Czeglédi Ilonára, a Miskolci Galéria első igazgatójára emlékezünk jó szívvel az alábbi írások tükrében.
Temetése 2022. augusztus 11-én, délután 15 órakor Budapesten, a Lőrinc Pap téri Jézus szíve templomban lesz.
Szabad bölcsészet – Szükségből szervezetten
Az első igazgató, Czeglédy Ilona régész, a Diósgyőri várhoz kapta ráadásként a galériát is
Czeglédy Ilona régész igazi szabad bölcsészként végezte az egyetemet: a történettudományi és régészeti előadások mellett irodalomtörténetet, művészettörténetet is hallgatott. Így amikor a Diósgyőri vár feltárása után a vármúzeum igazgatója lett, és szervezetileg odacsatolták a galériát is, szinte örült, hogy foglalkozhat a kortárs képzőművészettel. A Diósgyőrben, illetve Miskolcon töltött évekre visszatekintve úgy fogalmaz, hogy a mindennapokban is megélte a szabad bölcsészetet: csodálatos szellemi pezsgés, kulturális fellendülés részese lehetett.
Körülbelül tíz évet töltöttem Miskolcon, és hét évig voltam a Diósgyőri Vármúzeum és a kapcsolt intézmények – galéria, képtár, művészklub valamint páncélvonat – igazgatója. Hét év nem túl nagy idő, tíz sem, de az akkori szellemi pezsgésnek köszönhetően ez a tíz év meghatározó időszak volt az életemben.
Diósgyőrbe először régészként érkezett. Kérte vagy kapta a feladatot: a vár feltárását?
Diósgyőrbe először egyetemistaként érkeztem. A régészprofesszorok 1956 nyarán hoztak ide egy busznyi diákot, és már én is ott lehettem a többi régészhallgató között. Nagyon szép és romantikus volt ez a környék – a Bükkkel, az erdővel, a virágokkal, a várrommal. De akkor még eszembe sem jutott, hogy valaha itt fogok dolgozni.
Pedig milyen romantikusan kezdődne ez a beszélgetés, ha arról mesélne: már kislányként arról álmodott, hogy megfejti a királynék várának titkát…
A nagy álmom valóban az volt, hogy régész leszek, de amikor felvételiztem az ELTEre, éppen nem indult ez a szak. Így az érettségi után, 1955 szeptemberében történelem és könyvtár szakon kezdtem meg tanulmányaimat. De nem panaszkodhatom. Nem korlátozott bennünket senki. Igazából „szabad bölcsészek” voltunk, a kötelező órák, a hivatalos feladatok mellett odamentünk, azt hallgattunk, amit akartunk. Így például hallgattam: Szabó Árpádot, Borzsák Istvánt, Fülep Lajost, Vayer Lajost, Zádor Annát, Dercsényi Dezsőt, de akár Füst Milánt, Benedek Marcellt is. A régészeten – épp’ Banner János volt a tanszékvezető – olyan nagyszerű professzorok tanítottak, mint Oroszlán Zoltán, Dobrovits Aladár, Mócsy András, Bóna István, és akkor került a Magyar Nemzeti Múzeumból az egyetemre László Gyula. Mivel rendszeresen látogattuk óráikat, és elégedettek voltak a felkészültségünkkel, hármunkat átvettek másodévre. Ekkor került át – velem együtt – a régészeti fakultásra Kolba Judit és Csalog Zsolt. Judit a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa lett, ő elsősorban az egyházművészeti emlékek kutatójaként vált ismertté. Csalog Zsolt eredetileg néprajzos volt, majd az egyetem után régészként is dolgozott, de később leginkább íróként és szociológusként tevékenykedett. Tehát hármunkat azon a bizonyos északmagyarországi kiránduláson fogadtak, „avattak” – a tanszéki hagyományoknak megfelelően – régészhallgatóvá. Diósgyőrből mentünk tovább Sárospatakra – Balassa Iván volt akkor a Rákóczivár igazgatója – és ott, a vár könyvtárában zajlott az avatási szertartás. Megcsodáltam én Patakot is, Diósgyőrt is, de régészhallgatóként elsősorban a római korhoz kapcsolódó tárgyakat hallgattam, illetve római koros ásatásokon voltam gyakorlaton. Természetesen a szakdolgozatom is ehhez a korhoz kötődött, a konzulensem Mócsy András ókortörténész volt. „A nők jogi helyzete Pannóniában a feliratos emlékek alapján” – ez volt a dolgozatom címe… Akkor még nagyon messze jártam a középkortól és a Diósgyőri vártól!
És közben volt még ’56 is!
A mi életünkben 1956 meghatározó esemény volt. Pedig akkor talán nem is igen tudtuk, mi történik velünk. Egyszer csak a görögóráról a Petőfiszobortól induló lelkes felvonuláson találtuk magunkat. Október 23án a Rádió ostromáig vettem részt az eseményekben. Utána háromnegyed évig nem jártunk iskolába, de a társaság összetartott, rendszeresen találkoztunk, megbeszéltük a dolgainkat, vitatkoztunk, tervezgettünk. Annak idején én is jelentkeztem a Vöröskereszthez szociális munkára. Sorra jártuk a VIII. kerületi házakat, a belőtt lakásokat, és egészen másképpen kezdtem látni a világot, mint addig. De ez már egy másik történet – bár nem érdektelen. Mindent összevetve mégis azt kell mondanom: rendkívüli időszakot éltünk. Az egyetemen nagyszerű tudósok, kiváló emberek tanítottak bennünket. Szoktam is emlegetni, hogy kezdetben hármunknak hat professzor jutott. Az egyetemi időszak csodálatos volt, viszont a pályakezdés már nehézkesebben ment. Se állás, se munka. Hol itt, hol ott dolgoztam.
De azért sikerült a szakmában vagy legalább a szakma közelében maradnia?
Egy ideig állás nélkül lézengtem. Nem találtam állandó munkát. De sikerült a szakma közelében maradnom: gyakornokoskodtam a Budapesti Történeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Múzeumban; dolgoztam Póczy Klára mellett mind az Aquincumi Múzeumban, mind pedig az MTA Régészeti Kutatócsoportja által szervezett és finanszírozott dunakanyari feltárások több helyszínén; céduláztam a Műegyetem Építészettörténeti tanszékének. Dolgoztam például itt, a mostani lakhelyem közelében is, Albertfalván, a római katonai tábor feltárásánál Nagy Tibor régész mellett. Tehát tudtak rólam a szakmában. Talán elégedettek is voltak velem, mert beajánlottak az Országos Műemléki Felügyelőséghez. Így ez lett 1961 februárjától az első igazi munkahelyem. Mivel Éri István Veszprémbe került, megkaptam az ő elárvult, kedves, „rolós” íróasztalát. Gerő tanár úr szomszédságába kerültem. Mint „samesz” Kozák Károly kollégánknak segédkezve az egri és a sümegi feltárásoknál dolgozhattam. Az Entz Géza által vezetett tudományos osztály olyan volt számomra, mint az egyetem folytatása. Remek szakemberektől tanulhattam, kitűnő munkatársakat és nagyszerű feladatokat kaptam. Akkoriban készült az Országos Műemlékjegyzék revíziója, és jártuk az országot, sorra látogattuk a műemlékeket. Ma úgy mondanánk, teameket alkottunk, akkor még nem használtuk ezt a szót, de egymást segítve, egymásra figyelve dolgozott együtt: építész, művészettörténész, régész, fotós. A műemléki felméréssel párhuzamosan folytak a régészeti feltárások is. Pályakezdőként sorra kaptam igen szép, kisebbnagyobb templom, illetve templomromkutatási feladatokat. Az első a mátraverebélyi plébániatemplom gótikus előzményének feltárása volt. Emlékszem, Koppány Tibor építésszel dolgoztunk együtt, vele már a sümegi munka kapcsán jól ismertük egymást, így itt is jól tudtunk együttműködni. Mátraverebély után következtek a Balatonfelvidéki munkák: a Révfülöphöz tartozó Ecsér középkori temploma és a falu, HévízEgregy temploma, FűzfőMámapuszta, Berhida román kori temploma és így tovább. De hamarosan elérkezett számomra is a várfeltárások ideje: ekkor következett Diósgyőr.
Diósgyőrben már Petőfi is leginkább csak romokat látott. A következő évszázadban még tovább pusztultak a falak…
A Diósgyőri vár első tudományos igényű feltárása már 1934–36-ban megtörtént, de a rom konzerválása csak 1953-ban kezdődhetett meg. 1955 és 1960 között több méter vastag feltöltést hordtak ki a várból, jobbára a Herman Ottó Múzeum felügyeletével, 1959-től 61-ig Komáromy József, majd Lócsy Erzsébet végzett feltárást, de időközben megváltozott a műemlékhelyreállítás lehetősége, léptéke, igénye. Az Országos Műemléki Felügyelőség -1962-63-ban vette kezébe a feltárás irányítását, és a munka folytatására „saját állományából” jelölt ki régészt – személyemben.
Nagyon fiatalon hatalmas feladatot kapott…
Tényleg nagyon fiatal voltam, de próbáltam megfelelni. Még nem töltöttem be a 25. évemet, amikor kijelöltek erre a munkára. Igaz, a konkrét ásatás csak 1963ban kezdődött, mert alapos előkészítésre volt szükség, és közben történet az életemben egy örvendetes esemény: 1962. február 10én megszületett a fiam. Az akkori szokások, törvények szerint 5 hónapig lehettem otthon szabadságon a kicsivel, és folytatnom kellett a munkát.
Régészként nem az első, és nem az egyetlen munkája volt a diósgyőri feltárás, mégis ez a legjelentősebb. Alaposan elemezte, tanulmányozta az itteni leleteket. Volt-e ezek között valami meglepő, valami különleges?
Az egész együtt volt a csoda! Hihetetlen mennyiségű földet kellett megmozgatnunk, de a romokból viszonylag hamar kibontakozott a vár. Az intenzív feltárás 1963 és ’67 között folyt. Olyan rengeteg lelet került elő, hogy azok elhelyezését, raktározását sem tudta vállalni a megyei múzeum. Erről pecsétes papírt is kaptam az igazgatótól, Komáromy Jóska bácsitól. Az állagmegóváson, restauráláson, raktározáson túl gondoskodni kellett arról is, hogy megfelelő módon mutassuk be a vár történetét. Kiderült, hogy ez nem fér bele a műemlékvédelem feladatai körébe, tehát valami megoldást kellett találnia a városnak. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium, a város összefogásának köszönhetően született koncepció és került pénz is a vármúzeumra. A műemléki helyreállítás és a múzeummá alakítás tervezője Ferenczy Károly Ybldíjas építész volt. Abban az időben – szakma véleménye szerint – ez volt a legkiemelkedőbb magyar romhelyreállítás. Az értékek megőrizésén és megmutatásán túl törekedett arra, hogy a kiegészítések világosan elkülönüljenek a régitől. Megkülönböztethető legyen az eredeti és az új. A kivitelezési munkákat a Műemléki Felügyelőség egri, majd nyíregyházi építésvezetősége végezte. Koroly József vezette a munkát, ő nyírségi volt, de a környékről is nagyon sokan jártak hozzánk dolgozni. Nagyszerű társaság jött itt össze az ásatás idején. Az l964. évtől kezdve mind a régészeti, mind a művészettörténeti tanszékről számos hallgatót küldtek hozzánk nyári gyakorlatra: megfordult nálunk például Dankó Katalin, Szőnyi Eszter, B. Horváth Jolán, Bereczky Lóránt, Horváth György… De jöttek a Műegyetemről építészhallgatók, sőt, képző és iparművészeti főiskolások is…
Lovász Emese régész is többször nyilatkozta, hogy kislányként ott segédkezett a várban.
Sajnos, én nem emlékszem rá mint kislányra, de nekem is mesélte, hogy eltört valami cserepet és én nagyon összeszidtam. Viszont azt tudom, hogy a diósgyőri pálos emlékek feltárásánál 1973ban már egyetemistaként dolgozott mellettem. Nagy megnyugvás számomra, hogy neki is szívügye lett Diósgyőr, hogy ő már a Herman Ottó Múzeum régészeként folytatja az ottani feltárásokat, és próbálja befolyásolni a vár sorsát.
A vármúzeum megnyitóját jeles napon, 1968. augusztus 20-án tartották. Diósgyőrbe elért a csehszlovákiai bevonulás híre?
Annyira beleástuk magunkat a múltba, annyira el voltunk foglalva a saját munkánkkal, a feltárással, a helyreállítással, a megnyitás izgalmával, hogy nem nagyon tudtuk, mi történik a világban. Abból sejtettük, hogy valami baj van, mert aznap nem jöttek hozzánk a katonák. A katonaságtól is kaptunk segítséget például a várárok rendezéséhez. Tényleg nem lehet okom panaszra, mindent megadott a város. Hihetetlen szellemi pezsgés volt Miskolcon. Emlékszem, a megnyitón a Kékszakállú herceg várát mutatták be, Vaszy Viktor vezényletével. A megnyitón még belépőjegyünk sem volt, egy uborkásüvegben gyűltek az adományok. De jöttek az emberek. Megindult az élet a várban.
Újabb teherként a vármúzeum mellé megkapta a galériát is. Egy szava sem volt ellene?
Nem egy „bütykológus” régész voltam, akit mondjuk csak az ókori edény fenékmotívumának változásával foglalkozott, sokkal inkább érdekelt a tágabb környezet, az a világ, amelyben egy tárgy, egy műalkotás megszületett. Meg aztán az egyetemi tanulmányaimnak köszönhetően elég jó alapokat kaptam, tanultam művészettörténetet, ismertem a kortárs alkotókat, több barátom, iskolatársam volt a zenészek és a képzőművészek között. Miskolcon a szükség hívta életre ezt a speciális képződményt. A nagy múltra visszatekintő művésztelep művészei grafikai biennálékat kezdtek rendezni. Volt már egy kiállítási helyiség a Déryné utcában, csak még az intézményi keretek hiányoztak. Így jött létre a Diósgyőri Vármúzeum – Miskolci Galéria, majd Petró Sándor orvos adományának köszönhetően a városhoz került egy jelentős műgyűjtemény, a későbbi képtár. A művészklubot a helyi Építőművész Szövetség igénye hívta életre, szintén a Déryné utcai épületben. Egy ideig mi adtunk teremőröket a vasútállomás előtt kiállított páncélvonatba is. Ezért tréfásan így szoktam emlegetni ezt a speciális képződményt: vármúzeum, galéria, képtár, művészklub, páncélvonat – vagy amit akartok. De komolyra fordítva: nem éreztem én ezt akkor olyan nagy tehernek, egyszerűen elfogadtam a helyzetet, és igyekeztem megtanulni mindazt, amit egy intézményvezetőnek, egy hivatalnoknak tudnia kell. Szerencsére kiváló munkatársakkal dolgozhattam. A galériában már ott volt Dusza Éva, a későbbi igazgató, pontosabban éppen szülési szabadságát töltötte, és Árvay Joli helyettesítette, amikor megtörtént ez a szervezeti átalakítás. Úgy hozta a sors, hogy később a városba került Végvári Lajos művészettörténész, így a képtár is jó kezekbe került.
Mielőtt létrejött ez a „speciális képződmény”, ismerte a város képzőművészeit?
Azon a bizonyos 1956 nyarán lezajlott tanszéki kiránduláson László Gyula professzorunknak arra is volt gondja, hogy elvitt bennünket a Miskolci Művésztelepre „tanulmányi célból”. Így kérdésére „igen, valamelyest” lehet a válaszom. Amikor már itt dolgoztam régészként – úgy emlékszem – Seres János volt az első, aki kijött a várba, és megkérdezte, mit segíthet, aztán hozta a tanítványait. De megkeresett a többi képzőművész is: Feledy Gyula, Kunt Ernő, Lenkey Zoli, Barczy Pali, majd Szanyi Péter, Varga Éva még főiskolásként… Azt hiszem, őket is alkotásra inspirálta, hogy láthatták: visszatér az élet a várba. De kitűnő munkakapcsolatunk volt a szimfonikus zenekarral, Mura Péter karmesterrel, gyakran koncerteztek a várban, és a Déryné utcai épületben társbérletben működött a galéria és a zenekar. Csodálatos szellemi pezsgés volt a városban, mintha iskolán kívül, a mindennapokban is megéltem volna a szabad bölcsészetet. Emlékszem, még a vári megnyitó előtt, egy meleg nyári estén megjelent Diósgyőrben Feledy Gyula azzal, hogy elvisz minket „kirándulni”. Bepréselődtünk a Trabantjába, és mentünk Sajószentpéterre: Demeter Pista bácsihoz…
Így lett a kedvence a kiváló pap-festő!
Nekem Demeter István nem a kedvencem lett, hanem a szívügyem. Ahogy találkoztunk, megnézett minket, kikérdezett bennünket, megmutatta a templomot. Feledy akkor készítette nyári vakációs penzumként a karzati freskót, azt is meg kellett néznünk. Pista bácsi – mert mindenki így szólította házigazdánkat – familiáris szívességgel fogadott bennünket. Sose felejtem: kezembe adott valami ördöglakatot, hogy próbáljam meg kinyitni, amikor sikerült, azt mondta: „jól van, Ilus a mi lányunk marad”. Szerintem Feledy – nem is burkoltan – azért vitt ki bennünket Sajószentpéterre, hogy megismerjük Pista bácsit, tudjunk az ő művészetéről, vigyük hírét, mutassuk be másoknak. Két év múlva rendeztünk is Demeterkiállítást a képtárban.
Nem volt nehéz a szocialista városban egy katolikus papnak kiállítást rendezni?
Az nem volt tényező, hogy Demeter Pista bácsi pap. Korábban is szerepelt már festményeivel különböző kiállításokon. Bemutatkozott például a híres balatonföldvári kápolnatárlatokon. Hihetetlenül érdekes, értékes ember volt. Ott élt egy istenháta mögötti településen, és a papi teendői mellett festett, verseket írt és népi gyógyászattal is foglalkozott. Szerették, elfogadták az emberek Nemcsak a lelkük, hanem a testük orvosa is próbált lenni. „Elnevezték prófétának” – ezzel a címmel készített róla 1968ban dokumentumfilmet Gulyás János. Pista bácsi 54 éves volt, amikor megismertük, és sajnos nagyon hamar, 63 évesen meghalt. De amíg élt, tartottuk a kapcsolatot. Minden évben, amikor születésnapjára, december 13ára meghívta barátait és a környéken szolgáló papokat, én is ott voltam, hogy segítsek a vendéglátásnál. Ilyenkor persze mindig voltak felolvasások, viták, beszélgetések is a képekről vagy versekről. A halála után veszélybe került a Demeterhagyaték, csak nehezen sikerült összeszedni a félredobott képeket, ezeket most már Sárospatakon a Római Katolikus Egyházi Gyűjteményben őrzik. Pista bácsi igen tudatos és öntudatos, érzékeny ember volt. Kitűnő realitásérzékkel rendelkezett, nem voltak illúziói… Számos gondosan becsomagolt vázlatot találtunk, melynek címzettje is volt: „Muzeológusoknak vagy egereknek”, és egy megjegyzés: „Felbontandó: post mortem”. Egy emberöltőnek kellett eltelnie, hogy egykori szolgálati helyén is értő szemmel, füllel tudják fogadni hátrahagyott műveit. Úgy tűnik, a mostani plébános, Takács Alajos támogatásának, jóindulatának köszönhetően sikerül visszahonosítani Sajószentpéteren a decemberi Demeternapokat. Annak is nagyon örültem, amikor 1994ben a pataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény és a szegedi Szent Gellért Egyházi Kiadó meg tudta jelentetni – Elnevezték prófétának címmel – Demeter István válogatott írásait, és Szepesi Anna tanulmányát Demeter István festészetéről – színes képekkel. A pataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény 2004ben Csendje hangosabb címmel – Csalog Judit utószavával – kiadta válogatott verseit is. Bízom benne, hogy 2014re, a 100. születésnapra elkészülhet egy igazán szép Demeterkötet. Méltó tisztelgés lehetne ez egy olyan ember emléke előtt, aki már 57 évesen le is írta: „Hogy nem leszek mindennel készen”.
Gondolom, a Demeter-kiállításnak köszönhetően ismerte meg Kuklay Antalt, a pataki katolikus gyűjtemény alapítóját is.
Már korábban, a sárospataki templomásatás kapcsán megismertem Kuklay atyát. Ő 1963ban szabadult az ’56os tevékenységét „jutalmazó” börtönbüntetésből, és fizikai munkát végzett Újhelyben, majd a pataki plébánián könyvtárosként próbálták alkalmazni. El is végezte – kitűnően – az Országos Széchényi Könyvtár szaktanfolyamát, később művészettörténetből is diplomát szerzett a kifejezetten egyháziak számára szervezett levelező tagozaton. Abban az időben kezdődött az iparművészeti tárgyak országos felmérése, így már ő is részt vett a munkában, és ezzel párhuzamosan megkezdte a pataki gyűjtemény szervezését. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az egyházi gyűjtemény – ahogy a Diósgyőri Vármúzeum is – 1968ban kapott hivatalos működési engedélyt. Kuklay atyának sikerült egy farestaurátorműhelyt működtetnie, így voltak közös munkáink. Ők restaurálták például Déryné zongoráját, amelyet annak idején kiállítottunk a diósgyőri Dérynéházban.
A Déryné-emlékház mellett a várbeli kiállítások leginkább a vár történetéről szóltak. De hogy került ide például Ország Lili?
Meghívtuk Miskolcra, megmutattuk neki a lehetséges helyszíneket, és ő ezt választotta a Labirintussorozata számára. A megnyitó Németh Lajos professzor volt… Így került a kortárs képzőművészeti kiállítás a várba.
Tehát helye van a modern kor lenyomatainak is a történelmi falak között?
Miért ne?!
Akár a panoptikumoknak is?!
Ne keverjük össze a képzőművészeti alkotásokat ezekkel az álságos viaszfigurákkal. Nem a modern kor eredményeitől, nem a modern művészettől idegenkedem. Sőt, igazgatóságom idején nagyon sok kortárs művészeti rendezvény volt a várban, a képtárban és a galériában is. Olyan művészeket is bemutattunk, akiket máshol nem fogadtak. De a panoptikumokat nem engedtem volna be a várba. Az indoklásom elég egyértelmű: Diósgyőrben romkonzerválás történt értelmező kiegészítésekkel, konkrétan vasbetonnal. Tehát a régi és az új együtt jelent meg., de az én megítélésem szerint semmiképpen sem illik össze a régi és a művi giccs. Persze az én igazgatóságom idején, 1974ig nem is volt még divat a panoptikum.
Miért nem vállalta tovább az igazgatóságot?
Szervezeti átalakítás történt. Hogy mi lehetett a megye és a város osztozkodásának hátterében, azt én nem tudom pontosan. A lényeg, hogy a vármúzeum és a képtár 1974-ben a megyei múzeumhoz került, a galéria a városhoz, én pedig visszaköltözöm Budapestre.
Nem is tartóztatták?!
Tartóztattak volna, de nemet mondtam… És most már tudom, jól döntöttem. Ha tovább maradok, ha folytatom azt a szervezettsége ellenére is nagyon pörgős „szabad bölcsész” életet, nem lett volna időm a tudományos munkára. Így viszont be tudtam fejezni a kutatásaimat, 1980ban megszereztem a kandidátusi fokozatot, a témám természetesen a Diósgyőri vár feltárása volt. 1988ban az Akadémiai Kiadónál megjelent A diósgyőri vár című kötetem. A Corvina már korábban három nyelven adta ki a Diósgyőrről szóló kis könyvet. A Tájak–Korok–Múzeumok sorozatban is több füzetet írtam, szerkesztettem.
Tehát azóta a tudománynak él.
– Nem egészen. Bár miután visszakerültem Budapestre, 1981ig az Éri István vezette Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ osztályvezetője voltam, majd ’92ig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársa, az adattári osztály helyettes vezetője. Később én lettem a Magyar Nemzeti Múzeum sárospataki filiáléjának a szakfelügyelője, így ha hivatalból a pataki Rákóczi Múzeumba mentem, mindig úgy szerveztem a napjaimat, hogy legyen időm a Katolikus Egyházi Gyűjteményre is. Amíg tudtam, segítettem a nyilvántartási munkát, a kiállítások rendezését. Amikor nyugdíjba mentem, leadtam a tudományos munkám összes dokumentációját az illetékes múzeumoknak, és kései pályamódosítóként mentálhigiénés képzésben vettem részt. Azóta leginkább szociális munkával foglalkozom.
Hátat fordított a régészetnek, Diósgyőrnek?!
A mai napig aktív tagja vagyok a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, de nem szakadt meg a kapcsolatom Diósgyőrrel, Miskolccal, az ottani művészekkel, muzeológusokkal sem. Természetesen figyelemmel kísérem egykori tanítványom, Lovász Emese munkáját, és ő is mindenről tájékoztat, ami a várban, a várral kapcsolatban történik.
Zárógondolatként hadd jegyezzem meg: kifejezetten jól esett, hogy 2009-ben meghívtak arra az ünnepségre, amikor a galéria megkapta a Miskolci Múzsa díjat.
_________________________________________