezik el a falon, akkor nyakába veszi a gyerekeket, ha nyolc pontos betűvel írják fel a magyarázó szöveget a falra, akkor nagyítót visz magával a foglalkozásra, ha a videóvetítés miatt sötét van a térben, akkor elemlámpát ad a gyerekek kezébe. A kiállítás megvalósításánál mindenben a művész és a kurátor dönt, a múzeumpedagógus nem szólhat bele a rendezésbe. Kivéve egyetlen helyen az országban, a Miskolci Galériában.

2009-ben Bán András galériaigazgató kezdeményezésére jött létre a Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum. A tanulmányi kiállítások anyagát, hasonlóan más kurátori kiállításokhoz, mindig egy téma, egy koncepció szerint állítja össze Éliás István, a galéria múzeumpedagógusa. A témaválasztás és a kiállított művek a gyerekek igényeihez illeszkednek. Alkalmazkodnak a gyermekek világához, érdeklődési köréhez, és sok esetben az iskolai tananyaghoz is. Irigylésre méltó a kezdeményezés. Bár ha jobban belegondolunk, ugyanez elmondható a legtöbb kortárs kiállításról, hiszen a körülöttünk élő képzőművészeket ugyanazok a gazdasági, politikai, társadalmi, filozófiai vagy személyes kérdések foglalkoztatják, mint minket. A kiállítások, és a múzeumpedagógiai programok témája nem a kompozíció vagy az ecsetkezelés, hanem mindig az az aktuális problémafelvetés, amellyel a művész foglalkozik, a minket; alkotókat, befogadókat, felnőtteket és gyerekeket körülvevő világ.

Ennek ellenére a Nagy Kunszt kiállításaihoz hasonlót sehol nem találunk hazánkban. Igaz, hogy a gyerekek ugyanolyan kortárs alkotásokkal találkoznak itt, sőt ugyanazokkal, mint bármely más kortárs múzeumban vagy galériában, de nem ugyanolyan környezetben és nem ugyanolyan rendezésben. Éliás István nemcsak a művek válogatásánál tartja szem előtt a pedagógiai szempontokat, hanem a kiállított alkotások elrendezésénél, installálásánál is. Tárgyakkal, kellékekkel, eszközökkel népesíti be a kiállítóteret. Ráadásul a kiállítás nem a megnyitó napjára készül el, hanem a zárásra, hiszen a foglalkozásokon készített gyerekmunkák is kikerülnek a falra, a térbe, közvetlenül a műalkotások mellé, jelezvén, hogy a fiatalok gondolkodtak, beszélgettek, véleményt formáltak a látottakról. ”Használták” a műveket és a teret, élvezték az itt eltöltött időt, az alkotást és a kiállításról folytatott diskurzust.

A Nagy Kunszt egyedülálló és példaértékű. Páratlan hely, tér és lehetőség a nagyközönség számára a műalkotások élvezetes befogadására, és szép példa arra, hogyan lehet megszerettetni a gyermekekkel a kortárs képzőművészetet.

Nagy Kunszt Könyv, 2014

Hölgyeim és Uraim!

„Mert miután a transzcendens utakat mind lezárták és az égő csipkebokrokat mind eloltották, csupán ez maradt: a hiba. Ez az egyetlen út, amely a csoda a teljesebb valóság felé vezet. Az egyetlen titok, ami még megpróbálható. Lehet, hogy a túlsó oldalon csak a krokodil vár minket. De már az is fölér egy csodával, mert ez a krokodil nem e világról való. A hiba az, ami kivezet a világból.” /Perneczky Géza /

Szükségét érzik-e az emberek, hogy a fenti idézetben említett „hiba” segítségével törekedjenek a teljesebb valóság felé? Ennek érdekében keresik-e a találkozás lehetőségét a kortárs művekkel? Ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelmű kategorikus választ adni. Nehéz megmondani, érdekli-e még az embereket a művészet, vagy érdekli-e még a művészetet az ember és annak véleménye. Minden esetre a kortárs képzőművészetről való vélekedés egy meglehetősen neuralgikus pont nem csak a széles tömegek, hanem a társadalom „élcsapatának” számító értelmiség körében is.

A kortárs képzőművészet széles körű társadalmi megítélése – kiállítás látogató tapasztalataim szerint, s itt főként a magyarországi viszonyokra gondolok – jobb esetben a közömbösség de nagy általánosságban inkább az elutasítás talaján áll. Személy szerint egyetértek azzal a szakemberek szájából elhangzott megállapítással, hogy a kultúrára, s ezen belül is a kortárs művekre, képzőművészeti kiállításokra való igény szocializáció kérdése. A társadalom különböző rétegeinek a művészet iránt megfogalmazódott igénye vagy igénytelensége valószínűleg művészetszociológiai kérdés, s mint olyan, e szakemberek kompetenciája.

Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy a diákok egy-egy kiállítás megtekintésének a gondolatára kezdetben nem közömbösek vagy elutasítóak, pedig „civil”, azaz iskolán kívüli életükben kevés pozitív interpretációval találkoznak a témában a szüleik vagy a médiumok részéről. A fiataloknak szóló műsorokban kevés szó esik képzőművészetről, a nekik készült újságok sem foglalkoznak eleget kortárs művekkel és alkotóikkal. A szülők ízlése pedig, s ez össztársadalmi szinten átlagnak mondható, megragadt Munkácsynál, s legfeljebb az impresszionisták ismeretéig és tolerálásáig terjed. Gyermekeik számára ugyanolyan unalmasak a hagyományos kép- vagy szoborkiállítások, mint a kortárs művek tradicionálisan installált bemutatói. Információhiány miatt nem éreznek különbséget a nyilvánvaló formai eltéréseken túl egy tradicionális és egy modern mű között, mert nincs aki interpretálja azt.

Kapaszkodók híján az átlaglátogató a könnyebben emészthető felszínes formalista megoldásokat választja, tünteti ki érdeklődésével. A galériában teljesen magára maradt néző, ha képtelen a művet dekódolni, akkor nagyon sokszor a művész felől pusztán egy elitista, túlontúl intellektuális magatartást feltételez, és szó szerint megsértődik, azt hiszi, lenézik. „Az intellektualitás kérdése az egész huszadik század művészetén átvonul, és hol ujjongó örömet indikál, hol kétségbeesett tiltakozásra indít. Nehéz eldönteni, hogy azért, mert a művészet tényleg annyira intellektuális probléma vagy csak amiatt, mert mind a művészek, mind pedig a közönség között szép számmal akadnak kifejezetten buta emberek is, akikben a kérdés neurotikus komplexummá fajult.”

E témához kapcsolódik, ami Marcel Duchamp egy 1957-es előadásában hangzott el „A teremtő aktus” címmel. Duchamp abból indul ki, hogy e teremtő aktusban a művészi alkotás két pólusának tekinthető művész és művének befogadója egyaránt fontos szerepet játszik. Ha a művek létrehozóját médiumként definiáljuk a tudatosság problematikájával találjuk szemben magunkat, vagyis, amit ki akart fejezni és az, amit kifejezett, különbözhetnek egymástól. A közönség bizony fontos szerepet játszik. Övé a lehetőség, hogy a mű „cukrát” (Duchamp kifejezésével élve) „megfinomítsa”. Nem azt mondja, hogy ez tetszőleges, hanem a művel való kölcsönhatás aktusa „esztétikai ozmózisban” zajlik le. Ennek során a befogadónak bele kell bocsátkoznia abba, ami a műben anyagtalan és ugyanakkor nem szándékolt. És ha ez megtörténik, érvényre jut a „művészi együttható”, vagyis a szándékolt és nem kifejezett és a nem szándékosan kifejezett differenciája. És csak ezáltal kerül napvilágra az, ami a dologban tényleg jelentős, és csak ezáltal válik a mű szociális ténnyé. Ehhez azonban mindenekelőtt egy nyílt befogadói averziók nélküli attitűd szükségeltetik.

A Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum elnevezésében a nyilvánvaló jelentésén túl némi rejtett tartalmat is felfedezni vélhet a gyanútlan szemlélő. A kunszt kifejezés ugyanis a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: ügyesség, fortély, cselfogás, – mely itt jelen esetben természetesen nem pejoratív értelemben érthető -, egy művészet közvetítésére hivatott intézmény, a kezdeményezés gazdatesteként funkcionáló Miskolci Galéria öndefiníciójának szükségszerű átértelmezésére is vonatkoztatható. Ez az identitásprobléma Magyarország és Európa szerte jelen van, megannyi múzeumkommunikációs és múzeumpedagógiai projekt életre hívójaként. A probléma lakmuszpapírja, ahogy fentebb már említettem, maga a látogató, aki a képalapú társadalom aktív tagjaként a kultúra kollektív emlékezetének gyűjtőhelyeit, vagyis a múzeumok tereit már egyre kevésbé látogatja. Valljuk be a múzeumok sokáig még örültek is ennek, hiszen sok intézmény korábban problémásnak tartotta, s kezelni sem tudta a kiállítótérben megjelenő tömeget, a sivalkodó gyerekcsoportokat, vagy netalán a kosszal és zajjal járó gyermeki alkotótevékenységet a „white cube” konformista falai között.

A helyzet szerencsére megváltozni látszik, s ez gyanítom, jónéhány fortély, kisebb-nagyobb kunszt bevetése révén van így. A rendszer minden eleme (a művész, az intézmény és a néző) megérett már erre a változásra. A művészek unják már saját köreiket, az intézmények melyek korábban szinte teljesen  elnéptelenedtek, most új koordinátákat keresnek maguknak, s ezzel egyidőben a nézők pedig új inspirációra, s nem utolsó sorban új közösségi élményekre vágynak. A mega-, és gigamúzeumok hasonló paraméterű kiállításokat szerveznek a közízlés (ha van ilyen) pillanatnyi állapotához igazítva, nem túl nagy kockázat vállalással. A kisebb intézmények, illetve a kortárs művészetet interpretálók a művek és a közönség közti újszövetséghez igénybe veszik azokat a karizmatikus művészegyéniségeket, akik kellő pedagógiai vénával felvértezve, komoly múzeumkommunikációs projekteket képesek prezentálni.  Kötelességem megemlíteni Szabics Ágnes képzőművész, művészetpedagógus nevét, aki sokunk inspirátora, mentora vagy éppen mestere volt a vizuális nevelésben, s aki 15 éve foglalkozik a Műcsarnok falai közt a lehető legprogresszívebb módon az alkotó és a befogadó relációival, azok legtöbb indítékát ismerve, értve, s felhasználva.

A legtöbb intézmény felismerte azt is, hogy a korábban inkább statisztika javítása érdekében meghívott gyerekcsoportok a jövő látogatóiként rendszerbe állíthatók jól átgondolt múzeumpedagógiai programok által.

S lássunk csodát, e trükkök eredményeként képletesen szólva Beuys nyula kibújni látszik a kalapból. Egyre szaporodik azon kiállítóterek száma, akik felismerték a múzeumkommunikáció és a múzeumpedagógia jelentőségét.

E helyen egy olyan nagyszerű kezdeményezés bölcsőjénél állhatunk, ahol az ötletgazdák, Tuczai Rita és Éliás István a MIMÚMŰ-ben végzett sokéves tevékenységük folytatásaként egyedülálló infrastruktúrát tudtak a galéria segítségével hozzárendelni programjukhoz, melyben korszerű pedagógiai elveket és módszereket ígérve kísérlik meg a jövő látogatóinak vizuális nevelését. Törekvésük mint minden újító vállalkozás, azonban nem veszélytelen, hiszen a hangzatos konstruktivista pedagógia gyakorlata, illetve a projektoktatás felkészült szakembergárdát igényel, s félő, hogy a múzeum lehetséges partnereiként számon tartott szakpedagógusok, a gyerekcsoportokat kísérő rajztanárok még nem túl tájékozottak e módszerek és elvek szükségességét és használatát illetően. Itt komoly feladat vár a kezdeményezőkre, nehogy a projekt később légüres térbe kerüljön!

A kiállítás sorozat ma induló első eseményeként magángyűjtemények kortárs műveit láthatjuk „Ego a falon” címmel. A kortárs képzőművészek személyes reprezentációinak darabjai, Baranyai Andrástól Nagy Krisztáig, hogy csak a két végletet említsem, sajátos önarcképek, valószínűleg értő szemekre találnak majd a gyermek közönség soraiban. E megértés diákokra vonatkozó előfeltétele az esztétikumot beelőző koncepció szerepének tisztázása a kortárs képkultúrában, míg ránk felnőttekre a tinédzserek rendkívül sokrétű mediális önreprezentációjának értelmezése háríthat sok feladatot. A falakon látható művek e két szegmens közelítését segíthetik, s egyben értelmet adhatnak a kortárs képzőművészettel való foglalkozásnak. Ígéretes sorozat, nagy kalandokkal kecsegtető izgalmas vállalkozás. Tisztelet a szervezőknek! Hibára fel!

A kiállítást ezennel megnyitom!

Miskolc, 2008. szeptember 9.

Orosz Csaba

Amikor Szegedy-Maszák Zoltán és Ferneczelyi Márton képzőművészek megérkeztek a készülő tizedik Kunsztba, hogy üzembe helyezzék a Oculus Artificialis Teledioptricus 2.0: Re:mbrandt című alkotást, meglepetten konstatálták, hogy még a falakat sem készítettük elő, hiszen keresztbe zöld, lila, sárga és rózsaszín csíkosak. Ööö… – nyögtem zavartan – ez már az a fal, amelyen az alkotások lesznek. 
– Na, de ez tönkreteszi a kontraszthatást – is! 
– Semmi gond – mondtam, lefestjük akkor fehérre azon a szakaszon, ahol szükséges. Nincs kőbe vésve, hogy ilyennek kell lennie. 
Bár az elsőre kommersz attitűdnek vélt édeskésen klubszobás, ifjúsági magazinok vizuális hatására hajazó dizájnnak nagyon is átgondolt és egy hosszabb folyamat eredményeként kitapasztalt célja volt. Na, de egy ilyen helyzetből nehéz indítani.

ZÖLD – mert szabad
A Miskolci Galériában 2001-től folyamatosan zajlanak múzeumpedagógiai foglalkozások, de igazán merész kísérletbe, egy „Nagy Kunsztba”, öt évvel ezelőtt vágtunk. Kíváncsiak voltunk, mennyire lehetséges a múzeum szakmai küldetésének határain belül maradva, a legteljesebben megfeleltetni egy kiállítást a közönségnek. Esetünkben, miként lehet a diákság és az oktatás számára minél felhasználhatóbbá tenni. Egy kortárs művészeti múzeum pedagógiájánk középpontjában a vizuális művészet kifejezésmódjainak ismerete, értelmezése és ezáltal a nyitott, kritikus és kreatív véleményalkotó gondolkodásmód fejlesztése áll. Így eszünkbe sem jutott, hogy ettől eltérve foglalkozásainkon pl. a festményeken megjelenő gyógynövények tulajdonságaiba merüljünk el, vagy égitestek apropóján csillagászati jelenségek modellezésébe kezdjünk! 
Mi a műalkotásokat nem szemléltetőeszközként használjuk, hanem a művészetek által közvetített tartalmakat emeljük be az oktatás amúgy is létező folyamataiba. 
A galéria igazgatója, Bán András (a Kunszt névadója) szinte teljes szabadságot biztosított ahhoz, hogy a Kunsztban alapjaiban változtassun meg a kiállítás szervezés szokásos rendszerét. Az általános gyakorlat szerint ugyanis először a kiállítás kurátora létrehozza a kiállítást, majd a közművelődési és pedagógiai munkatárs már a kész anyaghoz rendel különféle programokat, foglalkozásokat. Nagyon ritka eset, amikor ez a két tudományterület közösen dolgozik, amikor a kiállításba már eleve a pedagógiai szempontok is beépülnek. 
A hatás kedvéért, mi megfordítottuk ezt a folyamatot!

LILA – mert ütős
Művészetpedagógiai inspirációt helyezünk előtérbe művészetkurátori feladatokkal szemben. Diákok érdeklődésére számot tartó, az iskolai tananyagokhoz kapcsolható témákat gyűjtünk egybe és ezekhez építünk fel egy kiállítást, vagy inkább bemutatót, esetünkben a legfrissebb kortárs képzőművészet alkotóinak munkáiból válogatva. A programcímeink is sejtetik (Egó a falon; Találkozás David Bowie-val; Egészen kis tájak; Betűzve; „Rembrandttól Picassóig”; MeNŐK; Dzsungel, Kő, papír, olló; Torta), hogy a kortárs művészet szinte minden műveltségi területhez talál kapcsolódási pontot, így alkalmazása nem csak a művészet iránt fogékony diákok számára is hasznos. Számtalan témát érinthetünk kortárs alkotások kapcsán. Szóba kerülhetnek társadalmi viszonyok, emberi kapcsolatok, élethelyzetek, történelmi események, filmek, sztárok, reklámok… szinte minden hétköznapi aktualitás, és természetesen kortárs gondolkodók, művészek, alkotói folyamatok, új technikák… stb. 
Félévente egy-egy témát járunk körül, több művész és a diákok sokszínű felvetései kapcsán. Ebben a rendszerben a múzeumpedagógusra összetettebb feladat hárul. Pedagógiai koncepciókat gyárt és azokhoz interpretálási módszereket választ. Vagy azt sem, hiszen arra is volt példa, hogy egyenesen a művészeket kértünk fel, hogy alkotómunkájuk során gondolkodjanak a közönséggel történő nyitott, partnerséget ajánló, párbeszédre épülő helyzeteket létrehozásán. Így jött létre pl. 2011-ben a HangON tematikánk, amikor Eike, Komoróczky Tamás, Szabics Ágnes, Szécsényi-Nagy Loránd, Turcsány Villő, Várnai Gyula két hetes művésztelepi alkotómunka során foglalkozott a HANG témával és alkotásaik múzeumpedagógiai prezentálásának lehetőségeivel. 
A művészek gondolatait a gyermekek alapvető kíváncsisággal dekódolják, és nálunk lehetőséget kapnak arra, hogy ezeket saját szemszögükből értelmezzék. Ehhez különféle installációs trükköket is használunk. 
Például figyelemirányítás céljából korhatár karikákkal takarunk el és vörös megvilágítással hangsúlyozunk, amúgy nem is durva tartalmakat; vagy műtárgylopás következtében elkordonozott bűnügyi helyszínen találják magukat; vagy nagyméretű aranyozott keretben látnak egy tenyérnyi festményt; vagy erős vaníliaillat fokozza az édeskést; vagy őserdőhangok, szobanövények és álcaháló kelt igazi dzsungelérzetet; vagy éppen „textil-lézeres” biztonsági rendszer (piros hímző fonálból kifeszítve) hívja fel a figyelmüket az óvatosságra stb. 

SÁRGA – mert sugár
A tartalom mellett a megközelítés módja is lényegi eleme munkánknak, hiszen a tanulás, az ismeretszerzés módszere bármilyen témán gyakorolható. Még nem általánosan, de egyre elfogadottabb személet az oktatásban a komplex személyiségfejlesztés elve. Amikor az ismeretátadás helyett az ismeretszerzésnek és feldolgozásának a képességei kerülnek fejlesztésre. Hiszen mennyivel jobban értjük, őrizzük és alkalmazzuk azt a tudást, amelyet saját belső indíttatásából kipróbálva és megtapasztalva szerzünk meg. 
Ezért a foglalkozásaink problémaköreinek felvetése erős motivációra épül. A Kunsztban ezt meghökkentő, múzeumi környezetben szokatlan helyzetekkel is segítjük. Amikor megtapasztalhatják, milyen is az igazi szabadságérzet egy kötélre felmászva, hat méter magasságból szemlélve a kiállítás valóságát; amikor filctollal ráírhatnak az üvegezett műalkotásra; vagy amikor a rajtuk található tetoválások, egyedi megkülönböztető jelek (sminkek, bizsuk, baleseti hegek) kerülnek lefotózásra és kiállításra; vagy a bejáratnál egy piszoár fogadja őket, műtárgyként stb. 
A készen kapott tudás helyett a tudás eléréséhez vezető utat keressük, aktív részvételre építve a gondolkodási folyamatban. Egyéni véleményalkotásra, konstruktív vitára ösztönözünk; kooperatív együttműködésre törekszünk. Felfedező, kutató és nem utolsó sorban élményszerű, játékos problémafelvetéssel élünk. 
Nem helyettesítünk, azaz nem múzeumban valósítjuk meg az iskolát, hanem kiegészítjük azt egy gyakorlatias, tapasztalatokra, elemző módszerekre alapozó ismeretszerzési móddal. 
A foglalkozások résztvevői sokszínű feladatokkal, kreativitásra lehetőséget teremtő módon, esetenként a művészek bevonásával mélyülnek el az egyes témákban, miközben a munkáik fokozatosan beépülnek a kiállítás anyagába. Ez is kunsztjaink egyike, mert nálunk a diákok részt vesznek a kiállítás építésben, amely így csak a záráskor, lebontás előtt válik egésszé. Falra nyomdáznak, írnak; rajzaikat, fotóikat a műalkotások mellett – egyfajta válaszként, vagy továbbgondolásként helyezik el; feladatokat gyártanak az utánuk következő csoportoknak; a videó megoldásaikat monitorok vetítik stb. 
A foglalkozás megtervezése a kiállított alkotások tartalmi, formai, technikai jellemzőihez, vagy az egész esztétikai összhatáshoz erősen kötődik. Fontos megtalálni azokat a hívószavakat, amelyek a legjobban kifejezik az alkotást, a művészi szándékot, a vizuális gondolatot. Közösen beszélgetünk a művekről és különféle módszerekkel megpróbáljuk „olvasni” vizuális üzeneteiket. Megfogalmazzuk ezzel kapcsolatos nézeteinket, tovább gondoljuk a felvetéseiket, összekapcsoljuk a gyermekek világával, a körülöttünk tapasztalható történésekkel és persze kipróbáljuk egyéni és kiscsoportos módon, hogyan tudunk reflektálni a látottakra, megbeszéltekre. A feladatok kitalálása ezért úgy történik, hogy az alkotás kulcsszavaihoz rendelünk cselekvést és az alkotás szellemében használunk anyagokat és eszközöket. Tesszük ezt speciális díszletek (akár berendezett kollégiumi szobával), kellékek, anyagok, eszközök, segítségével; akár fizikálisan is belehelyezkedve a képek világába, vagy árnymozdulatokkal elmondva, véletlenszerű versírással, modellek építésével, fotográfiák készítésével, dramatikus játékokkal, különféle üzenetek hagyásával, üdítőkkel festve… és még sokféle módon, a diákok ötleteire is építve.

RÓZSASZÍN – mert ünnep
Munkánkban különösen fontos, hogy a múzeumi tevékenység során megteremtsük a szabadságra épülő, egyéni elgondolások, megoldások létrejöttének lehetőségét. Elfogadjuk, hogy egy partnerségre épülő rendszernek nincs mindenki számára azonos kimenete. A diákokat szuverén egyénnek tekintjük és nekünk számít véleményük és gondolataik sokszínűsége.
Egy jó foglalkozás problémát vet fel, amelyre ezernyi megoldás születhet. Nem szorítjuk keretek közé a gyermekeket, nem adunk megoldási utakat, kész példákat számukra. Méltányoljuk azt is, ami nem egyezik meg a mi elképzelésünkkel. Annak örülünk, amit a saját fejlettségi szintjén, teljesen önállóan, maga teremt meg. Ünnep, ha szerepünk „csupán” olyan motivációra korlátozódik, amely elmélyült gondolkodást és cselekvést eredményez. 
Szerencsére gyakori a Kunsztban, hogy a foglalkozásokra rendszeresen járó fiatalok, jól ismerve az alkotásokkal történő kontaktus többirányú megközelítési lehetőségeit, önállóan teszik próbára saját kreativitásukat az elmélyülés erősítése érdekében – amit persze ők nem így élnek meg. Ilyenkor azzal sincsenek tisztában, hogy a háttérbe húzódó foglalkozásvezető céljai beteljesednek, arról nem is beszélve, hogy a következő csoportok számára újabb ötletekkel gazdagítják a foglalkozás feladattárát. 
A tízedik Nagy Kunszt jubileumi kiállítás. Torta címmel és mázakkal. Mögöttünk 5 év, 77 magyar kortárs művész, 167 kiállított alkotás, 450 foglalkozás és azokon 9000 résztvevő. Hogy ez sok, vagy kevés az nézőpont kérdése, de nekünk alkalom egy kis ünneplésre. 
És a csíkokra. Mert a csíkok maradtak, nem kellett fehérre átfestenünk. Működik rajtuk minden.

Éliás István, MúzeumCafé, 2013. augusztus

A digitális „nagy bumm” nem csak kommunikációnkra hatott, hanem alaposan megváltoztatta a tanulás módszereit is. Elemzések, kutatások vizsgálják hogyan, milyen módon konstruálják tudásukat a mai gyerekek. Annyira gyors változásról van szó, hogy mi „digitális bevándorlók”, akik ugye nem tartozunk a „digitális bennszülöttek” közé, alig tudjuk nyomon követni a fejleményeket. Az más kérdés, hogy a közoktatásunk mikor tud majd, illetve egyáltalán tud-e, és akar-e minderre reagálni. Pedig muszáj az oktatás terén is lépést tartanunk a diákokkal, mert csak így tudjuk megérteni őket és céljaink számára alkalmazni az új rendszert. 
Még nem általánosan, de egyre elfogadottabb személet az oktatásban a komplex személyiségfejlesztés elve. Ma már a tanítás helyett a tanulás, a tanár helyett a diák, a tantárgy helyett pedig a problémakör kerül előtérbe. Ezáltal az ismeretátadás helyett inkább az ismeretszerzésnek és feldolgozásának a képességei kerülnek fejlesztésre. Hiszen mennyivel jobban értjük, őrizzük és alkalmazzuk azt a tudást, amelyet saját belső indíttatásából kipróbálva és megtapasztalva szerzünk meg. Az új Nemzeti Alaptantervben szerepel az iskolán kívüli oktatás lehetősége. Ezeknek egyik lehetősége a múzeumokban megvalósuló ismeretszerzés. Nem véletlenül, hiszen az elmúlt évtizedben múzeumaink egyre nyitottabbak lettek, egyre jobban alkalmazkodnak a látogatók és az oktatás igényeihez. 
A Miskolci Galériában 2001-től folyamatosan zajlanak múzeumpedagógiai foglalkozások, de igazán merész kísérletbe, egy „Nagy Kunsztba”, öt évvel ezelőtt vágtunk. Kíváncsiak voltunk, mennyire lehetséges a múzeum szakmai küldetésének határain belül, a legteljesebben megfeleltetni egy kiállítást a közönségnek. Miként lehet az oktatás számára minél jobban felhasználhatóvá tenni. Az általános gyakorlat szerint ugyanis először a kiállítás kurátora létrehozza a kiállítást, majd a közművelődési és pedagógiai munkatárs már a kész anyaghoz rendel különféle programokat, foglalkozásokat. Nagyon ritka eset, amikor ez a két tudományterület közösen dolgozik, amikor a kiállításba már elve a pedagógiai szempontok is beépülnek. 
A Galéria Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeuma alapjaiban változtatta meg ezt a rendszert. Diákok érdeklődésére számot tartó, az iskolai tananyagokhoz kapcsolható témákat gyűjtünk egybe és ezekhez építünk fel egy kiállítást, esetünkben a legfrissebb kortárs képzőművészet alkotóinak munkáiból válogatva. Szerencsére a kortárs művészet szinte minden műveltségi területhez talál kapcsolódási pontot, így alkalmazása nem csak a művészet iránt fogékonyabb diákok számára is hasznos.
A művészek nagyon érzékenyen reagálnak a világ történéseire, nagyon sok alkotó fogalmazza meg gondolatait napjainkra jellemző vizuális nyelven és ezt a gyerekek kíváncsian dekódolják, értelmezik a saját szemszögükből, kritikusan reflektáló hozzáállásukkal. A tartalom mellett a megközelítés módja is lényegi eleme munkánknak, hiszen a tanulás, az ismeretszerzés módszere bármilyen témán gyakorolható. 
A foglalkozások résztvevői sokszínű feladatokkal, komplexitásra törekvő és kreativitásra lehetőséget teremtő módon, esetenként a művészek bevonásával mélyülnek el az egyes témákban, miközben a kortárs művekre reflektáló munkáik fokozatosan beépülnek a kiállítás anyagába. A készen kapott tudás helyett a tudás eléréséhez vezető utat keressük, aktív részvételre építve a gondolkodási folyamatban. Egyéni véleményalkotásra, konstruktív vitára ösztönözünk; kooperatív együttműködésre törekszünk. Felfedező, kutató és nem utolsó sorban élményszerű, játékos problémafelvetéssel élünk. Korosztályok szerint differenciálunk és pályázatok segítségével vidéki diákokat, valamint hátrányos helyzetű roma gyermekeket és fogyatékkal élőket is fogadunk. Eredményeinket saját módszertani kiadványainkban, kisfilmekben, honlapunkon (miskolcigaleria.hu), hazai és nemzetközi konferenciákon publikáljuk. Módszerünket már több helyen adaptálták tanulmányi-, gyermekkiállítások formájában és programjainkat már más városokban is szerepeltettük.
Így, öt év távlatában tapasztalataink azt mutatják, jól döntöttünk. A Kunszt működik, elfogadottá vált a muzeológia, múzeumpedagógia és az oktatás területén egyaránt. Az elmúlt 5 évben, 77 magyar kortárs művész, 167 alkotását, 400 foglalkozás keretén belül, 8000 résztvevő ismerte meg. Hogy ez sok, vagy kevés? Nézőpont kérdése, de nekünk alkalom egy kis ünneplésre. Ezért az új, tizedik Kunszton Torta címmel, igazi ínyencségekkel szeretnénk meglepni a közönséget és persze magunkat is. Harapjunk bele!

Éliás István, ÉSZAK-MAGYARORSZÁG napilap, 2012. december