A kiállítás a Csohány Kálmán Emlékév keretén belül a Csohány Kálmán örököseinek közreműködésével valósul meg.
További információ az emlékév honlapján: csohany.hu

Az ember történetei című kiállítás a Távol-keleti panteista természet filozófia (Isten a természettel azonos) és a keresztény hitvilág figurális panteizmusának szembeállításával igyekszik bemutatni az ember küzdelmét, felemelkedését és elbukását.
Az 1,5 x 3,2 méteres monumentális tusfestészet természeti képei, az ember tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának és megvigasztalódásának lírai képei. Ezzel szemben az Isteni színjáték különböző helyszínei, a Túlvilági tájak sorozat az ember számára az elbukás színhelyei. A kiállítás ezen részéhez kapcsolódik az alkotó az Ars Sacra sorozata is.
A kiállítás második témaköre a legendák világába vezet. A Tűztánc, Az eltévedt lovas, Na Conxipán útjain, Csavargó énekek stb. a nagyméretű akvarell festészet poetikus válogatott lapjai.
Az Egy festő úti jegyzetei a kiállítás harmadik témaköre, mely a hagyományos tempera festészet, és a kollázs-épített tempera képek világába vezeti a nézőt.

Kurátor: Muszatics Péter DLA

Bején, a mai Szlovákia területén született, Prágában nőtt fel, anyja orosz volt, apja magyar, a magyar mellett oroszul, németül, csehül is beszélt. Lehetett volna igazi világhírű színész, vagy legalábbis a német nyelvterület sztárja – de, ahogy kitűnő önéletrajzában, a Lábjegyzetekben fogalmaz, az „akolmeleg”, Budapest és a magyar nyelv meghittsége mindig visszatartotta a távozástól. Így lett a 20. századi magyar színház- és filmművészeti egyik legjelentősebb alakja.

A Lábjegyzetekben Darvas játékosan, finom iróniával emlékezik gyerekkorára, szerett Prágájára, 1956 utáni börtönbüntetésére, a forradalom után megtörő, de aztán újra felívelő színházi és filmes karrierjére.
Darvas Iván az 1956-os forradalomban való részvétele miatti börtönbüntetést követően Miskolcon kezdhette újra pályáját.
Miután a forradalmi bizottság nevében kihozta a budapesti Gyűjtőfogházból kémkedés miatt elítélt politikai fogoly bátyját, a forradalom leverése után, A gerolsteni nagyhercegnő c. film forgatásának befejezése után letartóztatták: fegyveres támadással vádolták, s 32 hónap börtönre ítélték. 1959. április 4-én – büntetése vége előtt 10 hónappal, amnesztiának köszönhetően – szabadult. Több éven át segédmunkásként dolgozott, s csak 1962-ben térhetett vissza a színpadra: Csehov Ványa bácsijában, Horvai István rendezésében Asztrov doktort alakította a miskolci deszkákon. Miskolcra szerződése – igaz csak három szerepet játszott – máig emlegetett szenzációt jelentett a közönség és a társulat számára egyaránt.

2004-ben a miskolci színészmúzeum rendezett először tárlatot elektrografikáiból, ekkor így emlékezett a Színházi Esték hasábjain a miskolci újrakezdésre:

,,46-tól 56-ig tartó pályafutásom alatt, soha nem éreztem szorongást, félelmet, idegességet. A Várkonyi-féle Művész-Színházban, azt követően meg – az 1948-as, úgynevezett „fordulat éve” után – a Horvai-féle Madách Színházban azt se tudtam, mi az a lámpaláz. Mintegy álomban, telt el az idő, mintha csak a kisujjamból ráztam volna ki a feladataimat. Merőben más lett minden, amidőn kitaszíttattam ebből a boldog világból.
Ráadásul – úgy tűnt – véglegesen. Hisz hivatalosan közölték velem: sohasem léphetünk többé magyar színpadra. Aztán, évekig tartó capliztatás után, 1962 őszén Aczél György, az akkori .kultúrpápa” nagykegyesen mégis megengedte, hogy vidéken – történetesen épp’ Miskolcon – újrakezdhessem a pályámat.
Mondanom sem kell, Miskolc akkoriban tündérkertnek, varázslatos mesevilágnak tűnt számomra. Végre visszakerülhettem oda, ahová egyedül való vagyok. Attól kezdve viszont csak kínnal, keservesen, tétován, sok-sok feleslegesnek tűnő kacskaringóba tévedve, ide-oda téblábolva, mondjuk ki: rengeteg kakecolással jutok csak egyről kettőre. Ha ugyan jutok egyáltalán. Nem tudom az okát, így alakult. Eleinte azzal áltattam magam: bizonyára csak a kihagyott évek okozta gyakorlatlanság kínoz, majd csak helyrerázódom idővel. Sajnos tévedtem. Egyre csak rosszabb lett. A régi, magától értetődő biztonságomat örökre elfújta a szél. Félelem, kínzó bizonytalanság, alig elviselhető lámpaláz: színházi jelenlétemet azóta is leginkább ez jellemzi.
(…) Miskolc után egy évvel már Pestre is szerződhettem, előbb a József Attila Színházhoz, majd végül 1965-ben a Várkonyi Zoltán vezette Vígszínházhoz.”

Mikita Gábor

A Könyvművészeti Triennálé platformot jelent a közép-európai kulturális térben azoknak az alkotóknak, akik számára a könyv médiuma állandó művészi inspiráció és egyéni kreatív programok forrásává vált. Ezen erőfeszítések végén azonban egy műalkotás áll – egy szerzői könyv, több művészeti, kézműves vagy technikai ág egyedi darabja, személyes művészi nyelvvel és sajátos vízióval. A szerzői könyvhöz való megközelítések sokszínűsége a kortárs vizuális művészet kontextusában korlátlan lehetőségeket kínál az alkotók számára. A vizuális művészethez hasonlóan teret nyit a kísérletezésnek, a formával, a tartalommal való játéknak és a nézővel való kommunikációnak. A hagyományos formátumú könyvek számbelileg jelentős csoportját, ahogyan ismerjük őket, elsősorban a szöveg és a kép arányos ábrázolásával rendelkező szerzői könyvek alkotják. Ebben az esetben a szó/szöveg és a kép harmonikusan kommunikál egymással egy olyan nyelven, amelyet jól értünk. Nem szabad megfeledkeznünk az egészként megragadott szerzői könyvekről sem, ahol a szöveg és a kép eszköze a művésztől származik, illetve a tipográfiai könyvekről, a tisztán képi, művészi, köztük a fotókönyvekről is. A szöveges tartalom nélküli szerzői könyvek esetében a vizuális információ dominál, amely a könyv intellektuális üzenetére is utalhat. Megfejtésükhöz gyakran maga a könyv címe, vagy a mű címe a kulcs. Velük együtt azonban kísérletileg hangolt könyvek egész sora vonul fel a kiállításon, amelyek megfejtése egyben kihívást is jelent e mindinkább elismert művészeti műfaj univerzálisan érvényes definíciójának megteremtése szempontjából. Olyan narratív formák hordozói, amelyek megkérdőjelezik a történet és intellektuális üzenetének hagyományos értelmezési módjait. Ilyenek például az objektkönyvek, installációkönyvek, videókönyvek, de az újmédia-könyvek is, amelyeket nemcsak a vizuális művészet jelenlegi pluralista trendjeiből származó egyéni szerzői koncepció jellemez, hanem a befogadó aktív interakciója is. Egy szerzői könyv meghatározásához ugyanolyan fontos elfogadni a kortárs művészet művészi stratégiáinak kiválasztását (mint például a fragmentáció, az idézet, az appropriáció, a multimédia stb.), de felismerni a benne rejlő jelentéseket vagy üzeneteket is a szerzői programok végtelen áramlatában. A Könyvművészeti Triennálé 5. kiadása lehetőséget kínál egy kiállítási reflexióra a szerzői könyv sajátos intermediális elrendezéséről, olyan művészekhez szólva, akik a mű elemeinek térbeli elrendezésével kísérleteznek, vagy inkább az installációba való beépítésükkel oly módon, hogy fokozzák a mű érzékelésének általános vizuális élményét. A kiállítási tárgyak formáját és vizuális sokszínűségét atipikusan létrehozott és ötletes rejtvények, szabadon elrendezett betűblokkok, de a könyv ihlette térbeli objektumok is képviselik. Már a Könyvművészeti Triennálé ötödik kiadásán sem meglepő, hogy a szerzői könyv létrehozásához használt elsődleges médium továbbra is a papír, de a közismert tény, hogy semmi sem változhatatlan, itt is érvényes. A kiállítás fából készült szerzői könyveket is tartalmaz,textil, fém, üveg vagy műanyag stb. A Könyvművészeti Triennálé kiállítási koncepciójának fontos vonala egy integrált „érintéses” könyvtár, ahol a látogató és az olvasó egy személyben böngészhet a könyvek között. A kiállításnak ez a vonala elsősorban a gyermek látogatóknak szól azzal a szándékkal, hogy hozzájáruljon az olvasási ízlés kialakításához. Az idei, Martinban megrendezett, a szerzői könyvet bemutató nemzetközi kiállítási projekt nemcsak magát a szerzői könyv létrehozásának folyamatát vizsgálja, hanem annak helyét és létjogosultságát a kortárs vizuális művészet és általában a könyvkultúra kontextusában is, a visegrádi négyek országaiból származó konkrét művészi személyiségek kiválasztásán keresztül.

A művész első miskolci tárlatán a KEZEK című realisztikus festményeit mutatja be.
„A kezünkkel ártunk, a kezünkkel tudunk segíteni, a KEZEK mi vagyunk.”

A Párhuzamos eltérések című kiállítás tartalmi koncepciója a két kiállító, mint iker-testvérpár és mint két művész alkotói gondolkodásának azonosságán és különbözőségén alapul. Az alkotói találkozási pontok nyomhagyásának a szándékával rendezzünk meg a kiállítást, ugyanakkor a hely, a szülőváros szelleme, vizuális szocializációja is megjelenik a kiállított munkákon.

A budapesti Lengyel Intézet szervezésében érkező kiállítás Tamara Łempicka fontosabb műveiből mutat be egy kamaraválogatást. A reprodukciókból álló képanyag mellett a művészről szóló film a CineMis Kft. közreműködésével lesz látható, a megjelent kötet bemutatására is sor kerül.