Miskolci Galéria
Oldal kiválasztása

II. Miskolci Téli Tárlat 1972. december 3 – 31.

I. Miskolci Téli TárlatIII. Miskolci Téli Tárlat

A katalógust tervezte: Würtz Ádám

A kötet fotóit készítette: Klein József

Rideg Gábor katalógus előszava

Örömmel mondtam igent a felkérésnek, hogy írjam meg a második Miskolci Téli Tárlat katalógusának előszavát. Sok személyes szállal kapcsolódom Miskolchoz, gyermekkori emlékeim kötnek a városhoz, a Bükk vadregényes tájaihoz, megbecsült és megbecsülést jelentő ismeretségeket, barátságokat kötöttem az itt élő művészekkel, s ami lényegesen jelentősebb, eddigi ismereteim, jó néhány éves tapasztalatom alapján úgy hiszem sok mindenben találkoznak az e tájon élő képzőművész-törekvések azzal az ideállal, amelyet én társadalmilag elkötelezett korszerű művészi megjelenítésnek, a társadalom alakításában, fejlesztésében is részt vállaló művészetnek hiszek.

Mégis az előszó megírásakor gondolkodóba estem, mi több, teljesen elbizonytalanodtam a katalógus előszava rendeltetését, létjogosultságát illetően. Mert hát mi a szerepe egy ilyen előszónak? A közönség tájékoztatása? A közönség a műtárgyjegyzék, az illusztrációk és mindenekelőtt a kiállítás megtekintése után mindarról sokkal pontosabb képet kaphat, mint amit egy ilyen előszó négy-öt flekken vázlatosan be tud mutatni. A kiállítás értékelését, s ezen keresztül a a közönség leglényegesebb „orientálását” pedig elvégzik majd a megnyitó után megjelenő, remélhetőleg alapos, elemző kritikák. Etikátlan lenne tehát a katalógus írójától, ha bármilyen formában is befolyásolni kívánná tevékenységüket, pusztán azzal a helyzeti előnnyel élve – vagy visszaélve -, hogy ő még a rendezés fázisában láthatta a bemutatandó anyagot.

 Mi tehát a teendő? Hogy mindenki számára előnyösen használja ki az előszóíró az adott publikációs lehetőséget. A kérdés-feltevés utolsó részében úgy hiszem, benne rejlik az ilyen és hasonló előszavak értelme, jelentősége is, nevezetten, hogy az adott, a felkért szerzőnek a kiállításhoz kapcsolódó, nemegyszer csupán áttételes asszociációkon keresztül, gondolatainak publikációs lehetőséget biztosít. Mi az a gondolat tehát, amit én e kiállítás, illetőleg e katalógus kapcsán el akarok mondani? A közönség egy adott terület, országrész közössége vizuális kultúrájának fejlesztése, a képzőművészet szilárd és egyre bővülő társadalmi bázisának megteremtése, az alkotóművészek és a közönség folyamatos együttélésének, kölcsönhatásának szükségessége.

Talán mindez túlságosan tömény megfogalmazása a felvetett gondolatnak. Megpróbálom tehát, amennyire a rendelkezésemre álló terjedelem megengedi, kissé kibontani.

Jó dolog az, hogy a miskolci közönség időről időre országos jellegű kiállításokon képet kaphat a magyar képzőművészetről, még akkor is jellemző ez a kép, ha természetszerűen nem foghatja át a képzőművészet egészét. Jó dolog, mert a művészeti információn túl így összehasonlítási alapot is kap, amely tükrében pontosabban meg tudja ítélni szűkebb pátriájában dolgozó művészek munkájának értékét, annak helyét megismerve az egészben. Jó dolog még akkor is, ha manapság sokszor indokolatlanul a minimális feltételek biztosítása nélkül szaporodnak az országban az országos jellegű képzőművészeti rendezvények, események. S ha ezek a rendezvények – finoman kifejezve – nem mindig koordináltak, ha sokszor éppen egymás jelentőségét, komolyságát csökkentik. önmaguk alatt is vágva azzal a fát, hogy túlterhelik az alkotóművészek legjobbjait, azokat, akiknek munkái alapvetően meg tudnák határozni az adott kiállítás színvonalát, karakterét.

Miskolc nem tartozik azok közé a városok közé, ahol egy ilyen országos jellegű kiállítás megrendezésére ne lennének meg a szükséges feltételek. (Ha csak nem az egyik technikailag legszükségesebbet, a megfelelő kiállítási termet hiányoljuk.) Hiszen Miskolc, és tágabban értelmezve, Észak-Magyarország történelmi, társadalmi és művészeti hagyományai révén is, no meg elsősorban a ma itt élő és dolgozó képzőművészek tevékenységének jóvoltából alakuló szocialista művészetünk egyik nagyon fontos bázisa. Országos jellegű kiállításainak karakterét, eszmei vezérmotívumát is e ténynek kell, vagy kellene megszabnia. Budapestet kivéve, talán sehol sem adott annyira a lehetőség, mint itt, hogy a képzőművészet közönsége szervezett közösség tagja legyen, azaz, hogy a közönség legfontosabb bázisát a nagyipari munkásság jelenti. S talán sehol sem olyan fontos, mint itt a képzőművészet a szó legnemesebb értelmében vett népművelői funkciója. Ezt a feladatot vállalják és végzik az itt élő alkotóművészek s ehhez a munkájukhoz várnak és fogadnak örömmel egy-egy ilyen országos jellegű kiállítás alkalmával is „kívülről” jövő minden segítséget. Ez a segítség természetesen nem az itt dolgozó művészek munkájának mindenáron való igazolását jelenti, de nem jelentheti e munka „megkontrázását”, figyelmen kívül hagyását sem. Hiszen az adott közönség képzőművészeti szemléleti alakításában mindenekelőtt a helyi művészeknek van roppant nagy felelősségű és döntő szerepük.

Egy-egy ilyen országos jellegű kiállítás tehát nem csak a közönség számára jelenthet összehasonlítási, eligazítási alapot, hanem olyan fórumnak kell lennie, amely biztosítja a helyi művészek önkontrolljának lehetőségét is, amely biztosítja számukra az együtt haladás lehetőségét, képzőművészeti életünk mozgásának főirányával, amely megóvhatja őket a különböző művészeti, társadalmi problémák provinciális szemléletétől.

Aki egy katalógus előszótól (némi joggal) a látnivaló előzetes beharangozását, a konkrét kiállítás „megajánlását” várják, minden bizonnyal csalódottan regisztrálhatják, hogy ezúttal mindez elmaradt. Helyesebben a megajánlások szokásos konkrét értelmében nem készíti fel a látogatót a kiállítás befogadására. A feladat megkerülése akar ez lenni? Igen is, meg nem is. Úgy érzem, hogy a miskolci országos képzőművészeti kiállítások történetében kritikus szakasz következett be. A mostani kiállítást minden erénye mellett sem érzem teljesnek. Úgy vélem, hogy a Téli Tárlatok megfenekléssel fenyegető hajóját így talán jobban átsegíthetem a zátony fölött, mintha konkrétan magáról a most látható kiállításról beszéltem volna. Ezt amúgy is megteszik majd a kritikák.

 Rideg Gábor

 

Miskolci Téli Tárlat 1972. évi katalógusa letölthető pdf formátumban

A díjazottak listája:

Miskolc Megyei Város Tanácsának nagydíja – Lessenyei Márta szobrászművész
Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának díja – Kunt Ernő festőművész és Vigh Tamás szobrászművész
Diósgyőri Gépgyár díja – Gerzson Pál festőművész
Borsodi Szénbányák Vállalat díja – Varga Miklós szobrászművész
Ózdvidéki Szénbányák Vállalat díja – Léderer Tamás szobrászművész
Ózdi Kohászati Üzemek díja – Rozanits Tibor grafikusművész

A kiállítást rendezte: Kovács Béla művészettörténész

A kiállítást megnyitotta: Tok Miklós, Miskolc Város Tanácsának elnökhelyettese

Rendező szervek: 
Miskolc Megyei Város Tanácsa
Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tanácsa
Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-magyarországi Területi Szervezete
Műcsarnok
Miskolci Galéria

A zsűri tagjai: 

Kokas Ignác festőművész
Kovács Béla művészettörténész
Feledy Gyula grafikusművész
Németh Mihály szobrászművész
Povázai Lívia művészettörténész
Reich Károly grafikusművész
Seres János festőművész
Varga Miklós szobrászművész

A kiállításon 69 művész 134 alkotással vett részt.

 

↓  válogatás a díjazott alkotók műveiből

kiállított művek jegyzéke

 

 

FESTMÉNY

ANTONYI IMRE:
Finálé a cirkuszban, olaj, 100×123 cm

BARCZI PÁL:
Falkép terv, tempera, 60×29,5 cm

BALOGH ERVIN:
Mészégető, olajtempera, 70×100 cm

BARTHA ZOLTÁN:
Kék hegyek, olaj, 62×94 cm

BERKI VIOLA:
Káin és Ábel, olaj, 60×60 cm

Letűnt idők, olaj, 50×60 cm

BLASKÓ JÁNOS:
A pihenő ember, olaj, 50×70 cm

A Nap látta, olaj, 60×80 cm

BOD LÁSZLÓ:
Kórók, akvarell, 40×50 cm

Napraforgók, akvarell, 40×50 cm

CSABAI KÁLMÁN:
Bükki táj, olaj, 80×100 cm

GARABUTZI ÁGNES:
Bábel, olaj, 60×100 cm

Csendélet, olaj, 60×80 cm

GERZSON PÁL:
Betonpalota, olaj, 70×80 cm

Madarak, olaj, 50×70 cm

ILLÉS ÁRPÁD:
Szerkezet 1972 , tojástempera, 51×33 cm

A dolgok eredete, tojástempera, 30×51,5 cm

IRCSIK JÓZSEF:
Veszprém, olaj, 56×68 cm

KIS ATTILA:
Csendélet, olaj, 73×38 cm

M. KRISTÓF ÁGNES:
Vihar, olaj, 60×80 cm

KUNT ERNŐ:
Csendélet, tempera, 73×102 cm

Egercsehi bánya látképe, tempera, 80×150 cm

LIEBER ÉVA:
A költő háza, akvarell, 37×48 cm

Végtelenek, akvarell, 36×48 cm

LÓRÁNT JÁNOS:
Át a hegyen, olaj, 80×100 cm

Táj, olaj, 75×90 cm

LUKOVSZKY LÁSZLÓ:
Ablakomból, olaj, 78×98 cm

MÁGER ÁGNES:
Délspanyol táj, olajtempera, 90×100 cm

Barcelonai pineák, olajtempera, 90×110 cm

MAZSAROFF MIKLÓS:
Csőlakó, olaj, 70×90 cm

MÉSZÁROS ERZSÉBET:
„Május”, gobelin, 120×180 cm

Színes hangzatok, gobelinterv, 36×30 cm
Nemes vadak, gobelinterv, (tojástempera) 35×39 cm

NAGY ERNŐ:
Noszvaj, gouache, 35×50 cm

Napsütés, gouache, 35×50 cm

PAP GYULA:
Sárospataki részlet, olajtempera, 60×80 cm

Domboldal, tempera, 28,5×38 cm

PAPP LÁSZLÓ:
A halál angyala, pasztell, 90×70 cm

Improvizáció, pasztell, 70×90 cm

PATAKI JÁNOS:
Színésznő, olaj, 75×84 cm

REINECKER JÁNOS:
Bozótos táj, gouache, 31×49 cm

SCHÉNER MIHÁLY:
Pásztorok, olaj, 29×40 cm

Vásározók, olaj, 110×70 cm

SERES JÁNOS:
Avas, olaj, 50×60 cm

Téli erdő, olaj, 45×63 cm
Tarkő, olaj, 50×70 cm

SOMOS MIKLÓS:
Látogatás a rózsabokornál, olaj, 94×122 cm

Gondolkodó, olaj, 30×40 cm

SUGÁR GYULA :
Univerzum, olaj, 120×146 cm

SZEKERES EMIL:
Éjszaka, olaj, 70×100 cm

TILLES BÉLA:
Egy Lublini ház, stukkó, 61,5×100 cm

Ku Farze utca, stukkó, 91,5×65,5 cm

TÓTH ÁRPÁD:
Víz és hajó, olaj, 82×96 cm

TÓTH IMRE:
Gazdaság, kevert technika, 40×80 cm

Hernádpart, vegyes technika, 40×60 cm
Csendélet, vegyes technika, 50×60 cm

ZSIGNÁR ISTVÁN:
Tengerpart, olaj, 60×100 cm

GRAFIKA

ASZÓDI WEIL ERZSÉBET:
Szőlőszedők, rézkarc, 28×24 cm

Gémek a tóparton, rézkarc, 26×36 cm

BOZSIK ISTVÁN:
Kompozíció, rézkarc, 32×39 cm

CZINKE FERENC:
Hommage á Bartók I., litográfia, 50×70 cm

Hommage á Bartók II. , litográfia, 50×70 cm
Hommage á Bartók IV., litográfia, 50×70 cm

DEBRECZENI ZOLTÁN:
Meseváros, műanyagmetszet, 54×71 cm

DIAKAY LENKE:
Kaleidoszkóp I-III., fametszet, 70×42 cm

HIBÓ TAMÁS:
Tájkép csata után, linóleummetszet, 21×28 cm

A város születése, linóleummetszet, 25×26 cm
Félelem, linóleummetszet, 25×31 cm

HOLLÓSY ENDRE:
Változó formák, tusrajz, 50×70 cm

JÓZSA JÁNOS:
Vidámpark, linóleummetszet, 28×59 cm

Fürdő, linóleummetszet, 16×40 cm
Cirkusz , linóleummetszet, 35×50 cm

KENGYEL ZOLTÁN PÁL:
Szérű: kazein, 31×48 cm

GY. MOLNÁR ISTVÁN:
Téma IV/1971 1-a, papírmetszet, 60×43 cm

Téma IV/1971 1-b, papírmetszet, 60×43 cm

PATAKI JÁNOS:
Noémi, hidegtű, 14,5×19,5 cm

PATAKI JÓZSEF:
Horgász, plextoll, 50×70 cm

PETŐ JÁNOS:
„Emberpár” (Biblia I.), litográfia, 78×57 cm

„Kiűzetés” (Biblia II.), litográfia, 78×57 cm
 Nyár, litográfia, 57×77 cm

ROZANITS TIBOR:
Egyedül az „Ítélettel”, linóleummetszet, 48×44 cm

Korea I., linóleummetszet, 35×25 cm
Mesevilág, linóleummetszet, 26×25 cm

TELLINGER ISTVÁN:
Dózsa (A búcsú), linóleummetszet, 34×51 cm

Dózsa (Hóhér és a pap), linóleummetszet, 34×51 cm

TÓTH IMRE:
Táj, cinkkarc, 11,5×28,5 cm

Pihenő, cinkkarc, 18×12 cm
Gond, cinkkarc, 14×11 cm

VARSÁNYI PÁL:
Korhadt fa, alumíniummetszet, 59×34,5 cm

XANTUS GYULA:
Áldozat, monotípia, 25×35 cm

Jegyesek, monotípia, 22×36 cm
Bemutatás, monotípia, 30×35 cm

SZOBOR

CSIZMADIA ZOLTÁN:
Gyümölcshordók, majolika, 11×25 cm

Bagoly, majolika, 35×25 cm

DABÓSZI MIHÁLY:
Gondolkodók, ólom, 25 cm

Menekülő anya, bronz 18 cm

GÖMBÖS LÁSZLÓ:
Léda, bronz, 33 cm

KIRCHMAYER KÁROLY:
Kaktuszcsalád, bronz, 29 cm

KOVÁCS FERENC:
Kútterv, márvány, 45 cm

LESSENYEI MÁRTA:
Élet és végtelen, bronz, 25 cm

Anya gyermekkel, bronz, 25 cm
Alvó Cyrano, bronz, 25 cm

LÉDERER TAMÁS:
1514 Dózsa I-V., bronz, 7 cm Ø

Lovak, bronz, 10 cm Ø
Gondolkodó,  fa, 30 cm

MESZES TÓTH GYULA:
Kompozíció,  bronz, 10,5 cm Ø
Családkompozíció, bronz, 10,5×5 cm

NAGYISTVÁN JÁNOS:
Küzdelem, márvány 50 cm

NAGY SÁNDOR:
Álmodozók, szürke márvány, 28 cm

Munkás, vörös márvány, 30 cm
Férfifej , fekete márvány, 32 cm

SEREGI JÓZSEF:
Ülő nő, bronz, 30 cm

SIMON FERENC:
Kislányportré, körtefa, 30 cm

TÓTH SÁNDOR:
Krisztike, bronz, 30 cm

Szegedi halász, bronz, 30 cm

VÁRADI SÁNDOR:
Sas, vörösréz, 80 cm

Sebzett szarvas, vas, 45 cm

VARGA MIKLÓS:
Fiatal pár, bronz, 48 cm

Sirató, bronz, 22 cm
Sebesült ló, bronz, 28 cm
Emlékplakett I., bronz, 10,5 cm Ø
Emlékplakett II., bronz, 10,5 cm Ø
Apám emlékére I., bronz, 10 cm Ø
Apám emlékére II., bronz, 9,5 cm Ø
Borsodi szénbányák, bronz, 8,5 cm Ø

VASAS KÁROLY:
Forradalom, bronz, 61×74 cm

Bányászok, bronz, 50 cm
Bányászfej, vörösréz, 40 cm

VIGH TAMÁS:
Bartók Béla, bronz, 48 cm

Alföld népe, bronz, 53×66 cm

ZÁHORZIK NÁNDOR:
Krampácsolók, ólom, 14 cm

A győző, fa, 37 cm

 

 

 

↓ válogatás megjelent híradásokból, újságcikkekből

Bojár Iván _ Magyar Hírlap, 1972. 5. évf. 352. sz. 6 p.

 Téli Tárlat

Ankétokon, beszélgetéseken az utóbbi időben többször érte bírálat a képzőművészeti kritikát. Mégpedig ellentmondásosan: kifogásolták egyrészt, hogy a kritika elsősorban kiállításközpontú, másrészt azt, hogy kiállítások ürügyén kultúrpolitikai, szervezeti vagy általános esztétikai kérdéseket vet fel.
S ha most Miskolc kapcsán általános kérdéseket feszegetünk, annak éppen a téli tárlat összképe az oka.
Mi értelme az évente visszatérően megrendezett, vidéki városokban otthont kapó, országos jellegű kiállításoknak? – vetődik fel a kérdés. Mindenekelőtt az, hogy a helyi művészcsoportok, a regionális műhelyek, meghívva az ország különböző pontján dolgozó alkotókat, közös kiállítás keretében mérhetik le a maguk munkásságát, számot vethetnek azzal, hogy hol tartanak, milyen eredményeket értek el, s talán kitapogathatják a holnap felé vezető ösvényeket is.

Kétségtelen, hogy kulturális szemléletünk Budapest-központú, a területi csoportban működő művészek – s itt legyen az előjel negatív, akár pozitív, Hódmezővásárhelyet kivéve – nem tudtak sajátos arculatú művészetet kimunkálni. Sajátos „arcvonás”-on magatartást értünk: intellektuális, vagy érzelmi magatartást; mindenképpen olyat, amely világnézetünk hegemóniájáról tanúskodik. Anélkül, hogy ez a hegemónia bármiféle külső megjelenési forma, azaz stílus egyeduralmát jelentené. A miskolci téli tárlat anyagának túlsúlya azonban az esztétikai különösség kategóriájának alapvető félreértéséről tanúskodik: nem az általános jelenik meg a különös formájában a műveken – elsősorban képeken – , hanem maga a különösség fetisizálódik: az Én nyomul előtérbe, veszi át az egyeduralkodó szerepét. Míg irodalmunkban a líra fogalmán belül beszélünk gondolati líráról is, addig festészetünkben a líra javarészt műtermek fala közé rekedő, magánhasználatra szolgáló puszta önkiélés. Funkciója így nem általános értelemben vett társadalmi, hanem tisztán egyedi. Ez nem jelenti azt, hogy a vásárlóközönség ne találhatná meg e választékban egyéni kontemplációja tárgyát, azt a „partnert”, amellyel a szoba magányában alkotó, majd a szemlélődő között megindulhat a „párbeszéd”. Javarészt azonban még csak nem is erről van szó, hanem arról, hogy a művek azért kerülnek be magánlakásokba, mivel jól dekorálnak: afféle bútorzati kellék szerepét töltik be. S önmagában ez sem volna baj, csakhogy a művészek zöme nem vállalja egyértelműen a dekoratőr szerepét, hanem igyekszenek úgy tenni, mintha e bútorzati kelléknek – amelynek egyébként, mint a környezetkultúra részének, igen fontos közérzet-alakító esztétikai szerep jut – valamilyen egyéb, szinte „filozofikus mélységű” tartalma is lenne. Az ilyen álfilozófia pedig csak arra jó, hogy a szempontokat összekavarja, a nézők-vásárlók értékítéletét megzavarja.

A szempontok tisztázatlanságának beszédes jele maga a tárlat is, amelyen az értékítéletek tisztázatlansága uralkodik. Elsősorban, ami a festészetet illeti. Nem vagyunk annyira naivak, hogy a képzőművészet társadalmi jelszerepét összetévesszük a művekben megjelenő tematikával. A jel ennél több: ítélet a témában adott tárgyról, a megjelenítés módja által. De mi a helyzet akkor, ha a képeken a színek megválasztása, a formálás módja esetleges, ösztönös, ötletszerű? A végeredmény: artisztikus képfelület, amelyen színnek, formának és minden egyébnek kizárólagos önértékű szerepe és értelme van csupán. És ebben a tekintetben teljességgel mindegy, hogy „figuratív” vagy „nonfiguratív” művekről van-e szó.

Az idei tárlaton a hangadó kétségtelenül a plasztika volt; a hét díjazott művészből négy szobrász. Nem szokás, hogy a sajtókritika utólag vitába szálljon a díjazás jogosságának kérdésében. S bár éppen a plasztikai díjak csaknem maradéktalanul minőséget díjaznak, mégis a díjak odaítélésének egésze valamiféle helytelenül értelmezett „arányosságról” tanúskodik. Ez az arányosság megkívánja, hogy ugyanazt a művészt ne díjazhassa több intézmény; hogy ezúttal ne kapjon nagydíjat az, aki már Miskolcon máskor kapott; hogy lehetőség szerint szerepeljen a díjazottak között helybeli művész is, és így tovább. Túlságosan sok a „szempont”, amelyekkel a művek minősége nem tud mindenkor versenyre kelni. Pedig az a kívánatos, hogy egyedül a minőség döntsön, szociális és egyéb megfontolások figyelembevétele nélkül.

“Magyar Hírlap 1972.pdf” letöltése magyar-hirlap.pdf – Letöltve 5 alkalommal – 1,016 KB

Farkas András _ Népújság, 1972. december 29.

 

 A Miskolci Téli Tárlatról

A Miskolci Galériában december 3. és 30. között volt látható a Miskolci Téli Tárlat. A tárlat országos, azon nem csak az Észak-Magyarországon élő művészek vesznek részt, a meghívottak közül is sokan, akik úgy érezték, hogy ez a fórum mértékadó nyilvánosságot jelenthet művészetük számára. Mintegy negyven festő, 58 festménye és 37 grafikai munkája, 18 szobrásznak 41 alkotása, szobor és kisplasztika látható ezen a jól rendezett képzőművészeti szemlén

A kiállítás hivatalos mércéjét és bizonyos mértékig sikerét is érzékeltetni kívánjuk. Vegyük sorra, ki mivel nyert díjat ezen a szemlén. Lessenyei Márta szobrász Miskolc megyei Város Tanácsának a nagydíját, Kint Ernő festő és Vígh Tamás szobrász Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának díját, Gerzson Pál festőművész a Diósgyőri Gépgyár díját, Varga Miklós szobrász a Borsodi Szénbányák, Léderer Tamás szobrász az Ózdvidéki Szénybányák és Rozanits Tibor grafikus az Ózdi Kohászati Művek díját nyerte el. A szemlét ugyan először meglepi a zsűri döntése, de a kiállítást többszöri fordulóval bebarangolván elfogadhatónak tartja ezt.

Ha a látogató azt a feladatot kapja, hogy egy országos méretű képzőművészeti seregszemléről írjon véleményt, vagy legalábbis tájékoztatást, zavarba jön a felelősségtől.

Hát mégha azt látja, amit itt kínálnak az alkotók, formában és tartalomban! Nem a sokféleség gondolkodtat el, mert az természetes, hogy ahány művész, annyi szerszámkezelési mód, technikai fogás, jelzés-rendszer és legalább annyi közölni való, sőt: a szemlélődő azon sem csodálkozik, ha egy-egy művésznél két alkotást vagy többet szemlélve azt kellene megállapítania, hogy lám itt a kifejezések bőségének zavara, változatossága kap meg és gondolkoztat el.

Úgy hiszem, mégsem erről van szó. Vagy nem egészen és nem elsősorban erről van szó. Ha azt mondjuk, hogy ez a tárlat országos méretű, akkor éppen a legjelentősebb élő alkotóink egy része hiányzik. Felmerül a kérdés, hogyan viszonylik ez a szemle, ez az anyag azokhoz az országos és Pesten rendezni szokott seregszemlékhez, s vajon ennek a szemlének miben rejlik rangja, az a szükségessége, amely valóssággá érlelte a sok-sok egybetartó szándékot?

Úgy véljük, az alkalom a közönséggel való találkozásra mindenképpen indokolja a kiállításba fektetett fáradtságot és anyagi áldozatot is. A fórum eligazítja az alkotót is, a közönséget is. A díjak és a szépszámú vásárlások is amellett szólnak, hogy egy ilyen gyűjteményes kiállítás megnyitja a mecénások bukszáját, legtöbbször és leggavallérosabban az államét, és ez a tény sem árt a mai művészet ügyének.

Nézzük azonban közelebbről az alkotásokat. Minden esetre az első kérdés: hogyan igazodjunk el, milyen mérce szerint a művészek által felszínre hozott témák és formák között? Nem egyszerű az út megkeresése, hiszen tartalomban a bibliai, mitológiai források legalább ennyire fontosak itt, mint a mai élet néhány jelensége. Formai síkon a legelképesztőbb geometriai, absztrakt kap érzelgős címet, hogy közvetlenül mellette az ókori hagyományok vértezett alakjai álljanak velünk szemben az emberi élet döntő pillanataiban, testi mivoltukban is a kor szellemét, puritán erkölcsit idézve. Hatás ás ráhatás, pólus és ellenpólus késztet itt vitatkozni, pedig mi csak arra vagyunk kíváncsiak, mit adnak ki magukból a művészek, mit és hogyan fognak fel belőlünk és nekünk az áradó időből és mivel mutatnak utat nekünk a jövő felé?

Ezen a tárlaton – nemcsak a zsűrinél és a kiosztott díjak esetében – a szobrászok győztek. Nem véletlenül és nem is csak hajszálon múlva, hanem félreérthetetlenül és egyértelműen. Lessenyei Márta megérdemelten jutott a nagydíjhoz. Az Anya gyermekkel, Cyrano-ja és az Alvó című plasztikája valóban mélyen átélt alkotások. Vígh Tamás Bartók-portréja a százszor ismételthez is ad újat, míg az Alföld népe robosztus megjelenítésével a földhöz tapadtságot, a pusztát idézi nagy erővel. Varga Miklós bronzai, különösen az Apám emlékére készült két kisplasztika érzelmileg telített alkotások. Léderer Tamás Gondolkodója és Dózsa is kitűnő ábrázolás. S talán ezeknél a szobrászoknál az anyag is teszi, hogy nem rugaszkodnak el sem az igazságtól, sem a valóságtól. Vass Károly lendületes, sajátságos ritmusú kompozíciói itt is hatásosak, akár a szimbolikus Forradalom, akár a Bányászok című alkotását idézzük fel újra és újra.

A festőknél – ismét nem rangsort állítva, csak a keltett hatást idézve – említjük Berki Viola Káin és Ábeljét, a Letűnt időket. A gyermeki lélek tisztaságát idézi mindkét alkotás. Gerzson Pál Betonpalota és Madarak című képe határozott egyéniség megnyilatkozásai. Seres János három képén ismétlődnek a tőle ismert tónusok: Az Avas, a Téli erdő és a Tarkő a bükki tájak világát élénkít meg. Somos Miklós Látogatás a rózsabokornál és a Gondolkodó című képe gondolatiságával közelít meg minket. Pataki János érdekes Színésznő portréja mintha egy kicsit Toulouse-Lautrec-et idézné. Az egriek közül csak Blaskó János és Nagy Ernő képei voltak láthatók. Blaskó János a Nap látta című kompozícióival, míg Nagy Ernő a Noszvajt idéző képével hatott ránk.

A grafikusok anyaga – mint mindig – most is gazdagabb a festőkénél. Czinke Ferencnek a Bartókot idéző litográfiái, Hibó Tamásnak a linóleummetszetei, különösen a Város születése, erős érzelmi töltésükkel hatottak. Rozanits Tibor linóleummetszetei – Egyedül az ítélettel, Korea, Mesevilág – , Xantus Gyula  értékes monotípiái és Pető János litográfiái tanúskodnak arról, hogy a bibliai történetek és az ókor mitológiai alakjai, legendái mennyire újszerűen tudnak hatni a mai feldolgozásokban. Egyben azonban fel is vetik a kérdést: az olvasmány másodlagos élménye nagyobb és értékesebb művekre serkent manapság, mint az élet? És ez a kérdés ennek a kiállításnak egyáltalán nem, vagy nem kielégítően a megválaszolt problémája. 

Csutorás Annamária _ Észak-Magyarország, 1972. október 26.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1972_10/?pg=189&layout=s

Nem adjuk fel a lehetőséget!
Látszatra minden rendben van

A Miskolci Galériába már megérkeztek a miskolci téli tárlatra szánt alkotások. Összesen 130 festményt, 80 grafikai alkotást, 55 szobrot, kisplasztikát küldtek be a művészek. A decemberi téli tárlatra 56 festményt, 40 grafikát és 40 szobrot fogadtak el.

Látszatra minden rendben van – szép számmal érkeztek be alkotások – , s nincs igaza azoknak, akik megkérdőjelezik e rendszeresen visszatérő szemlét. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. Mert igaz ugyan, hogy számszerűen elegendő anyag érkezett be a miskolci téli tárlatra, s az elfogadott alkotásokból jó kiállítást láthat majd a közönség. De korántsem lehetünk ilyen elégedettek, ha végignézzük a kiállításra alkotásokat küldött művészek névsorát. S akárcsak az elmúlt alkalommal, most is meg kell állapítanunk, hogy ismét sokan hiányoznak a nagyok közül, sőt, többen, mint az elmúlt alkalommal. Ez a távolmaradás különösen szembeszökő a grafikusoknál, s szinte értetlenül állunk a névsorral szemben: épp a miskolci művészek közül maradtak távol a legtöbben. Talán csak a szobrászok tartanak ki a leghűségesebben, közöttük – kevés kivétellel – valóban felfedezhetjük a ma számba jövő művészeket, a Miskolcon rendszeres kiállítókat. De a festők és a grafikusok névsora jócskán hagy kívánnivalót maga után, ez feltétlen gondolkodásra késztet.

Nem a minden áron nagy nevek szerepeltetését fájlaljuk, hanem azt, ami a távolmaradásból ered és következik: a miskolci téli tárlat, s a grafikai biennálé – mert sajnos, a tények arra is vonatkoznak – veszített vonzerejéből, nem igazán csábító a művészek számára. Mindehhez persze még hozzá kell számítanunk, hogy manapság hazánkban és külföldön szinte egymást érik a különböző kiállítások, tárlatok és biennálék, s haza művészeink legjobbjai érdekeltek e kiállításokon. Ma már nem elegendő elküldeni a meghívót, a részvételre felkérést, szükség van a személyes meghívásokra és sürgetésekre is.

Ezekből a tényekből persze nem azt a következtetést szeretnénk levonni, hogy feleslegessé vált e két szemle. Valljuk, hogy Miskolcon igenis helye van e két kiállítási rendezvénynek, mert Miskolc képzőművészeti élete jó alapot nyújt hozzá, s mert a közönség szereti és várja ezeket a tárlatokat. De feltétlenül gondolkodni kell rajta, hogyan lehetne megteremteni e két szemle rangját, hogyan lehetne egyáltalán megteremteni a most hiányzó rangot. Hogyan lehetne érdekeltté tenni a művészeket a részvételben, a legnagyobbakat is, hogy aki nem vesz részt rajta, aki nem küld rá alkotásokat, az legalább utólag sajnálja az elszalasztott alkalmat.

A téli tárlatra visszatérve, képzőművészeti berkekben egy még határozottabb karakter kialakítását sürgetik. Igaz, az eredeti induláshoz mérten már szűkítették a karakterét, de úgy látszik még mindig nem eléggé. A járható, az eredményre vivő úton töprengeni kell. Most nem adhatjuk fel ezt a kiállítást, nem adhatjuk fel Miskolc képzőművészeti életében betöltött rangjának csorbítása nélkül.

Ez a mostani decemberi téli tárlat végül is nem lesz rossz. De nem jelenti azt, hogy nem lehetne jobb. Ezen a jobbátételen pedig már most el kell kezdeni gondolkozni.

“eszakmagyarorszag_1972_10__26_-pages190-190.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1972_10__26_-pages190-190.pdf – Letöltve 8 alkalommal – 1 MB

 

Csutorás Annamária _ Észak-Magyarország, 1972. december 2.

 https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1972_12/?pg=11&layout=s

Vasárnap nyílik a miskolci téli tárlat

Már minden kész az ünnepélyes megnyitóra. A Miskolci Galéria termeiben helyükre kerültek a festmények, a grafikák, a szobrok, a kisplasztikák és érmek. A termekben már csak a takarító asszonyok serénykedtek, a munkájukban legföljebb néha zavarta meg őket tegnap a díj-zsűri valamelyik tagja, amikor kijött a Művészklubból, hogy újra megnézzen egy alkotást.
Vasárnap délben nyílik meg a miskolci téli tárlat. Ez lesz a második alkalom, hogy miskolci téli tárlat néven nyílik meg ez a képzőművészeti seregszemle, mely folytatása az 1955 óta megrendezésre kerülő miskolci országos képzőművészeti kiállításának.

Akárcsak jogelődje, a miskolci téli tárlat is mindig várt színfoltja Miskolc képzőművészeti életének, hiszen alkalmat ad rá, hogyha nem is a teljesség igényével, de áttekintést kaphatunk a magyar képzőművészet törekvéseiről, a festészetéről, a szobrászatéról és a grafikáéról. A teljesség igénye nélkül, ez igaz, de mégiscsak orientálja a kiállításlátogatót, a tárlatnézőt Észak-Magyarország, s az ország más vidékein élő művészek törekvéseiről. Ezen a mostani téli tárlaton 49 alkotó képviselteti magát alkotásaival, s ha lajstromozni akarunk, akkor azt is el kell mondani, 54 festménnyel, 41 grafikával és 43 szoborral, kisplasztikával, érmével.

Nyilvánvalóan különböző vélemények alakulnak majd ki a kiállítás anyagáról, mely azonban – ezt őszintén meg kell mondani – , ha nem is jelent mérföldkövet a miskolci kiállítás történetében, alapjában véve nem rossz. Ellenkezőleg. Sokszínű, érdekes, jó. A sokszínűséget biztosítják egyrészt a művészek, másrészt a tény, hogy a kiállítók között nagyon sok a fiatal, a miskolci tárlaton új jelentkező. A képzőművészeti műfajok közül elsősorban a szoboranyag érdemli meg a legnagyobb figyelmet, et a legegységesebb, s megkockáztatjuk a megjegyzést, a legértékesebb is. A festmények és a grafikák – bár a két műfajon belül elég nagy a nivellálódás – is hoznak meglepetéseket, de az értékelés nem most esedékes.

Összességében elmondható, hogy a téli tárlat jó kiállítást ígér, olyan kiállítást, amely az orientáláson túl maradandó művészi élményt is képes nyújtani a tárlatlátogatónak. A kiállítás ünnepélyes megnyitóján – amelyre december 3-án délben kerül sor – átadják a téli tárlat hat díját is. Azt, hogy a kiállító művészek közül kik kapják meg a díjakat, egyelőre még a hivatalos titok fedi. Ez csak vasárnap délben kerül nyilvánosságra. De egy biztos, s ez azért mérvadó is a kiállítás értékeléséhez: a zsűrinek nagyon nehéz dolga volt a díjak odaítélésénél, mert nagyon sok olyan alkotás került ki a Miskolci Galériában a falra, mely érdemes a díjra.

Megkockáztatnánk még egy megjegyzést, így a kiállítás előzetesében. Ez a mostani kiállítás reményt nyújt ahhoz a vágyunkhoz, hogy a miskolci téli tárlat megújhodva, megkapja a helyét az országos tárlatok sorában.

 

“eszakmagyarorszag_1972_12__02_pages12-12.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1972_12__02_pages12-12.pdf – Letöltve 7 alkalommal – 1 MB

Csutorás Annamária _ Észak-Magyarország, 1972. december 5.

 https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1972_12/?pg=35&layout=s

Megnyílt a miskolci téli tárlat

Miskolc kulturális képzőművészeti életének mindig jelentős eseménye a miskolci téli tárlat ünnepélyes megnyitása. Vasárnap, december 3-án délben is nagyon sokan mentek el a Miskolci Galériába, hogy jelen legyenek a kiállítás megnyitóünnepségén.
A tárlatlátogató közönséget a Miskolci Vonósnégyes játéka köszöntötte, majd Tok Miklós, Miskolc megyei jogú város Tanácsának elnökhelyettese üdvözölte a megnyitóünnepség résztvevőit.

A művészet emberlétünk legszebb bizonyítéka, olyan erő, amelyben hinnünk: hitt emberségünk igazában, a képzelet, a teremtés mindig újra kezdődő dicsőségében. December 3-a a téli napok miskolci ünnepe. Helyi léptékkel mérhetjük fel azt, hogy a felszabadulásunk napjától eltelt 28 év alatt egyszerre-együtt kíséreltük meg fejleszteni, építeni a szocializmust és a művészeteket, közösségi létünk és emberlétünk bizonyosságát és igazát.
Megnyitószavaiban szólt róla, hogy számunkra a kultúra nem öncél, s e város lakosai, e város vezetői Miskolc anyagi és szellemi gyarapításáért élnek és dolgoznak.
Tudjuk és látjuk a további tennivalókat, érezzük az irodalmi, képzőművészeti, zenei kultúra továbbfejlesztése a feltétele annak, hogy Miskolc szellemi és kulturális élete ténylegesen az ország második városa rangjára emelkedjék. S ezért a téli tárlat legszebb megnyitó gondolata, ha újra és újra elkötelezzük magunkat a művészetpártolásnak. A tanácsi vezetés csak az anyagi, tárgyi lehetőséget biztosíthatja, s ezt legjobb ereje szerint biztosította is. A művésztelep, a művészlakások hideg falába csak a hely szelleme lehelhet meleg életet. S e hely – Miskolc – képzőművészeti szellemének megteremtéséért a művészek, művészkritikusok a felelősek.

Második alkalommal nyílt meg a miskolci téli tárlat című kiállítás a Miskolci Galériában. Festmények, grafikák, szobrok – több, mint másfélszáz művészi alkotás – 49 alkotóművész munkája adja a miskolci téli tárlat mostani anyagát. Zömmel Észak-Magyarországon élő művészek munkái, de az ország más vidékeiről is érkeztek alkotások.

Az ünnepélyes megnyitóünnepségen került sor a díjak átadására is. Mint ismeretes, Miskolc megyei város Tanácsának nagydíját Lessenyei Márta szobrászművész kapta meg, aki betegsége miatt nem vehetett részt a díjkiosztó ünnepségen. Megosztva adták ki Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának díját, amelyet Kint Ernő festőművész és Vígh Tamás szobrászművész kapott meg. A miskolci és borsodi nagyüzemek közül négyen alapítottak díjat. A Diósgyőri Gépgyár díját Gerzson Pál festőművész, a Borsodi Szénbányák Vállalat díját pedig Varga Miklós szobrászművész kapta. Léderer Tamás szobrászművésznek ítélték oda az Ózdvidéki Szénbányák Vállalat, s Rozanits Tibor grafikusművész kapta meg az Ózdi Kohászati Üzemek díját.
A Miskolci Galéria valamennyi termét a miskolci téli tárlat alkotásai töltik meg. A kiállítást december végéig tekinthetik meg az érdeklődők.

“eszakmagyarorszag_1972_12__05_-pages36-36.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1972_12__05_-pages36-36.pdf – Letöltve 7 alkalommal – 1 MB

Csutorás Annamária _ Észak-Magyarország, 1972. december 10.

 https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1972_12/?pg=75&layout=s

 Miskolci Téli Tárlat

Csekély azoknak a tárlatoknak a száma, amelyeket a képzőművészeti kiállítások történetében mérföldkőnek emlegetnek. A miskolci téli tárlat értékelésénél, e mostani kiállítás élvezésénél és elemzésénél nem voltak s nem lehettek ilyen illúzióink, ilyen vágyaink. A mérce amelyhez igazítjuk a várakozást, az tulajdonképpen e tárlat megrendezésének az elhatározásakor is megfogalmazott célja: mennyire sikerült képet adnia a magyar képzőművészetről, még akkor is, ha természetszerűen nem foghatja át az egész magyar képzőművészetet. Mennyire sikerült bemutatnia egy országrész képzőművészeti kultúrájának törekvéseit?

Ez az alapkoncepció tulajdonképpen követelménye valamennyi hasonló tárlatnak és kiállításnak, jogos igény és „elvárás” művészek, művészkritikusok és a közönség részéről. A miskolci téli tárlat előzményei –a jogelőd miskolci országos képzőművészeti kiállítás néhány utolsó jelentkezése és az első miskolci téli tárlat – ritkán adtak egységes élményt, ezt utólag is őszintén meg kell mondanunk. Sajnos ez a mostani miskolci téli tárlat sem tud mindenben megfelelni ennek a mértéktartóan megszabott, előzetes várakozásnak, a jogosan megfogalmazott igényeknek. Közismert, hogy a miskolci téli tárlaton a képzőművészeti műfajok közül a festményekkel, grafikákkal és szobrokkal – szoborterv, kisplasztika, érme – jelentkezhetnek a művészek, elsősorban az Észak-Magyarországon élők, de az ország más területéről meghívottak is. Nos, elsősorban is szembetűnő, hogy nagyon sokan távol tartották magukat a kiállítástól, s jóllehet 49 művész alkotásait láthatjuk – közöttük nagyon sok fiatalét is – hiányt érzünk a „névsorban”. Persze, ezen így utólag elmeditálni, ha nem is fölösleges, de e cikkben nem helyénvaló, hiszen végső soron a kritikának az a feladata, hogy arról mondjon véleményt, amit láthat a közönség. Több, mint másfél száz alkotás került a zsűrizés után a Miskolci Galériába, s mivel három műfejt képviselnek, így egy meglehetősen gazdag tárlatról beszélhetünk. E gazdagságot azonban sajnálatos módon nem használhatjuk minden értelemben, egyértelműen csak úgy, hogy sok alkotást láthatnak a nézők. De tartalmi gazdagságról hitünk szerint egyértelműen és fenntartás nélkül csak a szoboranyagról lehet beszélni. Ezt nemcsak most állapíthatjuk meg, megállapította már a hivatalos zsűri is. S hogy mennyire igaz, azt bizonyítja a díjazottak névsora. A hét díjazott művész közül négy szobrász volt.

A szoboranyag a legegységesebb. A legegységesebb úgy, hogy a beérkezett alkotások szinte kivétel nélkül valamennyien – jóllehet rendkívül sokféle stílusirányzatot képviselnek – igényes művészi alkotások, s egységes művészi színvonalról beszélhetünk. Lessenyei Márta plasztikusan szép alkotásaira hívnánk fel elsősorban a figyelmet, de Léderer Tamás keményen lágy vonalai és formái, vagy Vígh Tamás két alkotás is szuggesztív élményt nyújt. Sorolhatnánk persze tovább az alkotókat és az alkotásokat, a lényeg mégiscsak az, hogy ez az anyag betölti a „tárlat célját”: eligazítani úgy, hogy valóban „odaszögezze” a nézőt az alkotáshoz.

Ha műfajokon belül rangsort akarnánk valamelyest fölállítani, elég nehéz lenne eldönteni, hogy az egyértelműen magas művészi színvonalú szoboranyag után a festmények, vagy a grafikák következnek-e. E két másik képzőművészeti műfajon belül meglehetősen egyenlőtlenül oszlanak el a művészetileg valóban igényesen megfogalmazott alkotások és a kicsit rutinjellegűnek tűnő munkák. Színvonalban a festmény- és a grafikai anyag nem tud lépést tartani a szoboranyaggal, s csak részben felel meg a már többször emlegetett alapkövetelménynek. Nemcsak azért mert többen távol maradtak erről a tárlatról, s így eredendően sem reprezentálhatja Észak-Magyarország képzőművészetét, hanem azért, sem, mert egy kicsit egyoldalúnak érezzük, szűkre szabottnak – nem mennyiségileg gondoljuk -, s nagyon sok alkotást művészileg nem tartunk sikerültnek.

Természetesen túlzás lenne azt állítani, hogy a festmény- és a grafikai anyagban nincsenek időt álló értékek, s ilyet nem is kívánunk mondani. De tény, hogy érezzük a hiányt,, az egyoldalúságot, sőt, olykor még a megszokottságot is. A vélemények nagyon különbözőek lehetnek. Méltánytalanság lenne hát egyes alkotásokról beszélni, inkább az a helyénvaló, hogyha felhívjuk a figyelmet a művészi egység érdekében – a megfogalmazás nívójabeli egységről van szó – az elkövetkező téli tárlatokon sokkal szigorúbbra kell venni a mércét. Ezen a mostani kiállításon Gerzson Pál, Kunt Ernő festőművészek és Rozanits Tibor grafikusművész alkotásait találták díjra érdemesnek. A grafikai anyagból emlékezetes marad számunkra Pető János két biblia-illusztrációja, és Czinke Ferenc Hommage a Bartók-sorozata. A festmények közül Berki Viola sajátos atmoszférájú alkotásai tetszettek meg – természetesen a teljesség igénye nélkül.

A vélemények természetesen különbözhetnek. Másoknak esetleg más tetszik. Abban azonban aligha lehet vita, hogy a miskolci téli tárlat anyaga közül fenntartás nélkül csak a szoboranyagot dicsérhetjük. Ez nem sok, de nem is kevés. A megfelelő konzekvenciákat föltétlenül le kell vonniuk e tárlat rendezőinek és szervezőinek. Le kell vonniuk, mert Miskolc közönsége valóban jelentős eseménynek tekinti a miskolci téli tárlatot, s várja. Ha kell méreteiben szűkebbre szabottabban, de a jövőben feltétlenül igényesebben kell elbírálni a beérkezett alkotásokat. S ha ez megtörténik, minden bizonnyal áhított rangjához méltó lesz a miskolci téli tárlat.

“eszakmagyarorszag_1972_12__10_-pages76-76.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1972_12__10_-pages76-76.pdf – Letöltve 7 alkalommal – 1 MB

 

 

 

 

Makai Márta: Vasárnap nyílik a Téli Tárlat _ Déli Hírlap 1972. november 4.

 https://library.hungaricana.hu/hu/view/DeliHirlap_1972_11/?pg=147&layout=s

Vasárnap nyílik a Téli Tárlat

Október közepén került a héttagú, festő-, szobrász- és grafikusművészekből álló zsűri elé az idei miskolci Téli Tárlat anyaga. A beérkezett művek mintegy háromszorosát tették ki az ötven festménynek, 41 grafikának és negyvenkét szobornak, melyet végezetül elfogadtak és bemutatásra méltónak találtak. A Miskolc megyei város Tanácsa, Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsa, a magyar képzőművészek észak-magyarországi területi szervezete, a Műcsarnok és a Miskolci Galéria által gondozott hagyományos nagy bemutatót a Műcsarnok megbízásából ezúttal harmadszor rendezte Kovács Béla művészettörténész. Az előző évek tapasztalatai nyomán, hetekkel a zsűrizés után és néhány nappal a megnyitó előtt a szakember pontos képet adhat az idei Téli Tárlat anyagáról, s el tudja helyezni az eddigiek sorában.

 Az idén másodszor szerepel Téli Tárlat néven a bemutató. Azelőtt „Miskolci országos képzőművészeti kiállításnak” hívták.

 A névváltozás legutóbb sem jelentett lényegi változást. Szegeden és a Balatonnál Nyári Tárlat van, Miskolcon téli. A Grafikai Biennáléval szoros egységben a reprezentatív bemutató, a legújabb magyar képzőművészet alkotóinak rendszeres, együttes kiállítási lehetőség.

 A szokványos kérdés az idei Téli Tárlat előtt – tekintettel a szakma megosztó véleményére – kényesnek is minősülhet. Milyennek tartja a tárlat rendezésre váró anyagát?

Összetételében, kvalitásában jobbnak, együttszólóbbnak, mint az eddigieket. Jó néhány művész van, aki – bár eddig rendszeresen jelentkezett – nem állít ki. Helyettük mások jöttek. A háromszoros „túljelentkezés” is azt bizonyítja, hogy erősen szelektál a zsűri, mire a kiállítandó szobrok, képek mellett döntött. Jó anyag tehát, ami a közönség elé kerül, és végül is a jó műveken van a hangsúly. Több okát is látom annak, hogy egymásnak ellentmondóak a vélemények, a bemutató már előzetesen is vitákat vált ki. A Téli Tárlat egy az országos nagy kiállítások sorában. A művészt, aki valamennyin részt akar venni, ugyancsak igénybe venné, hogy mindegyikra új alkotást nyújtson be. Az elmúlt években nem egy példa volt rá, hogy Szegeden is, itt is, máshol is ugyanazzal az anyaggal vagy legalábbis nagyon hasonlóval találkozhatunk. Az országos szintű jó kiállításoknak a magunk ismétlése nem lehet a feltétele. A feltételek között kell, hogy szerepeljen viszont, hogy a rendező szervek megoldható célokat tűzzenek a kiállítás elé.

Melyek lennének ezek?

 Az otthont adó város közönsége, intézményei (bátran mondhatjuk) vásárlási céllal is kell, hogy igényeljék a bemutatót. Nagyon fontos a megfelelő kritika is. A művész képet, szobrot ad, és annak nemcsak érintőleges, de számára hasznosítható bírálatát is várja. A nagy kiállítások után az egyén magának is mérleget készít: az alkotói munkához a tehetségen kívül még sokféle, kívülről kapott segítség szükséges.

Milyen rangsort állítana fel a különböző műfajú alkotások között?

A bírálat a kritika dolga: egyetlen alkotót sem említek hát név szerint. Egészében a festményanyagot látom gyengébbnek, de jók a szobrok és a grafikák. Az utóbbi műfaj törekvései a biennálé városában talán a legismertebbek. Észak-Magyarországon az alkotók körében is ennek van a legszebb hagyománya, és a legtermékenyebb jelene. Az országrészben élő művészek munkásága és az elmúlt egy évtized tapasztalatai is a nagy bemutatók szükségessége mellett szólnak.

A Téli Tárlat díjzsűrije december elsején, pénteken ítéli oda a kilenc alapító intézmény, üzem és vállalat díjait a legjobbnak tartott alkotások készítőinek, a megnyitó pedig vasárnap, december 3-án, déli 12 órakor lesz a Miskolci Galériában. A kiállítás december 31-ig tart nyitva.

(makai)

“Déli Hirlap_1972_11_29_pages 148.pdf” letöltése delihirlap_1972_11_29__pages148-148.pdf – Letöltve 5 alkalommal – 1 MB

 

 

 

Makai Márta: Megnyílt a Téli Tárlat _ Déli Hírlap, 1972. december 4.

 https://library.hungaricana.hu/hu/view/DeliHirlap_1972_12/?pg=12&layout=s

Megnyílt a Téli Tárlat

Tegnap délben a város politikai, szellemi vezetőinek részvételével megnyílt a Miskolcon mindig nagy társadalmi érdeklődésre számot tartó Téli Tárlat, a Miskolci Galériában. A képzőművészet decemberi szemléjén ezúttal több mint másfélszáz alkotás – 54 festmény, 52 grafika, 53 szobor – gyönyörködteti a művészetpártoló közönséget. Az ország 49 képzőművésze – köztük számos észak-magyarországi alkotó – képviseli hazai piktúránkat, grafikánkat és szobrászatunkat.

A második Miskolci Téli Tárlatot a város felszabadulásának 25. évfordulóján Tok Miklós, a városi tanács elnökhelyettese nyitotta meg. Ünnepi beszéde jól jelképezte, hogy mit jelent ennek a nagyvárosnak, ha falai között olyan emberek élnek, akik alkotásaikkal gazdagítani képesek Miskolc szellemi kultúráját.

Tok Miklós a Téli Tárlat megnyitóján többek között a következőket mondotta: „A kultúra számunkra nem öncél. Miskolc anyagi és szellemi gyarapításáért élünk és dolgozunk. Tudjuk és látjuk a további tennivalókat, érezzük, hogy az irodalmi, képzőművészeti, zenei kultúra fejlesztése és feltétele annak, hogy Miskolc szellemi és kulturális élete ténylegesen az ország második városa rangjára emelkedjék. Megteremtjük a kultúra és a tudomány további helyi életfeltételeit, ezen belül: kedvesebb otthont készítünk képzőművész barátainknak, egy új művészteleppel, további műteremlakásokkal, a munka- és kiállítási lehetőségek növelésével. Legszebb ünneplésünk a felszabadulás évfordulóján, ha a közönség felé hajlova ígéretet teszünk, hogy mint eddig is, a város anyagi és szellemi közösségi és kulturális javait növeljük. A Téli Tárlat legszebb megnyitó gondolata: ha újra és újra elkötelezzük magunkat a művészetpártolásnak.”

A II. Miskolci Téli Tárlaton a 6 díjalapító hét alkotó között osztotta meg a díjait a zsűri ítélete alapján. A városi tanács nagydíját Lessenyei Márta szobrászművész, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács nagydíját Kunt Ernő festőművész és Vígh Tamás szobrászművész kapta. A DIGÉP Gerzson Pál festőt, a Borsodi Szénbányák Varga Miklós szobrászt, az Ózdi Kohászati Üzemek Rozanits Tibor grafikust jutalmazta díjjal.

Igen tartalmas a Téli Tárlat katalógusa, melynek előszavát Rideg Gábor műtörténész, a Művészet című folyóirat főszerkesztője írta. A Téli Tárlat december végéig tekinthető meg.

“Déli Hírlap-1972.-12.-04..pdf” letöltése deli-hirlap-1972.-12.-04..pdf – Letöltve 5 alkalommal – 2 MB

Gyarmati Béla: Szobor a téren, váza a szobában _ Déli Hírlap, 1972. december 5.

 https://library.hungaricana.hu/hu/view/DeliHirlap_1972_12/?pg=21&layout=s

Szobor a téren, váza a szobában

A Miskolci Téli Tárlat szobrait szemlélve (valaki a szobrok szemléjének nevezte a mostani kiállítást) bizonyára sokunk eszébe jutott, hogy milyen jó lenne egyik-másik térplasztikát nagyban is látni a városunk új házóriásai között. És itt most nem csak arról van szó, hogy a jó mecénás hírében álló város ismét adózzon néhány tízezressel a művészet oltárán; környezetkultúránkat kell okvetlenül fejleszteni. Mert – legyünk őszinték – hányan tekintik meg tárlatainkat a Galériában, a Képtárban, a Szőnyi Teremben és másutt? Mindössze néhány ezren. Nyilvánvaló, hogy köztéri alkotásainkat ebben a kétszázezres forgalmú városban jóval többen látják. Akarva-akaratlanul is nézik, van amelyikkel mindennap találkoznak, barátkoznak; mígnem egyszer megszólal a szobor: a közönyös járókelő (aki azért nem mindig közönyös) kezdi érteni, szeretni. S tulajdonképpen így vagyunk minden szemünk elé vagy kezünk ügyébe kerülő tárggyal.

Éppen ezért most nem újabb szobrot, vagy szobrokat kérünk elsősorban. Ennél jóval többről van szó! Csak egyetlen példát…

Nem hiszem, hogy a lakásépítkezésnél volna fontosabb, de a sok-sok ezer lakás felépülte után (bár ezek az óriás házak önmagukban is egy alkotó kor emlékművei) arra is gondolni kellene, hogy valamiképpen ellensúlyozzuk, feloldjuk ezt a rideg megjelenési formát; szelídítsük meg a vasbetont, amely értő kezekben nagyon is jól formálható anyaggá válhat, képes esztétikai élményt nyújtani.

Ahogy az ember fejlődésének évezredei alatt folyton változtatta környezetének kultúráját, nemcsak településeit, házait, templomait, hanem használati tárgyait is – mindig túllépve a rideg célszerűségen – , úgy kell nekünk is korszerűbb környezet- és tárgykultúrát teremteni. Nem a képzőművészeti alkotóműhelyekkel van a baj, a kiállítási intézmények is megteszik a magukét. (Más kérdés, hogy nem minden kiállítás alkalmas esztétikai nevelésre.) Még a különböző szakkörök is – bár ezekben kevesebbet kellene „alkotni” és többet tanulni – jól szolgálják vizuális kultúránk céljait. De az utcán az ízléstelen és primitív plakátok tömegével találkozhat a néző, lakásdíszeink, használati tárgyaink színben, formában sokszor lehangolóak vagy éppen riasztóak. Hányszor elégedetlenkedünk az új házak külsejével – de vajon milyenek ezek a lakások belül? Mennyire sikerült az otthonteremtés? Ha nem, úgy nemcsak a házigazda a hibás. Hibásak formatervezőink, iparművészeink, akik bútorainkat, edényeinket, poharainkat, tévénket, rádiónkat, vázáinkat és szőnyegeinket „megálmodták”.

Egy kiállítást általában csak egyszer tekintünk meg, de a köztéri szobrokkal mindennap találkozunk. Ha valamiképpen a környezetünkbe kerül egy ízléstelen vagy giccses „műtárgy”, azzal esetleg évtizedekig nézhetünk farkasszemet, növekvő gyerekeinknek ez adja az első– a meghatározó! – „képzőművészeti” élményt. Ezért hát nemcsak az a fontos, hogy mit fogadnak be a galériák, kiállítótermek, hanem az is, hogy mit látunk az utcán, mit vásárolhatunk.

A Téli Tárlat egy-egy szobra új házaink között talán még arra is figyelmeztetne, hogy ne álljunk meg minden ízléstelen plakát előtt, s ne vigyünk minden ízléstelen kacatot a lakásba.

(gyarmati)

“Déli Hirlap_1972_12_05_pages 22.pdf” letöltése delihirlap_1972_12_05__pages22-22.pdf – Letöltve 5 alkalommal – 1 MB