Prae/Post Fejér Ernő kiállítása

A kiállítás abból a kizárólagos alkalomból jött létre, hogy teljes és a műkereskedelem által érintetlen képzőművészeti anyagomat Miskolc Városának adományozom. A kiállítás nem retrospektív, bár annak akar megfelelni. Nagy időtávot fog fel az ösztönös, autodidakta kezdetektől 1966-tól a 2021-ig. A rajzaimnak inkább az elejéről míg a montázsaimnak inkább a publikálatlan végéről válogattam az anyagot.
Fotográfiai anyagomat 2014-ben a Magyar Fotográfiai Múzeumnak adományoztam, személyes és családi dokumentumaimat, levelezéseimet, és eddig 57 kötetes „naplómat” a Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárában helyeztem el.
*
Autodidaktaként a rég halott mesterek (Holbein, Leonardo, Dürer, van der Weyden, Grünewald, az Európai Iskola: Vajda, Ámos Imre, Szalay Lajos) munkáiból tanultam, illetve a saját káromon. Nem jártam semmilyen szakkörbe, mert a rajzolást (is) intim dolognak tartom. Mondhatnám profán módon, a magam mestere voltam. Munkáimat Barczi Pál grafikus- és festőművész korrigálta 1968-1974 között alkalmilag.
Autodidaktaként végig jártam a képzőművészet evolúciós fázisait, miként a megtermékenyített petesejt végig járja az élet fejlődési stációit az anyaméhben.
Aki azzal van „megverve”, hogy képekben gondolkodik – mint egy autista –, az kénytelen a maga belső világa (világképe) felé fordulni és képeket készíteni a maga örömére / bánatára. Ezt tettem.
*
A későn, 1976-ban induló fotográfusi/fotóművészi és általános egzisztenciális pályámat a ’89/90 évi „rendszerváltás” kettétörte. Ekkor fordultam vissza a fotográfia után és mellett a képzőművészethez, ösztönösen, de „pszichoterápiás” szándékkal is. Az utóbbi 31 év zötyögősen telt el pályámat illetően, de nem sikertelenül. Megvalósítottam a „működőképes skizofréniát” abban az értelemben, hogy jelentősen kettévált bennem a hétköznapi pragmatikus élet és a számomra sokkal fontosabb szellemi és képzőművészeti lét. Nem gondoltam, hogy ezt képes leszek megteremteni. Most az utolsó kiállításom előtt inkább idézek a publikálásra sohasem szánt naplóimból, mely közelebb visz megismerésemhez, mint az életút tényei. 
*
Idézetek „Az elhangolódott létezés” című, publikálásra nem szánt napló szövegéből:
„Fiatalon, valamikor a ’60-as évek közepén úgy gondoltam, hogy a képzőművészeti képet a személyes, belső szellemi és lelki igény hozza létre. Valahogy úgy, mint a 30-40 ezer év előtti barlangrajzokat. Úgy véltem, a kép szellemi, esztétikai produktum, világképet, világlátást, gondolkodásmódot hordoz és morális aurája is van. Reflektív a világra, amiben élünk és opponál is vele – mert kényszerül.
Prae írás. Létlenyomat. Sikere az értelmezés síkján van és ehhez rendelt esztétikai izgalmat hordoz. (Nem fordítva.) Erősen kapaszkodtam abba, hogy a jelentős művészek kimagasló értékét – azt, ami „örök” – a léttel való időtlen vívódás adja. A „létbe vetettség”! (Heidegger) Fontosnak tartom ezt a gondolatot és rég halott mestereimet.
A fiatalon megtapasztalt politikai/társadalmi közegtől való tudatos/ösztönös/alkati elhúzódás a művészetek felé tolt el. Azért, mert bennük találtam meg azt a nézőpontot, mely képes volt a szürke hétköznapok és az egysíkúan átpolitizált világ fölé emelni és a valóságtól elemelni. Úgy gondoltam, a művészetek jelentős alkotói többet tudnak az életről, az emberről akár a transzcendenciáig is elmerészkedve, amire támaszkodhatok a középszerű provinciális és szervilis élettel szemben.
Mint kezdő idealista úgy gondoltam, hogy a már eleve lepusztítottan megtapasztalt élet, fizikai és emberi környezet az idők folyamán belső erejére, vágyaira, rejtőzködő vitalitására támaszkodva mégiscsak regenerálódni fog és maga alá gyűri az ostoba, szürke, mindent eluraló szimplifikáló politikai gondolkodást. A kvázi kispolgár élete és a társadalom egésze tartalmilag kissé megemelődik, előre lép az útján. Az értelem a saját helyére keveredik, kelet európai provinciális helyzetünk ellenére. (Nem így történt.)
Idealizmusom mellett egyre erősödött kritikai hajlandóságom is, és a ’70-es évek végére be kellett látnom, egy történelmileg létrejött szellemi zárványban élek rendszereken és a történelmen átívelően, amiből aligha lehet kitörni. Legfeljebb torzulásból torzulásba.
*
A művészet és a személyiségfejlődés hullámzó, kanyargó évtizedeit bejárva rá kellett jönnöm, cselekvéseim hajtóereje az állandó oppozíció mellett az elmúlással való (oktalan?) szembeszegülés is. Ezt próbáltam képeimmel kifejezni is és kompenzálni is. DE! Örök kérdésem maradt: orvosság-e a művészet a halál ellen a tömegkultúrában?
*
A XX. század második felének gyermeke vagyok Európa széli zsákutcás helyzetben. Ez nagyon beszűkült helyzet, de az ég felettem így is végtelen.  Az európai kortárs művészetre való rálátás és kapcsolat hiányában remélem nem váltam „követő” művésszé, hanem befelé indultam el, ha úgy teszik magamba emigráltam, amiben a nem szerencsés alkatom és a kicsi műterem-cellámban mégiscsak visszhangzó múltbéli európai irodalom, zene, képzőművészet hangjait fel tudtam idézni. Rációval, emócióval, spiritualitással, a szenzitivitás gerjesztésével, a világ természettudományos és filozófiai világképének magam számára való autodidakta módon való összerakásával. És ez így együtt, mint „konglomerátum” meghatározzák világképemet. Ezt színezi a létezés drámája, életünk végességének miértje és megemészthetetlensége, egymásra rétegezettsége. Már most úgy tekintek magamra morfológiailag, mint egy rég elhalt sztromatolit rétegre, aki még látja, kik és mi fognak rárakódni.
*
A művészeteket nem tudom sem jobbról, sem balról nézni, hanem a gyökerektől és a belőle kinövő fa felől szemlélem. Azaz Európa és a világ barlangrajzai felől. (Már amennyit a „G. D. Friedrich-i” bezártságomból, a hozzá hasonlóan befedett műterem ablakomból láthatok.)
*
Szkeptikusan (és nem pesszimistán) szemlélem az ember ősi egzisztenciális drámájának erővonalait. Ahogyan a születés és a halál közé komprimálódva egyre kevésbé szellemi és spirituális tartalmak megélésével töltjük kevéske időnket. Az eltömegesedés, a műveltséghiányos tömegkultúra, a társadalmi szétforgácsolódás, fragmentálódás lehetetlenné teszi, hogy teljeskörűen, higgadtan és az életet védő önkorlátozással megéljük életünket.  Ezt a mindenkori hatalom igyekszik is felelősség vagy tehetség nélkül kihasználni és ezáltal lehetetlennek tűnik az önkorlátozó, belátó, a fogyasztást visszafogó és a műveltség irányába forduló emberek meghatározó tömegének létrejötte.
*
Még csak egy apróság. Mindig viszolyogtam a vidék, kontra Budapest magyar szellemi helyzettől, a város kontra vidék viszonyoktól. Ezek történelmileg konzerválódtak a felszámolás helyett. Ez a helyzet provinciákat termelt ki, holott Budapest is provincia mondjuk Berlinhez, Párizshoz, pláne New Yorkhoz képest.
Ebben a provinciális, zsákutcás helyi és magyar művészeti életben nem találom a helyemet. Lehet, nincs is keresnivalóm benne elméletileg. Változtatni azonban nem tudok rajta.
*
A kortárs művészetek és kisszámú közönségük az állandó megújulás, újdonság és útkeresés belső kényszerében élnek. A világ egyre kisebb elemeinek, történéseinek puzzle darabkáit próbálják gondosan, expresszíven, reálisan és azon túl stb. megjeleníteni. Számtalan képnek a megemésztetlenség (és nem a megemészthetetlenség!) a sorsa. És az új emésztetlenül felzabálja a tegnapot.”
*
Bán András művészettörténész könyvrecenziójából („Üzenőfüzet” 2010.): … „Képzőművészként ahhoz a nagy és reménytelen hagyományhoz kapcsolódik, amely a romantika óta vagy már régebben – Holbein, Velaszquez óta, vagy még annál is régebben, filozófiai, etikai küldetésekkel ruházza fel a műveket. S amely nagy hagyománynak nálunk Kondor Béla óta alig akadt meggyőző folytatója. Fejér nem valamelyik akadémián, hanem kiállítás szervezőként (rendezőként) műtermekben, az akkori mesterek közelében tanulmányozta az alkotás ezen „korszerűtlen” klasszikus módját. És autonóm alkotóként maga is az elmélyülést választotta a zajos sikerekről lemondva. Olyan sűrű szövésű, utalásokkal zsúfolt, elmélyült szerkesztésű művek szakadnak ki belőle, melyek bíznak benne, hogy megtalálják nagyon figyelmes nézőiket. Nem is nézőket: együttgondolkodókat, társalkotókat. Lehetséges ez? Fejér Ernő várja a csodát.” 
Anno meglepett Bán recenziója. Pontosan ahhoz a generációhoz szerettem volna kapcsolódni (1991 Ernst Múzeum, Organon című kiállítás) amit Kondor neve és gondolkodása fémjelez, de nem Kondor replikaként. Pontosan tudva, hogy elődeim nyomainak megérintését követően az új praktikus térben már aligha fogok létezni.
Mára talán kor idegenül. Mégis Bánnak volt igaza? Mégis várom a „csodát”?   

Szakmai életutamat megtalálhatják az érdeklődők a www.fejererno.hu  weboldalamon.