III. Miskolci Téli Tárlat 1974. december 1 – 31.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/DeliHirlap_1974_12/?pg=1&layout=s

Kétszáz műtárgy – Miskolci Téli Tárlat
A képzőművészet minden ágából

A felhívást májusban fogalmazták, a beküldési határidő szeptember harmincadika volt, a zsűri pedig október közepén ült össze, hogy kiválogassa azokat a műveket, amelyeket az idei miskolci téli tárlaton láthat a közönség. A jó féléves előkészítő munka mindig fontos, de most több szempontból is szükséges volt a részt vevő művészek körültekintő tájékoztatása.

A Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád megyei város, Eger és Salgótarján város Tanácsa, a Magyar Képzőművészek Észak-magyarországi területi Szervezete, a kiállítási intézmények és a Miskolci Galéria által rendezett, támogatott nagy bemutató több, mint az Észak-Magyarországon élő művészek kiállítása. Rangját növeli és jellegéhez hozzátartozik, hogy hatósugara az ország minden részéből élő alkotókra kiterjed; ide meghívást kapni a művek számára is elismerést jelent. Általában is, az idén pedig különösen.

A hagyományos, a téli tárlaton való részvételre invitáló levél mellett ugyanis még egyet postáztak. Az észak-magyarországi megyék és megyeszékhelyek tanácsai által meghirdetett felszabadulási pályázat szövegét. A pályázatra olyan műveket vártak, amelyeknek témáját az eltelt három évtized ihlette. A tegnap nyílt kiállítás anyagában együtt láthatók a pályázatra és a téli tárlatra beérkezett alkotások.

Az október közepén zsűri elé került anyag mintegy kétszerese volt annak a kétszáz műtárgynak, amelyet bemutatásra méltónak ítéltek; körülük honorálták a legjobbakat a téli tárlat hagyományos, és a felszabadulási pályázat ebből az alkalomból alapított díjaival. A kiállított művekkel a mai magyar képzőművészet minden ága képviselve van a kiállításon. A galéria előcsarnokának, két kis- és nagytermének falán úgy helyezték el a képeket, hogy a festmények, grafikák és textilek egymást nem zavarják, a szobrok, kisplasztikák, kerámiák, érmék pedig jól körüljárható, megfelelően elhelyezett állványokra kerültek.

A pályázat magában is jelzi, hogy az idei téli tárlat is felszabadulásunk 30. évfordulóját köszönti, de a rendezők még külön is hangsúlyozzák a jubileumot. A kiállított anyagban ugyanis találunk mintegy tíz képet, amelyeket azoknak a műveiből válogattak, akik a felszabadulás óta eltelt harminc évben Miskolcon éltek és dolgoztak.

A téli tárlat várja a közönségét. December végéig tart nyitva, hétfő kivételével mindennap délelőtt tíztől este hat óráig tekinthető meg.

Képaláírás:
A kiállító művészeknek, a meghívott vendégeknek – köztük Moldován Gyulának, az MSZMP Miskolc városi Bizottsága titkárának, Tok Miklósnak, Miskolc megyei város tanácselnök-helyettesének – és nagy számú érdeklődő közönségnek a jelenlétében Varga Gáborné, az országgyűlés alelnöke, a megyei tanács elnökhelyettese tegnap délben megnyitotta a miskolci téli tárlatot.(képünkön) Ezt követően Rózsa Kálmán, Miskolc megyei város Tanácsának elnöke átadta a téli tárlat díjait. Miskolc megyei város Tanácsának nagydíját Tóth Imre festőművész kapta. Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának díját Vecsési Sándor festő- és Feledy Gyula grafikusművésznek, a Borsodi Szénbányák díját Kiss Nagy András szobrászművésznek, a Diósgyőri Gépgyár díját Gerzson Pál festőművésznek, a Lenin Kohászati Művek díját Nagy Gy. Margit textilművésznek, az Ózdi Kohászati Üzemek díját Kunt Ernő festőművésznek és a Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsának díját Bálványos Huba grafikusnak ítélte a zsűri. Ezúttal adták át az észak-magyarországi megyék és megyeszékhelyek által meghirdetett felszabadulási pályázat díjait is. Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának díját Czinke Ferenc grafikus, Iványi Ödön és Réti Zoltán festőművész kapta. Miskolc megyei város Tanácsának díját Lóránt János, Seres János és Máger Ágnes festőművésznek, Eger város Tanácsának díját Király Róbert szobrászművésznek, Heves megye Tanácsának díját Nagy Ernő festő- és Mészáros Erzsébet textilművésznek, Nógrád megye Tanácsának díját Mazsaroff Miklós festőművésznek, Salgótarján város Tanácsának díját pedig Blaskó János és Papp László festőművésznek ítélte a bíráló bizottság.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1974_12/?pg=57&layout=s

Téli Tárlat, 1974

Amikor a kritika megírására a laptól felhívást kaptam, rövid tűnődés után vállaltam el. Nem mintha kéretni akartam volna magamat; tűnődésemnek más oka volt. Nem is egy, kettő is. Először azon gondolkoztam, vajon nem összeegyeztethetetlen-e, hogy ugyanaz a személy írjon kritikát a kiállításról, akit a katalógus előszavának megírásával tiszteltek meg, és vajon nem tartják-e majd ünneprontásnak – hiszen ünnepi alkalomról, a város felszabadulásának 30. évfordulóján rendezett kiállításról van szó – bíráló megjegyzésemet. Mondom, ezek voltak tűnődéseim okai; aztán, visszaidézve az előszó szövegét, úgy gondoltam, megfér az a kritikával. És az ünnepet is őszinteséggel tisztelhetem igazán.

Úgy hiszem, sem elfogultnak, sem ellendrukkernek nem tarthat senki, sem a miskolci téli tárlatokkal, sem a felszabadulási ünneppel szemben. Sőt, ha elfogult vagyok, úgy mindkettő érdekében vagyok az, s harmadiknak idesorolnám a művészet társadalmi szerepét, a társadalmi jelentés, a közérdekű mondanivaló magas művészi színvonalon való kifejezésének igényét, szükségességét.

S ha bírálok is, ennek nevében teszem, ezt hiányolom, ezt kérem számon a kiállított művek többségétől. Vagy fogalmazhatnám úgy is, az eredeti művészi, szocialista módon elkötelezett művészi, társadalmi gondolatokat. A szocialista realizmus hitünk szerint alkotómódszer, amely magában foglalja a művészi-emberi magatartást is. A kettőt együtt és nem külön-külön. A művész emberi magatartása, szándéka egymagában még nem hitelesítheti a művet, nem is minősítheti; ugyanígy a művészi minőség azonosulás, a művész elkötelezett emberi magatartásának etikai fedezete nélkül nem eredményezhet szocialista realista alkotást. Azt gondolom, nem szükséges bővebben indokolnom, miért sorolom nemcsak a művészi, hanem az emberi magatartás körébe, hogy az alkotók alkotó módon gondolkozzanak korukról, mert gondolatokat, meggyőződésem, érzelmeket is, ma elsősorban gondolatokkal és nem kihüvelyezett klisékkel, tematikai formulákkal lehet csupán ébreszteni.

A kiállítás anyagának három forrása van, a téli tárlaton hagyományos módon beküldött művek, a jubileumi felszabadulási pályázatra beküldött művek, és egy retrospektív válogatás régebbi, főként tematikus művekből. A zsúfolt és véleményem szerint rosszul rendezett kiállításon ez a három réteg nem különül el egymástól. Hogy miért tartom rossznak a rendező, Kovács Béla munkáját? Mert önkényesen szétszakítva az egyes művészek munkáit, olykor bántó kettősségeket leplez el, legtöbbször azonban széttördeli az összetartozó művek egymást erősítő gondolatait, s főleg, megzavarja a nézőt a tájékozódásban.

Csupán két, számomra kifejezetten zavaró példát említsek: Orosz János számomra címével együtt nem sokat mondó, üres, „bár” modern festményét csupán formalista rendező szempontok „iktatták be” két Gerzson-mű közé. Igaz, ez az elhelyezés ezúttal elkendőzte, hogy Gerzson Pál Fej című képének geometrikus érdektelensége akkor nem töltődik meg tartalommal, ha a figura konkrétabb megfogalmazásban jelenik meg a képen (Goya ötletei), csupán az válik világossá, hogy a művésznek nem sikerült tisztáznia a lényegében síkban tartott háttér és a teret igénylő figura viszonylatait. A másik példa – merő véletlen, hogy szintén díjazott művész – Tóth Imre képeinek elhelyezése, ráadásul csupán két művet válogatott be a téli tárlat zsűrije, harmadik, feltehetően jóval korábbi munka a retrospektív anyaggal került be a kiállításra. Itt jegyzem meg, nem ártott volna legalább a retrospektív anyagnál a címek mellett a mű keletkezésének évét is feltűntetni. Ez Tóth Imre esetében például a művészi kifejezésmód fejlődéséről is tájékoztatást adhatott volna. Érdekes lett volna egymás mellett látni például az Egyedül képét (feltehetően a három közül ez a legkorábbi), és az Ingázókat, amelyet a három közül a legerősebbnek érzek. Mindkettő kiindulási alapja egy jelenet „leképezése”, ha úgy tetszik zsáner, de míg az Egyedül című képében meg is áll a zsáner szintjén, az Ingázók expresszívebb festőisége a zsánert mögöttes, közérdekű, ha úgy tetszik, társadalmi jelentéssel is megtölti. Ha a három mű egymás mellé került volna, bemutatva a művész önfejlődését, az Ingázók alapján indokoltabbnak tartanám a zsűri döntését is, amellyel Tóth Imrét Miskolc megyei város Tanácsa nagydíjával tüntette ki.

A kiállítás országos jellegét az is bizonyítja, hogy lényegében áttekintést ad a mai magyar képzőművészet egészéről, igaz, kevés eredeti alkotással és annál több utánaérzéssel, stiláris „tartalmi” (ha ez egyáltalán tartalom), tematikai megfeleléssel. A stiláris megfelelésre példa a több „barcsay-s” mű, vagy egy-egy művész utánaérzése saját stílusára, a tematikus megfelelés példája többek között Mazsaroff Miklós Első napok című festménye, amelynek előképét valahol az ötvenes évek elejének magyar festészetében találhatjuk meg. A különbség csupán a modernebbnek tűnő színkezelésben van, s abban, hogy a figurák elnagyoltabbak. Már nem is merem tematikai megfelelésnek nevezni azt a gondolatnélküliséget, amelyről Király Róbert érmei tanúskodnak. Ráadásul a sorozat címe Gondolatok 1945-ről. Én bizony csupán szakmai szempontokból sem megoldott közhelyeket fedeztem fel rajtuk. S nem tudom, minek nevezzem Várady Sándor Győzelem című szobrát? Közvetlen megfelelésnek? Gondolom, ha máshonnan nem is, de bedekkerekből közismert a varsói előkép.

Úgy tűnik egyébként, hogy a téli tárlatok Achilles-pontja továbbra is a szobrászati anyag marad, leszámítva Kiss Nagy András már ismert kisplasztikáját és Nagy Sándor Ülő asszonyát, valamint a retrospektív anyagból Szabó István szép Palóc menyecskéjét, mint ahogy a miskolci hagyományoknak megfelelően most is a grafikai anyag a legegységesebb és legszínvonalasabb.

De ennyi elmarasztaló és talán kemény bíráló szó után hadd örüljek néhány jó műnek. Ezek közül Tóth Imre Ingázók című képét már említettem, hadd folytassam a sort Lenkey Zoltán Tücsök és virág című olajpasztelljével. Őszintén örülök Máger Ágnes 1939-45 és a Felvonulás című munkáinak, amelyek egy kicsit a gyerekrajzok, egy kicsit a régi „képírók” frissességével őszinték és megnyerőek. Lóránt Jánosnak talán véletlenül (?) egymás mellé kerülő négy művéből olyan egységes és minden kifejezési korlátja ellenére közérdekű mondanivalót sugárzó világ tárul a néző elé, amely az együttest a tárlat egyik legszínvonalasabb művészi produktumává avatja. Más úton jár Schéner Miháy, az ő képei közvetettebb módon kapcsolhatók mai társadalmi valósunkhoz, de a művészi kifejezés őszinteségét és szuggesztív erejét lehetetlen nem észrevenni. Szépek Somos Miklós már-már az irracionalizmusba torkolló költői látomásai is, ha hiányolom is belőlük azt a társadalmi töltetet, amelynek művészi megfogalmazása sok kiállító művésznek szándéka ellenére oly kevéssé sikerült. Sajnálom, hogy csupán mozaikszerűen és csupán gondolatban sikerült összeraknom Feledy Gyula Karancslejtős, 1944. című grafikai sorozatát, amelyet mind művészi megfogalmazását, mint társadalmi mondanivalóját tekintve a tárlat legigényesebb, legkomplexebb teljesítményének tartok. Örömmel láttam Pásztói népszokások című sorozatában Csohány Kálmán megújuló alkotókedvét, eszközeiben felfrissülő kifejezésmódját.

Végül a teljesség igénye nélkül, de annak bizonyságául, hogy – mint már említettem – a grafikai anyagot tartom a kiállítás legjobb részének, hadd soroljak fel néhány nevet: Gacs Gábor, Banga Ferenc, Bálványos Huba, Czinke Ferenc, Kovács Imre, Pető János, Swierkievitz Róbert és Szabados Árpád. Ugye, nem ismeretlen névsor; hiszen sokuk első jelentősebb sikerét éppen Miskolcon, a grafikai kiállításon érte el.

Rideg Gábor

“Észak-Magyarország_1974_12_08.pdf” letöltése

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1974_12/?pg=23&layout=s

A művészetpártolás – társadalmi feladat

A vasárnap megnyílt miskolci téli tárlat sok egyéb mellett a mecenatúra gondolatát is előtérbe helyezte. A megnyitó beszédben Varga Gáborné megyei tanácselnök-helyettes arról szólt többek között, hogy a vidék lehetőséget kap a jövőben művészeti életének szervezésére, kiállítások rendezésére, azoknak a feltételeknek megteremtésére, amelyek szükségesek a művek és a közönség találkozásához. Ez azonban sok anyagi áldozatot és munkát kíván. Vidékünk művészeti szempontból erős, s jelenlegi színvonalunkat nemcsak megtartani, hanem továbbfejleszteni kell. Az életet a művészek alkotómunkája, műveik művészi színvonala jelentheti és ezek eljuttatása a közönséghez. Hogy ezt a kívánt fokon megtehessék, tanácsaink és társadalmunk további segítő, ösztönző anyagi támogatása szükséges, emelte ki többek között. Arról is szólt, hogy a mecénásoknak milyen szerepük volt a történelem során a nagy művészeti alkotások megszületésében, s hogy ez a szerep most állami szerveinkre és társadalmunkra vár. E mecénási szerep betöltésében olyan eredményeket mutathatunk fel, mint a nógrádi üzemek nyolc társadalmi szerződése, vagy a Borsod megyei kettő.

És ennél a számadatnál meg kell állnunk egy gondolatra.

A társadalmi szerződések, amelyek a munkásosztály művészetpártolását jelzik, nemcsak a művészek elengedhetetlen támogatása szempontjából fontosak, hanem legalább annyira jelentős a kapcsolat is, amely a társadalom és a művészek, ezekben az esetekben pedig szorosan a gyárak, dolgozóik és a művész között kialakulhat. A Szakszervezetek Országos Tanácsa és az akkori Művelődésügyi Minisztérium korábban közös állásfoglalásban szabályozta az üzemek és a művészek szerződéskötéseit, sajnos ennek az állásfoglalásnak a szelleme Borsodban igen gyengén realizálódik.

Ha Nógrádban nyolc üzemi társadalmi szerződés támogatja a művészek alkotómunkáját, az azt jelenti, hogy az ott élő, számottevő képzőművészek döntő többsége, csaknem valamennyije élvezi a támogatást és kapcsolatban áll üzemekkel, üzemi dolgozókkal. Borsod megyében két szerződés sajnos nagyon kevés. Akár a támogatásra érdemes rangos művészek számát, akár a támogatni képes üzemeket tekintjük. Mindössze két, Miskolcon élő művész áll szerződésben két diósgyőri nagyüzemmel, s bár vásárlások és egyéb megnyilatkozások formájában alkalmi támogatást nyújtanak más gazdálkodó szervek is, sem a megye bányászata, sem építőipari vállalatai, sem vegyipara, szövetkezetei, mezőgazdasági üzemei, sem más gazdálkodó egységei nem ismerték még fel annak a jelentőségét, hogy a társadalmi szerződéssel nemcsak a művészt segítik, hanem magukat, saját dolgozóikat is, s megteremtik annak a lehetőségét, hogy mind több és több témát is szolgáltassanak az alkotóművészeknek mindennapjaink életéből.

E két megye egymás mellé állítása igen kemény kontrasztot mutat. Nógrád megye Borsodhoz képest kicsi. Üzemei – bár igen jelentősek – Borsod üzemi ellátottságához képest ugyancsak háttérbe szorulnak. S lám, ez a kisebb megye, ahol kevesebb a mecénásnak alkalmas gazdálkodó egység és kevesebb a támogatásra érdemes művész is, jobban megértette a művészek támogatásának szükségességét. Tételes törvények nem írják elő, hogy gazdálkodó szerveink mecénási szerepet vállaljanak. Legalábbis jelenleg nem írják elő. A márciusi közművelődési párthatározat szelleme azonban már sugallja ennek szükségességét.

Nem lenne célszerű Borsod megye nagyüzemi vezetőinek, a Szakszervezetek Borsod megyeik Tanácsának, a szövetkezeteket összefogó szerveknek, a tanácsoknak és természetesen a képzőművészek érdekképviseletének közösen számba venni a támogatási lehetőségeket és szükségleteket. S már az új gazdálkodási év kezdetétől felújítani hajdan volt szerződéseket, megkeresni egymás kezét, üzemhez kötni az alkotókat. A támogatási összegek általában nem magasak, a gazdálkodó szervek költségvetését nem veszélyeztethetik. De magában a szerződés létrejöttében kifejeződhet az a kapcsolat, amely szocialista társadalmunkban a termelőmunka és a mindennapjainkat művészi átfogalmazásban tükröztető művész között szükséges. A művésznek kell a termelő élet ismerete, másképpen hogyan is tükrözhetné azt. S hogyan teljesíthetné feladatát, hogyan elégíthetné ki az üzemi dolgozók igényeit, ha nem él közöttük, ha nem inspirálja őt a munka lendülete újabb és újabb alkotásokra?

Szocialista rendünkben a művészetek és a művészet támogatása természetszerűen nem lehet egyes emberek feladata vagy éppen szocialista rendünkből adódik ennek a feladatnak társadalmivá válása. Ez pedig a különböző állami segítségeken, megrendeléseken, megbízásokon, egyebeken kívül a dolgozó tömegeket foglalkoztató gazdálkodó szervek értő mecenatúrájában kell, hogy megnyilvánuljon.

Benedek Miklós

[Nem található a letöltés]