IX. Miskolci Téli Tárlat 1986. november 30. – december 31.
VIII. Miskolci Téli TárlatX. Miskolci Téli Tárlat
A katalógust tervezte és a fotókat készítette: Bogár György
Baranyi Judit katalógus előszava
A miskolci Téli tárlat első alkalommal 1955-ben került megrendezésre, így ma már a leghosszabb múltra visszatekintő kiállításaink egyike. Megnyitásának időpontja szorosan kötődik Miskolc város december 3-i felszabadulási évfordulójának megünnepléséhez. Végig lapozva a katalógusokat, felidézve a személyes emlékeket, ma már nyilvánvaló, hogy hosszú időn keresztül a kortárs magyar képzőművészet egyik legrangosabb eseménye volt a tárlat, s a résztvevők rangos névsora is igazolja, hogy fontos szerepet töltött be képzőművészeti életünkben. Nagy kár, hogy mindezekről csak múlt időben lehet szólni. Vajon miért? Képzőművészeti életünkben az utóbbi öt-hat évben kétségtelenül-nem is mindig megnyugtató-nagy változások tapasztalhatók. Vannak, akik a decentralizációhoz kötik e változás kezdetét, de éppen a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Észak-magyarországi Területi Szervezetéhez tartozó művészek bizonyították talán elsőként, hogy miként lehet élni ezzel az új lehetőséggel, s épp a hetvenes évek közepe hozta meg e terület képzőművészeti életének látványos gazdagodását, számos országos jellegű kiállítási program sikeres elindítását és kiteljesedését ( Miskolci Országos Grafikai Biennálé, Miskolci Téli Tárlat, Egri Országos Akvarell Biennálé, Salgótarjáni Országos Rajzbiennálé, illetve Szabadtéri Szoborkiállítás stb.).
Sokkal valószínűbben magyarázható a problémák jelentkezése a művészeti terület támogatási rendszerének, az az állami mecenatúra csökkenésének, illetve átalakulásának tényével. Ezek a gazdasági tényezők eléggé kedvezőtlenül befolyásolták a művészek helyzetét, a kiállításokon való részvétel iránti érdeklődésüket; hozzájárult ehhez az eladási lehetőségek csökkenése. Ma már a legtöbb hasonló jellegű kiállításnál tapasztalható mindez, amelybe természetesen nem szabad beletörődnünk. Miskolcon – mérlegelve az utóbbi időszak gondjait-, két évvel ezelőtt próbáltak változtatni a helyzeten. A rendezők nem látva lehetőséget a Téli Tárlat országos jellegének megtartására „ az észak-magyarországi területen élő képzőművészek és néhány – a városhoz művészetével kötődő – meghívott művész munkáinak bemutató fóruma ’’ programot fogalmazták meg, kiegészítve a Borsod Megyei Amatőr Alkotók Klubjának kiállításáról kiválasztottak meghívásával. Így történt ez ebben az évben is. Ma már világosan lemérhető, hogy ez a módosítás nem hozott érdemi változást, a beküldött anyagból kialakult összkép egyáltalán nem megnyugtató; a válogatás kényszerű kompromisszumai nem biztos, hogy hasznára vállnak a kiállításnak. „A városház művészetével kötődő’’ alkotók jelenléte eléggé esetleges. Pontosabban kellene fogalmazni a későbbiekben az ide tartozás feltételeit: elszármazottak, hosszabb ideig itt élők és alkotók, a korábbi kiállításokon rendszeresen sikerrel résztvevők, a megyében és a városban jelentős alkotásokat létrehozók, az észak-magyarországi képzőművészeti életért sokat tett alkotók stb. Ez a csoport jelentheti és segítheti elsősorban a Téli Tárlat régi rangjának visszaszerzését, orientálhatja mások részvételét. A területen élő ismert alkotók számára – mindhárom megyéből – legyen belső indíttatásból eredő kötelessége a kétévenkénti kiállításra történő felkészülés és színvonalas részvétel; számukra ez a tárlat mindig is nagy megmérettetések, összehasonlítások fóruma volt, nem is szégyellni való eredményekkel.
A jelenlegi meghívási rendnél vitatható az amatőr alkotó klubból kiválasztottak szerepeltetésének módja. Felmerül az is, hogy miért csak a borsodiak részesültek ebből? Nem lenne szerencsés, ha bárki félreértené az ezzel kapcsolatos gondokat. Az amatőr mozgalmaknak mindig is fontos szerepe volt, s van jelenleg is hazánkban az önképzés, önművelés egészében: a szabadidő hasznos, tartalmas eltöltésének igen fontos formája. Az ebben résztvevők bemutatkozása, a kollektív szereplése, azaz a nyilvánosságra számos fórum, lehetőség áll rendelkezésünkre, amivel általában élnek is. A művészeti életben nem eggyel találkozhatunk közülük, akik tehetségük, szorgalmuk, kitartó munkájuk eredményeként értek „profivá’’. Ez a kiválasztódásnak, kiemelkedésnek olyan útja, ami majdnem biztos, hogy a későbbiekben nem okozott náluk törést, vagy csalódást, nem keltett bennük olyan illúziókat, amelyeknek esetleg hiányzott a reális alapja. Az amatőr képzőművészeknél továbbra is meg kellene hagyni ezt az általában jól bevált formát. A rendezők, az itt élő képzőművészek kísérjék figyelemmel tevékenységüket, s nagyon óvatosan, nagy-nagy körültekintéssel döntsenek egy-egy ígéretesnek tűnő tehetség kiválasztásáról, a tárlatra történő meghívásáról. Ez a módszer kialakíthat az amatőrök között egy egészséges szellemű versengést, inspirálhatja őket az elmélyültebb munkára, de a kiállítás is nyerhet, gazdagodhat, s megmarad a most célul kitűzött nyitottsága is.
A statisztikák szerint ez a tizenkilencedik Téli Tárlat. A korábbiakban elért eredményei, rangja kötelez a méltó folytatásra. A rendezők talán túl korán mondtak le az országos jelleg megtartásáról. Kár. Ez a kiállítás mindig olyan időpontban kerül megrendezésre, amikor nem ütközik más hasonló karakterű bemutatóval. Sok olyan műnek és alkotónak volt itt a „premierje’’, ami ma már a magyar művészet klasszikus értékeit jelenti: Kondor Béla, Csohány Kálmán, Stettner Béla, Lenkey Zoltán, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Miháltz Pál, Kiss Nagy András, Ligeti Erika, Bálványos Huba, Deim Pál, Lóránt János, Czinke Ferenc, Szabó Zoltán, Banga Ferenc, Szentgyörgyi József, Tornay Endre András, Záborszky Gábor, s még hosszan lehetne folytatni a sorát azoknak az alkotóknak, akik vállalták a Téli Tárlaton szereplést. Kár, hogy közülük a ma is aktívan dolgozók többsége nincs jelen; talán nem is kaptak meghívást? A kiragadott néhány név bizonyítja, hogy a nyitottság, az új törekvéseknek is otthont adó szellem volt mindig is jellemzője ennek a kiállításnak. S örvendetesen nagy volt mindig az érdeklődés, a látogatottság, szép számmal történtek vásárlások. Egyszóval olyan rangos esemény volt, amelyet számon tartottak, amellyel foglalkoztak, amellyel méltón lehetett ünnepelni. Érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy nem lenne-e helyes megkeresni a Téli Tárlat korábbi szellemű folytatásának módját, lehetőségét. Annyit beszélünk mostanában a művelődés, a kultúra iránti érdeklődés csökkenéséről, válságról, elszürkülésről, de tenni is kellene ellene valamit, egyre többet. Ezzel nyerne az egész magyar képzőművészeti élet, nyernének az alkotók – itt élők és vendégek egyaránt -, s nem utolsósorban nyerne a közönség is. Miskolc város országunkban betöltött rangja, szerepe is kötelez a korábban kivívott eredmények megőrzésére, a méltó folytatásra.
Tudom, hogy ünneprontás katalógus-előszóban ilyen gondokkal foglalkozni, de félrevezető áltatás lenne mindezek elhallgatása. Az elmondottak kapcsán talán a látogatókban is felmerülnek olyan észrevételek, javaslatok, amelyek hozzájárulhatnak e nagy hagyományú Téli Tárlat megújhodásához, rangjának visszaszerzéséhez, s a rendezők is tovább keresik az eredményesebb megvalósítás lehetőségeit. Ha csak egy kicsit is sikerül előbbre lépni, remélhetőleg megbocsátják majd e sorokat, amelyek egy negyedszázados személyes élmény és tapasztalat alapján fogalmazódtak meg.
Baranyi Judit
Dr. Kovács László megnyitó beszéde
Tisztelt vendégeink, kiállító művészek!
Immár több mint két évtizedes múltra tekint vissza az a hagyomány, hogy városunk felszabadulásának tiszteletére egy rangos – országos vagy országos jellegű – kiállítást nyitunk meg. Az ország – ezen belül városunk – felszabadulása teremtette meg a képzőművészeti élet demokratizálásának feltételeit. 1945 után vált lehetővé, hogy a nép köréből származó tehetséges fiatalok nagy számban művészi pályára léphessenek. Városunkban és a területen is több olyan képzőművész él, aki élve ezzel a lehetőséggel került erre a pályára, közülük többen ma már országos hírnévnek és elismerésnek örvend. A szélesebb rétegnek a bevonása eredményezte, hogy a magyar képzőművészet mind tematikailag, mind stilárisan megújult, közelebb került a néphez, a mindannyiunkat foglalkoztató problémákhoz.
A felszabadulásnak köszönhető, hogy a múzeumok és kiállító termek megnyitották kapuikat a dolgozó tömegek előtt.
A Tanácsköztársaság után először nyílt erre alkalom. Ha megvizsgáljuk a múzeumok, valamint az ez idei országos kiállítások látogatóinak számát, amely nem egy esetben a több tízszeres számot is elérte, akkor biztosan állíthatjuk, hogy ezzel a lehetőséggel éltek is az emberek, igényük volt erre a művelődési formára.
A demokratizálási folyamat eredménye lett az eddig elsősorban Budapestre koncentrált képzőművészeti élet jellegének megváltozása is. A decentralizálás következményeként vidéki városokban is rendszeresen rendeztek kiállításokat, hoztak létre kiállítási intézményeket, jöttek látra művésztelepek, művészeti alkotóműhelyek. Büszkén állíthatjuk, hogy Miskolc ezen a téren első helyen állt. Itt rendezték meg az első vidéki Országos Képzőművészeti Kiállítást 1955-ben, a miskolci művésztelep benépesült, fiatal nagyon tehetséges alkotókkal, akiknek köszönhetően Miskolc kapta meg az Országos Grafikai Biennálé rendezési jogát 1961-ben, itt hoztuk létra az első vidéki képzőművészeti galériát 1967-ben. A miskolci művésztelep a magyar grafika kimagasló műhelyévé vált. Ezeknek a tényezőknek köszönhető, hogy városunk a hatvanas években a képzőművészet elismert fellegvára lett.
A kivívott rang kötelezte és kötelezi ma is városunkat. Ezt kívánja bizonyítani a Téli Tárlatok sorozata is. Az elsőt 1970-ben rendezték és érdemes idézni a katalógus előszavának soraiból.
„Ez a kiállítás /az első Téli Tárlat/ sokféle jó gondolatot ébreszthet a látogatóban.
Itt van mindjárt például az a tanulság is, melyet maga a kezdeményezés kínál. Igaz, megszokhattuk, hogy ez a Galéria az avas alján időről időre összegyűjti és okulásunkra, gyönyörűségünkre bemutatja a szűkebb és tágabb haza alkotásait; de éppen az a tény elgondolkoztató és örvendetes, hogy megszokhatjuk ezt. Ideje is rámutatni talán, hogy az a rendszeres, állhatatos munka, amely itt folyik, már-már egy történelembe ágyazható folyamat része. Érdemes idejében észrevennünk, hogy Miskolc /s az országrész is, melynek fővárosa/ a szemünk láttára teremti meg saját képzőművészeti hagyományát, hogy okos, céltudatos művészet pártoló szorgalommal szerzi meg magának mindazt, amit a múlt megtagadott tőle.
E törekvés mérlegét ma még nyilván korai lenne felállítani; annyi azonban már vitathatatlannak látszik, hogy kisebb-nagyobb kitérői ellenére is jó út ez, messzire és magasba visz: a mind önálló és mind elmélyültebb művészeti, szellemi élet felé.”
A Miskolci Téli Tárlat nyugodtan állíthatjuk bizonyította létjogosultságát, helyét a Miskolc képzőművészeti életében. Az országos jellegűnek indult tárlat az utóbbi időben – a szükségszerűségeket felismerve – átszervezésre került. A megsokasodott országos vagy országos jellegű tárlatok többé már nem tölthetik be eredeti feladatukat, erőfeszítéseik ellenére sem adhatnak a magyar képzőművészet minden kimagasló alkotójának munkájáról, minden tendenciájáról összefüggő képet. Nem sorakoztathatunk fel olyan neveket, mint az elsőn, ahol többek között: Bálint Endre, Bernáth Aurél, Domanovszky Endre, Gerzson Pál, Kmetty János, Kokas Ignác, Martyn Ferenc, Pásztor Gábor festőművészek, Czinke Ferenc, Csohány Kálmán, Feledy Gyula, Lenkey Zoltán, Lukovszky László grafikusművészek valamint Asszonyi Tamás, Kerényi Jenő, Kiss István, Kiss Nagy András, Varga Imre szobrászművész szerepeltek. Ez a felismerés vezette a kiállítás szervezőit és rendezőit arra, hogy 1984-től a Miskolci Téli Tárlatot átszervezzék és az elsősorban észak-magyarországi területen élő képzőművészek számára biztosítson bemutatkozási lehetőséget. A tárlat így elvesztette országos jellegét, de reméljük nem az országos jelentőségét. Ha az utóbbi két Téli Tárlat díjazottjainak névsorát megnézzük, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy az 1982-es /azaz még országos/ kiállításon is a városban és a területen élő művészek kapták a fődíjat, valamint a díjak nagyobb részét. Az országos jelleg elvesztése tehát nem feltétlenül jelenti a színvonal jelentős csökkenését. Hiszen városunkban és az észak-magyarországi területen élnek és alkotnak olyan művészek, akik országos elismerésnek és hírnévnek örvendenek. Ezeknek az alkotóknak a jelenléte a tárlaton biztosítja, annak országos jelentőségét. Az átszervezéssel lehetővé vált a művészek számára az, hogy nagyobb bemutatkozási lehetőséget teremtsünk. A szakma és a közönség jobban megismerje művészetük alakulását, jellemzőit; nyomon követhesse az őket foglalkoztató problémákat. Ahhoz, hogy a kiállítás valóban teljesítse feladatát, azaz a területen élő képzőművészek seregszemléje legyen, az kell, hogy alkotóink komolyan vegyék ezt a lehetőséget, kötelességüknek tekintsék a tárlatra való készülést, a kiállítás színvonalának emelését. A szervezők feladata az, hogy ezt megfelelően tudatosítsák a művészekben. Jobban oda kell figyelni a nem a területen élő képzőművészek meghívására is. A fő cél az, hogy városunkhoz kötődő, itt született, innen elszármazott, kiállítási intézményeinkben gyakran szereplő és a művésztelepen alkotó művészeket hívjanak meg. Ez most nem sikerült teljes mértékben, de bízunk benne, hogy a körültekintő szervezéssel ezeknek a művészek az alkotásai is hozzájárulnak a tárlat színvonalának emeléséhez, jelenlétükkel átfogóbb képet alkothatunk a mai magyar képzőművészet irányairól, törekvéseiről.
Az utolsó két Téli Tárlaton lehetővé vált a borsodi, Amatőr Képzőművészeti Stúdió tagjainak bemutatkozása is. Ez a nyitás nagy lehetőséget ad számunkra. Országos hírű képzőművészekkel kiállítani rangot jelent. Alkotó módszerüket, komponálásukat, probléma-érzékenységüket tanulmányozva jelentősen fejlődhet művészetük. Sokat tanulhatnak a szakma hivatásos képviselőitől. A rang szó mellett azonban a kötelesség szót is ki kell emelnem. Ez a lehetőség kötelezi őket a még komolyabb, még körültekintőbb, még intenzívebb munkára. Alkotásaik színvonalának emelésére, ennek a lehetőségnek és a bizalomnak a meghálására, azaz olyan művek alkotására, amelyek méltóak a kiállításhoz és a területen élő hivatásos képzőművészek munkáihoz.
Bízom benne, hogy soraikból kikerülnek olyanok, akik erősíthetik képzőművészeti életünket, az utánpótlási gondokkal küzdő művészeti életünk problémáit enyhíthetik.
A Téli Tárlat egy tisztulási folyamaton megy keresztül. Még nem érte el a kiforrás állapotát. A tendencia, a decentralizálás, a területen élő képzőművészek támogatása fontos feladatunk. A kiállításon látható alkotások bizonyítják a megkezdett út helyességét, a Téli Tárlat létjogosultságát.
Ezen gondolatok jegyében a Téli Tárlatot megnyitom.
Miskolci Téli Tárlat 1986. évi katalógusa letölthető pdf formátumban
A díjazottak listája:
Miskolc Megyei Város Tanácsának nagydíja – Tóth Imre festőművész
Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tanácsának díja – Wieszt József grafikusművész és Kunt Ernő festőművész
Szakszervezetek Borsod Megyei Tanácsának díja – Vasas Károly szobrászművész
Nógrád Megye Tanácsának díja – Bobály Attila szobrászművész
Salgótarján Város Tanácsának díja – Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész
Lenin Kohászati Művek díja – Pető János grafikusművész
Diósgyőri Gépgyár díja – Bukta Imre grafikusművész
Borsodi Szénbányák Vállalat Igazgatósága díja – Feledy Gyula grafikusművész
A kiállítást rendezte: Jurecskó László művészettörténész
A kiállítást megnyitotta: Dr. Kovács László, Miskolc Város Tanácsának elnöke
Rendező szervek:
Miskolc Megyei Város Tanácsa
Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tanácsa
Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-magyarországi Területi Szervezete
Miskolci Galéria
A zsűri tagjai:
Baranyi Judit művészettörténész
Dr. Dobrik István művészettörténész
Erdős Júlia iparművész
Feledy Gyula grafikusművész
Jurecskó László művészettörténész
Mazsaroff Miklós festőművész
Németh Éva a B.-A.-Z. Megye Tanácsa Művelődési osztály főelőadója
Pusztai Ágoston szobrászművész
Tamás Ervin festőművész
Váradi Sándor szobrászművész
A kiállításon 73 művész 165 alkotással vett részt.
↓ válogatás a díjazott alkotók műveiből
kiállított művek jegyzéke
BACSKAINÉ OLÁH KLÁRA
Csendélet I., lavírozott diópác, 50×70 cm
BALOGH ERVIN
Hó, víz, felhő II., olaj, 70×100 cm
BARCZI PÁL
Küszöbön, olaj, 70×100 cm
Biciklisek, olaj, 95×100 cm
BAZSONYI ARANY
Adj király katonát!, olaj, 100×160 cm
Állatszelídítő, tus, 42×30 cm
Tékozló lány, tus, diópác, 43×30 cm
Stigmotizáció, tus, 30×41,5 cm
BLASKÓ JÁNOS
Csöndesedő lélek, olaj, 70×100 cm
Műterem, olaj, 80×80 cm
BOBÁLY ATTILA
Pásztorálom I., bronz, 26×28 cm
Pásztorálom II., bronz, 14×59 cm
BORSOS ISTVÁN
Összetartozás I-II., márvány, 10x10x40 cm
Kitérés, márvány, 15x25x20 cm
Hidalás, márvány, 15x30x30 cm
BUKOVENSZKY LÁSZLÓ
Árterület, lavírozott kréta, 34×48 cm
BUKTA IMRE
Tavaszi örömök, szitanyomat, 60×86 cm
Emberek a búzamezőn, tus, 73×102 cm
CSABAI KÁLMÁN
Tölgyek, olaj, 70×60 cm
CSÍKSZENTMIHÁLYI RÓBERT
Legény, bronz, 45 cm
Pár, bronz, 45 cm
Anya, bronz, 45 cm
CSIZMADIA ZOLTÁN
Balatoni táj, olaj, 60×100 cm
Szigliget télen, olaj, 60×100 cm
DEBRECZENI ZOLTÁN
Sárospataki házak, olaj, 40×50 cm
DOHNÁL TIBOR
Új etűdök N1, olaj, 73×69 cm
Jelzés, olaj, 69×73 cm
Önmagam emlékére, olaj, 75×88 cm
DROZSNYIK ISTVÁN
Reggel fölszáll a köd, olaj, 38×63 cm
Célpont, ofszet, 36×26 cm
Corpus, ofszet, 5×12 cm
Kisváros várral, ofszet, 10,5×17 cm
ERDŐS JÚLIA
Hóolvadás, szövött sizál, 190×180 cm
ESZIK ALAJOS
Fabula, litográfia, 40×34 cm
Házizene, litográfia, 39×32 cm
Amikor én még kissrác voltam, litográfia, 66×49 cm
FELEDY GYULA
Gyász, olajpasztell + tempera, 50×40 cm
Vízparton este, olajpasztell + tempera, 50×40 cm
Bányahegyek, olajpasztell + tempera, 31,5×38,5 cm
FIGNÁR ZOLTÁN
Mértékegysége: egy csipet(nyi), ceruza, 50×70 cm
Egy részlet egy mappalap részén, ceruza, 50×70 cm
HANKÓ BÉLA
Melegüzem I-II., akvarell, 32×46 cm
HERCZEG ISTVÁN
A nagy vadászmező, papírmetszet, 28×40 cm
Sors, papírmetszet, 40×28 cm
A táltos sátra, papírmetszet, 40×28 cm
JÓSZAY ZSOLT
Portré, fa, 40 cm
JUHÁSZ LÁSZLÓ
A bohóc, olaj, 33×54 cm
Dialógus, tojástempera, 35×54 cm
Madárprédikáció, papírnyomat, 30×33 cm
JUHÁSZ MÁRTON
Tanya és emlék, vegyes technika, 43×27 cm
KALLÓ LÁSZLÓ
Táj figurákkal, olaj, 70×110 cm
Találkozás, olaj, 70×140 cm
Várakozók, olaj, 120×150 cm
KAVECSÁNSZKI GYULA
Műteremben, tempera, 56×40 cm
Képkeretek lila drapériával, tempera, 70×60 cm
KECSKEMÉTINÉ TÖRŐ IRÉN
Csendélet I., vegyes technika, 35×49,5 cm
KELLER LÍVIA
Piros tetők, vízfesték, 46×60 cm
Molnárszikla, olaj, 65×60 cm
KISHONTY JENŐ
Öreg arc, olaj, 27×25 cm
Szakállas férfi, olaj, 39×33 cm
Arcok, olaj, 50×87 cm
KOLOZSVÁRI DEZSŐ
Halászbárkák, vegyes technika, 50×70 cm
KONCZ JÓZSEF
Boksa-telep a Bükkben, olaj, 50×70 cm
Bükki táj, olaj, 43×61 cm
KORKOS JENŐ
Hazafelé, plextoll, 44×55 cm
KOZMA JÓZSEF
A salakhegy álma II., ofszet, 30×40 cm
Retus, ofszet, 30×40 cm
KUNT ERNŐ
Miskolci virágpiacon, gouache, 53,5×67,5 cm
Hazatérő halász vízfesték, 64,5×56 cm
A vonyarci pléhkrisztus, vízfesték, 55,5×76,5 cm
KUSTOR GYULA
Kompozíció zöldben, olaj, 33×46 cm
Variációk egy témára I., olajnyomat, 23×32 cm
LAKATOS MIHÁLY
Utolsó lövedék, bronz, 14,5×11,5cm
LAVOTHA GÉZA
Cserehát, olaj, 18×29 cm
Zempléni táj, olaj, 34,5×40,5 cm
LÓRÁNT ZSUZSA
„Souvenirs, souvenirs…”, festett hikoridiófa, 57×34 cm
LŐRINCZ RÓBERT
Kalandozások, tus, 21×21 cm
LUKÁCS IMRE
Kendermagos, gouache, 20×27,6 cm
Baromfiudvar, gouache, 17,7×23,7 cm
MÁGER ÁGNES
A tűzmadár, olaj, 82×42 cm
Egy faun délutánja I-II., olaj, 82×42 cm
Walkürök lovaglása, olaj, 70×100 cm
MAKAI GYULÁNÉ
Káposztás vázlat, olaj, 40×50 cm
MAZSAROFF MIKLÓS
Pünkösdirózsák, olajtempera, 60×50 cm
Tengerpart, olajtempera, 60×50 cm
Taorminai táj, pasztell, 50×65 cm
MEZEY ISTVÁN
Kosztolányi-illusztráció III., rézkarc, 20×10 cm
Kosztolányi: Öreganyó, rézkarc, 20×20 cm
Őrház, rézkarc, 20×34,5 cm
MEZŐFI TIBOR
Hajótemető, diópác, 41×60 cm
Tiszapart, diópác, 41×55 cm
PAPP LÁSZLÓ
Hideg tél, olajtempera, 60×80 cm
Megyerhegyi táj, pasztell, 46×66,5 cm
PATAKI JÁNOS
Háromkirályok, olaj, 60,5×64,5 cm
Mária, olaj, 46,5×50 cm
PECZE JÁNOS
Csendélet halakkal, olaj, 50×64 cm
PERCZEL ERZSÉBET
Szőnyeg, szövött, 217×69 cm
Szőnyeg, szövött, 238×181 cm
PETŐ JÁNOS
Éjjeliőr I-II., akvarell, 70x50cm
Holnap újra nap lesz, akvarell, 50×70 cm
Délután + Szérűs, tus, 38×28+20×39 cm
Fák I.-II.-III., tus, 37×19 cm, 37×27 cm, 37×19 cm
PUSZTAI ÁGOSTON
Lány torzó, márvány, 35 cm
Csikófej, márvány, 20 cm
Idol, márvány, 40 cm
RADICS ISTVÁN
Matyóritmus, tűzzománc, 39×57 cm
RAFFAI KINGA
Mi pátria és Hungária I., batik, 50×53 cm
Serényfalvi temető, batik, 45×34 cm
REINECKER JÁNOS
Bükki őszi táj, olaj, 70×100 cm
RÉTI ZOLTÁN
Menekülők, akvarell, 68×47 cm
Temetés, akvarell 73×53 cm
SERES JÁNOS
Csendélet fácánnal, olaj, 50×60 cm
Csendélet kannával, olaj. 40×50 cm
SEVCSIK JENŐ
Önarckép, olaj, 50×40 cm
Munkásportré, pasztell, 40×28 cm
Fák I., tus, 22×34 cm
Alvó férfi, tus, 24×18,5 cm
SZABÓ JÁNOS
Nyaraló, tus, 40×27 cm
Emlék, tus, 38×27 cm
SZÁNTÓ DEZSŐ
Heavy metal, litográfia, 27×35 cm
Tini-tonic, litográfia, 39×32 cm
Vox humana I., litográfia. 39×48 cm
SZANYI PÉTER
Pátosz, bronz, 37x37x25 cm
Találkozás, bronz, 37x37x21 cm
SZATMÁRI BÉLA
Az élet örök, tollrajz, 41×41 cm
Interferencia II., tollrajz, 43×38,5 cm
SZERDAHELYI JUDIT
Virág, papírmetszet, 63×44 cm
SZURCSIK JÁNOS
Kocsma, olaj, 75×90 cm
Dunánál, olaj, 84×111 cm
TÓTH IMRE
Fuvaros, olaj, 80×100 cm
Zsarnai piac, olaj, 60×70 cm
Halas csendélet, olaj, 40×80 cm
Virágok, olaj, 40×50 cm
TELLINGER ISTVÁN
Szlovákia, akril, tempera, 22×23 cm
URBÁN TIBOR
Utazó, ecoline, toll, 38×26 cm
Élni fog valakiben, ecoline, toll, 38×26 cm
Így lett önvádaskodó, ecoline, tol, 26×38 cm
VÁRADI SÁNDOR
Rónai Sándor-portré, pirogranit, 50 cm
Kalapos nő, pirogranit, 52 cm
Kígyómadár fészek, pirogranit, 30 cm
VARGA ÉVA
Kamarazene, fa, üveg, bronz, 46×30,5×16 cm
Népmese, fa, üveg, bronz, 22,5×20,3×4,5 cm
VASAS KÁROLY
Népek barátsága, krómacél, 80×87 cm
Hirosima, vörösréz, 60×60 cm
Vénusz születése, krómacél, 45×100 cm
VECSÉSI SÁNDOR
Cselédház, olaj, 70×100 cm
Öregember, olaj, 80×74 cm
Farakás, olaj, 90,5×130,5 cm
WIESZT JÓZSEF
Északorosz táj III., rézkarc, 27×45,5 cm
Északorosz táj IV., rézkarc, 22×19,5 cm
Didaktikus tanulmány I., rézkarc, 26×35 cm
Éleslövészet, rézmetszet, 17×41,5 cm
ZOMBORI JÓZSEF
Cím nélkül, vegyes technika, 34,5×25,5 cm
Kék madárkeresztelő, vegyes technika, 16×18,5 cm
Cím nélkül, vegyes technika, 28,5×16,5 cm
ZSIGNÁR ISTVÁN
Nagyanyám háza, olaj, 62×43 cm
Balatoni vitorlás, olaj, 100×100 cm
↓ válogatás megjelent híradásokból, újságcikkekből
M- _ Déli Hírlap, 1986. december 1.
Átadták a Téli Tárlat díjait
A város felszabadulásának közelgő évfordulóját köszönti a tegnap délelőtt a Miskolci Galériában megnyílt Téli tárlat. A kétévenként visszatérő nagy kiállítást dr. Kovács László tanácselnök ajánlotta a már a megnyitón is nagy számú, érdeklődő közönség figyelmébe.
A Téli tárlat, mint páratlan években a Grafikai biennálé, a város legjelentősebb képzőművészeti eseménye. A hetvenes évek elejétől él, és annak ellenére, hogy a képzőművészeti életünk változásai folytán országosból területi jellegűvé vált, feltétlenül számot tarthat a figyelemre: változatlanul szerves része művészeti életünknek, fontos megjelenési alkalom Borsod, Heves és Nógrád képzőművészeinek. A díjzsűri szép anyagból választott az idén is.
Miskolc város Tanácsának nagydíját Tóth Imre festőművész kapta. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács díját megosztva Weiszt József grafikusművész és Kunt Ernő festőművész, Nógrád Megye Tanácsának díját Borbály Attila szobrászművész, Salgótarján Város Tanácsának díját Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész, a Szakszervezetek Borsod Megyei Tanácsának díját Vasas Károly szobrászművész, a Lenin Kohászati Művek díját Pető János grafikusművész, a Borsodi Szénbányák Igazgatóságának díját pedig Feledy Gyula grafikusművész nyerte el.
Egészen újat nem, de szépet mutat a Téli Tárlat (folytatása az első oldalról)
A Miskolci Galéria mindhárom termét elfoglalja a Téli tárlat anyaga, és ez a tény a kiállításra járóknak önmagában is reprezentatív bemutató fogalmát jelenti. Jurecskó László művészettörténésszel, a tárlat rendezőjével a lehetőségekről, és a felmutatott eredményről beszélgettünk.
– Jóval korábban országos hatósugarú volt a miskolci Téli tárlat is, akárcsak a Grafikai biennálé, de már a megelőző, a két évvel ezelőtti kiállítás is területi jellegűvé vált, elsősorban a szó földrajzi értelmében. Az ebben az országrészben élő képzőművészek számára alkalom, tehát Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád alkotóinak szólt a nyáreleji kiírás. Illetve van a kiállításnak jó néhány meghívottja, akik a városhoz, a művésztelephez kötődnek.
– Miért vált területi jellegűvé a tárlat?
– Az ország kiállítás-struktúrája miatt. Ugyanis minden képzőművészeti ágnak külön, országos biennáléja van. A grafikai Miskolcon, a rajz Salgótarjánban, az akvarell Egerben, a tájkép Hatvanban, a táblakép Szegeden, a kisplasztika Pécsett talált otthonra. Ez a szakosodás a művészek számára azt jelenti, hogy az említett kiállításokat tartják jobban számon, hiszen a saját művészeti águk reprezentánsaival történő megmérettetésre is akkor találkoznak. Ezt tudomásul kellett venni,de miért kellett volna lemondani ezért a Téli tárlatról? Az itt élő művészeknek ez a kiállítás változatlanul megjelenési alkalom.
– Mit láthatunk tehát a tárlaton?
– A kiállítás nem országos jellegű, egy műfajban se várjunk tőle teljes keresztmetszetet. Egyébként attól, hogy ha egy tárlat elveszíti az országos jellegét, nem kell, hogy elveszítse országos jelentőségét is. A váltással számítani kellett ingadozásra, de őszinte örömömre a színvonal nem változott. Alighanem a Galéria számára jelent majd több munkát a következőkben, hogy a számos kiállítás lehetőségét ismerve, ezt szervezzük erősebben. Kifejezetten szervezésre gondolok, mert például öt munkát lehetett volna beadni, és sokan voltak, akik nem éltek ezzel a lehetőséggel. Festményeket, grafikákat, szobrokat, textileket mutat be a tárlat, több, mint hetven művész 162 alkotását, Ez a fele a beadott anyagnak, ezt tartotta jónak a zsűri.
– Milyen az anyag?
– Minden mű egy életmű része, az életmű pedig évtizedes folyamat eredménye. Hacsak éppen abban az időszakban nem váltott a művész, egy tárlat kedvéért nem fog váltani. A díjakról a díjzsűri döntött, a közönségnek van véleménye, én a magamét tudom. Túl sok új dolgot nem lehet látni, de szépet, sőt nagyon szépet igen. Számszerűen a festmények vannak túlsúlyban, de ez nem jelenti azt, hogy a festmények az erősebbek. Az előző évektől eltérően most a plasztikai anyag mutat újat és karakteresebb vonásokat.
– A megye legjobb amatőrjei is kiállíthatnak a Téli tárlaton…
– Igen, most is láthatunk tőlük érkezett anyagot. Bár ez a részvétel két éve nagyon kemény vita tárgya. Ismét csak az én véleményem, hogy az amatőr képzőművészeknek biztosított lehetőség semmiféle kárt nem okoz, sőt, a megjelenésüket illető erős véleménykülönbségek inkább csak használnak. Ahhoz, hogy ezután is részt vehessenek, meg kell ütni a színvonalat. Semmi más nem lehet meghatározó, csak a minőség.
M
“Déli Hírlap_1986_12_01.pdf” letöltése
“Déli Hírlap_1986_12_01-2.pdf” letöltése
Csutorás Annamária _ Észak-Magyarország, 1986. december 6.
Miskolci Téli Tárlat
A Miskolci Galéria decemberi kiállításai mindig felhívják magukra a figyelmet. A páratlan években az országos grafikai biennálé úgy is felénk fordítja az érdeklődés pásztáját, hogy Miskolc, a város mennyiben és hogyan őrzi „felnevelő” funkcióját, feladatait? Azaz őrzi-e a miskolci művésztelep azt a meghatározó szerepkörét, amelyet felvállalt harminc évvel ezelőtt. A páros években a Miskolci Téli Tárlat váltja ki az érdeklődést. Napjainkban is – és erről még nem szűntek meg vitázni a szakemberek – vonzása már korántsem terjed ki a hazai képzőművészet egészére. A megszaporodott országos tárlatok egyben azt is jelentették, hogy váltásra volt szükség; így lett ez a kiállítás az utóbbi időkben az Észak-Magyarországon élő alkotók bemutatkozó-felmérő lehetősége, s azoké, akik születésük, munkájuk nyomán valamivel erőteljesebben kötődnek e régióhoz.
Ebből adódik viszont, hogy semmiféleképpen nem léphetünk fel e kiállításon valamiféle teljes keresztmetszet igényével, a napjainkban vitális művészeti törekvések és irányzatok inkább töredékes-jelzésszerűséggel vannak csak jelen. Önmagában ez nem baj. Hiszen az sem kis dolog, ha csak az itt élők művészi ars poeticáját fel tudja mutatni a maga teljességével.
Erre határozott törekvések vannak. Tulajdonképpen ezért nyitottak a rendezők, megteremtve a bemutatkozás lehetőségét az amatőr képzőművészeti mozgalom legjobbjainak. Abból indultak (indulhatnak) ki, hogy a művészi érték az egyedüli mérce, az eligazító jelzés. Túl azon, hogy egy ilyen rangos tárlaton való bemutatkozás ösztönzőleg hathat az amatőr alkotóra, egy egészséges „versengés” is kialakulhat, s nem utolsósorban a „profi” művészet is tágíthatja horizontját. Tapasztalatunk szerint a zsűri válogatási szempontjait is ez vezérelte, s az ismert amatőrök közül is a valóban arra érdemesek kaptak meghívást.
Ennek ellenére, vagy ezzel együtt úgy érezzük, hogy akárcsak az elmúlt években annyiszor, most sem sikerült igazán a régió művészeti arcának sokszínű karakterisztikus jegyeit felmutatni. A néző számára tulajdonképpen csak a látottak, a láthatóak a fontosak. De aligha lehet észrevétlenül hagyni, hogy sok a hiányzó név. Akkor is így van ez, ha a díjazott alkotások és alkotók valóban értékes munkákkal jelentkeztek. Tóth Imre, Wieszt József, Kunt Ernő, Feledy Gyula, Pető János, Vasas Károly, Csíkszentmihályi Róbert, Bobály Attila nevét kell elsősorban említeni (ők az idei tárlat díjazottjai). De Máger Ágnes, Mezey István, Szanyi Péter vagy Varga Éva neve is ide kívánkozik a sorba. A felsorolásból kitűnik, hogy a plasztikai anyag kiemelkedik a „mezőnyből”, egységesebbnek, erőteljesebbnek tűnik, az irányzatok sokféleségében is hangsúlyosak. A festmény és a grafika inkább számbeli fölényben van, nagyon sok bizonytalanság, utánérzés kísért általuk.
Néha még olyan érzése is van a látogatónak, mintha a kötelező penzum, s nem a művészi mondanivaló vezette volna az alkotó kezét. Az említettek munkáin kívül kevés az olyan mű, amely igazán eredetiségével tud hatni. Nyilvánvaló, hogy a rendezők tiszte végiggondolni a tárlat művészi kiteljesítésének útjait, de az aligha kérdőjelezhető meg, hogy ezt az utat (utakat) végig kell járni. A Miskolci Téli Tárlat már csak múltja és hagyományai miatt sem engedheti meg magának, hogy a közhelyek, s a középszerű művek átlagos kiállításával degradálódjon. Meglehet, kemény szavak ezek, de azon vagyunk, hogy nemcsak a résztvevők neve adhat rangot, hanem – s igazából – maguk a kiállított művek. Maga a Miskolci Téli Tárlat is az útkeresés, a megújulás legyeit mutatja. Reménykedhetünk, hogy meg is találja azokat a belső rendezőformákat, amelyek meghatározhatják újbóli felfelé emelkedését.
Csutorás Annamária
“Észak-Magyarország_1986_12_06.pdf” letöltése
eszakmagyarorszag_1986_12__pages44-44.pdf – Letöltve 167 alkalommal – 1,06 MBMegnyílt a Miskolci Téli Tárlat _ Észak-Magyarország, 1986. december 1.
Megnyílt a Miskolci Téli Tárlat
A Miskolci Galéria decemberi kiállításai hagyományosan kötődnek a város december 3-i felszabadulási megemlékezéseihez. A páratlan években az Országos Grafikai Biennálé, a páros esztendőkben pedig a Miskolci Téli Tárlat az, amely ide vonzza a képzőművészet barátainak figyelmét. Így volt ez tegnap is: a 11 órai ünnepélyes megnyitóra mind a kiállító művészek, mind az érdeklődők közül sokan eljöttek. Dusza Árpádné igazgató köszöntötte a rendező szervek – Borsod-Abaúj-Zemplén Megye, és Miskolc Város Tanácsa, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Észak-magyarországi Területi Szervezete, valamint a Miskolci Galéria – nevében a megjelenteket.
Ünnepi megnyitót dr. Kovács László, Miskolc város tanácselnöke mondott, aki emlékeztetett arra, hogy e kiállítás már több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza. (Először 1955-ben rendezték meg, s így legrégebbi kiállításaink egyike.) Országos jelleggel indult, s csak a hasonló, országos jellegű kiállítások megszaporodása után szűkítették le résztvevőinek körét. Most elsősorban az észak-magyarországi régióban élő, vagy az e tájegységhez szorosan kötődő művészek seregszemléje, melynek nyitottságát, megújulási szándékát jelzi, hogy az elmúlt két alkalommal már bemutatkozhattak itt, ezen a fórumon a Megyei Amatőr Stúdió legtehetségesebb alkotói is.
Összesen hetvenegy alkotó 162 munkája látható tegnaptól az idei Miskolci Téli Tárlaton. Legjelentősebb (legalábbis számbelileg) a festmény-, illetve a grafikai anyag, a leginkább kiegyensúlyozottnak viszont a bemutatásra került plasztikák tűnnek. Ezenkívül textilmunkákkal és egy tűzzománccal találkozhatunk még a kiállítótermekben.
A délelőtti megnyitóünnepségen adták át az idei tárlat díjait is. A nagydíjat (Miskolc Megyei Város Tanácsa alapította) Tóth Imre festőművész nyerte el. Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tanácsának díját – megosztva – Wieszt József grafikus- és Kunt Ernő festőművész kapta. A Szakszervezetek Borsod Megyei Tanácsának díját Vasas Károly szobrászművész vette át. Nógrád Megye Tanácsának díját Bobály Attila szobrászművész, Salgótarján Város Tanácsának díját pedig Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész kapta meg. A Lenin Kohászati Művek díját Pető János grafikus-, a Borsodi Szénbányák Vállalat Igazgatóságának díját Feledy Gyula grafikus-, a Diósgyőri Gépgyár által felajánlott díjat pedig Bukta Imre grafikusművésznek ítélték. A díjjal együtt járó emlékplakettet Asszonyi Tamás tervezte.
“Észak-Magyarország_1986_12 01.pdf” letöltése
eszakmagyarorszag_1986_12__pages1-1.pdf – Letöltve 175 alkalommal – 1,20 MB