Barcsay Jenő
Katona, 1900. január 14. – Budapest., 1988. április 2.
festő, grafikus, Kossuth-díjas (1954), érdemes művész (1964), kiváló művész (1969)

Erdélyi fejedelmi család leszármazottja. Iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte meg, ezután a Kolozsvári Református Kollégiumban, majd Szamosújváron, legvégül a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban folytatta, ahol érettségi vizsgát tett. Képzőművészeti tehetségét Marosvásárhelyen Gulyás Károly tanár fedezte fel, és a jómódú Soófalvy Illyés Sándorhoz ajánlotta be, aki vállalta budapesti taníttatásának költségeit. A támogatás azonban csak egy éven át tartott, mert az I. világháborút követő gazdasági válságban mecénása elvesztette a vagyonát.

Barcsay Jenő idős korában írt önéletrajzában a következő szavakkal mutatta be azokat a személyeket, akik Marosvásárhelyen segítették, hogy Budapesten folytasson képzőművészeti tanulmányokat: „Az első világháború utolsó évében jártunk, a sorozáson alkalmasnak minősítettek. Rövidesen fel kellett vennem a katonamundért. Bevonultam Kolozsvárra, a 21. Honvéd gyalogezredhez, mindjárt tiszti iskolára vezényeltek bennünket. Kétoldali tüdőcsúcshurutom miatt azonban rövidesen leszereltek, és így hazakerültem. Nagyon bántott, hogy a szüleim nyakán kellett élősködnöm, ezért mindenáron valami kereseti forráshoz szerettem volna jutni, de csak gyárban tudtam volna fizikai munkásként elhelyezkedni. Gondoltam egyet, Marosvásárhelyre utaztam és magammal vittem 30-40 kis akvarellemet, azzal a szándékkal, hogy egy kis pénzhez jussak. De a lakosság igen szegény volt akkoriban, szinte nyomorgott mindenki, így ezen az úton pénzhez nem juthattam.

Zenetanárom unokahúga, Katinka azonban jó ötletet adott: az ő ösztönére hallgatva felkerestük a helybeli rajztanárt, Gulyás Károlyt, és megmutattam neki festményeimet. Ő szeretettel végignézte a kezdetleges mázolmányokat, majd felém fordulva ennyit mondott: »Kedves fiam, tehetséges vagy. Kérlek, hagyd itt ezeket a dolgokat nálam, te pedig menj haza, fogj ceruzát és papírt, próbálj embereket rajzolni, és két hét múlva keressél fel újra.«

Hazamentem, dolgozni kezdtem, egyik rajz követte a másikat, és mikor tizenöt munkám összejött, újra Marosvásárhely felé vettem az utamat, és felkerestem a tanár urat. Megnézte a rajzaimat, kissé biztatgatott is, és átmentünk a rajzterembe, ahol már várt reám egy gipszszobrocska, amely egy szakállas görög istent ábrázolt. Ezt kellett lerajzolnom. A tanár úr magamra hagyott, és mire visszajött, már volt valami a papíromon. Megbírálta a rajzot, meg is dicsért egy kissé. Miután túlestem ezen a próbán, legnagyobb meglepetésemre azt mondta: Most elmegyünk egy nagyon gazdag úrhoz, Soófalvy Illyés Sándorhoz, akit nagyságos úrnak kellett szólítani.

Nemsokára oda is értünk egy gyönyörű szép villához, a tanár úr becsöngetett. Sötétkék ruhába öltözött, elegáns úr fogadott bennünket. Ahogy beléptem, kezet fogott velem és azt mondta: »Mától kezdve az én fiam vagy. Akarsz a budapesti képzőművészeti főiskolára kerülni?« – Azt hiszem, csak annyit tudtam mondani meghatottságomban, hogy igen. Mindjárt kaptam 400 koronát, hogy Pestre mehessek.”

Budapesten 1919 őszén beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Felsőfokú tanulmányait 1924-ben fejezte be, ezután mint művésznövendék két évig a főiskola kötelékében maradthatott. Tanulmányai idején, mivel sem családi segítségre, sem a megígért támogatásra nem számíthatott, így szinte nyomorgott, több társával együtt a főiskola egyik epreskerti helyiségében húzta meg magát. Mesterei előbb Vaszary János (1867–1939), majd Rudnay Gyula (1878–1957) voltak. Tanárai közül Lyka Károly (1869–1965) művészettörténész tett még rá nagy hatást, akivel évtizedeken keresztül szoros barátságot ápolt.

Az 1926-os év nyarát Makón és Hódmezővásárhelyen töltötte, itt ébredt rá először a tájban rejlő konstruktív szerkezeti erőkre. 1926 őszétől egyéves ösztöndíjjal Párizsba utazott. Itt elementáris erővel hatott rá Cézanne festészete, amely egy életen át bűvöletében tartotta.

1927-ben Itáliában járt, ahol a quattrocento festészet embereszménye, a testek tömegének ábrázolási módja hatott rá.

1929 tavaszán Szentendrére látogatott, ahova később vissza-visszatért, majd itt telepedett le.

1929–30-ban ismét Párizsban dolgozott, ösztöndíjjal. Ekkor a kubizmus által hirdetett képalkotási törvényeket sajátította el.

1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc Iskolában, 1945-től nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskolán a tanított. Ez utóbbi helyen a modern magyar művészet valamennyi alkotóját tanította alakrajzra; sokukra életre szóló, elementáris hatást gyakorolt. Egyénisége tanítványai körében fogalommá vált.

Korai műveit komor, drámai erő, mély fény-árnyék hatások jellemzik. 1926-ban impresszionisztikus jellegű műveket festett. Párizsi útja után vált a szerkezet alapvető képformáló erővé művein. Itáliai tanulmányútja hatásaként az embereket pszichikai gesztusok nélkül, statikusan, kiegyensúlyozott pózokban ábrázolta. 1929-től a főként Szentendréről és a környező tájról készített művein alakította ki sajátos stílusát, mely a konstruktivizmus egyfajta magyar változata. Lényegre törő szemléletét a szerkezeti vonalak hangsúlyozása, a tér és a forma problémáinak következetes kutatása, konstruktivista elven szerkesztett képi rend jellemzi. Művészetében a geometrikus módon absztrahált kompozíciók, konstruktivista tájképek és figurális ábrázolások egymást áthatva, egymással párhuzamosan jelennek meg. Festészete mellett igen jelentős egész pályáját végigkísérő murális munkássága és grafikai tevékenysége is.

Az 1960-as években életműve kiteljesedhetett, ekkor nagy méretű mozaikok készítésével is foglalkozott, így 1964-ben ő alkotta meg a Miskolci Egyetem (akkor Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem) könyvtárépületének, majd 1968-ban a budapesti Hevesi Sándor téri Színház (akkor Nemzeti Színház) mozaikját. Mindkét alkotása az 1949-ben készített, asszonyokat ábrázoló szénrajzának felnagyított, monumentálissá formált változata.

A magyar konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége, akinek a kortársakra és a következő nemzedékre gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen.

Művészeti anatómia

Barcsay Jenő Művészeti anatómiáját tizenöt nyelvre fordították le, és a mai napig meghatározó alapműnek számít képzőművészek és művésznövendékek számára szerte a világon.

„Az emberi test csont- és izomrendszere térbe épülő bonyolult szerkezet, amelyben a legkisebb elmozdulás is jóformán az egész építményre kihat, mozgásképletét, egyensúlyát, formajátékát megváltoztatja. Ezért az értelem által megkövetelt kényszerű sorrend mellett az volt az igyekezetem, hogy a test egészének összefüggéseit még a részletek tárgyalásakor se sikkadjanak el.”

Barcsay Jenő 1945-ben kapott felkérést a Képzőművészeti Főiskola művészeti anatómia és szemléleti látszattan tanári posztjára, ahol három évtizeden keresztül, 1975-ig tanította rajzolni a művésznövendékeket. Nyolc évig tartó akkurátus előkészület után, 1953-ban jelent meg Művészeti anatómia című könyve, mely százharminc egész oldalas táblán és írásos útmutatókkal mutatta be az emberi test felépítését, szerkezetét, működését a művészi ábrázolás igényeinek megfelelően. A nem pusztán tudományos célú, hanem kifejezetten művészeti szemlélettel megközelített anatómiai tudásának átadásával a művésznövendékek könnyebben átláthatják, és kifinomult érzékenységgel ábrázolhatják az emberi test részleteit, arányait.

A könyv első nagy egysége az emberi test anatómiai felépítésére koncentrál: a csontvázrendszer, az izomzat és az inak részletes vizsgálatára, ismeretük művészi alkotófolyamatba való integrálására fekteti a hangsúlyt. A kötet második felében pedig az emberi test arányai, a test mozdulatainak tanulmányozása kerül fókuszba, kitérve a gyakorlati kérdésekre és a rajztechnikákra is.

A Művészeti anatómiát számos szakmai elismerés és a művész első Kossuth-díja követte. Tizenöt nyelvre fordították le, s a mai napig meghatározó alapműnek számít képzőművészek és művésznövendékek számára, szerte a világon. Művészettörténeti szempontból a könyv legjelentősebb komponense a Barcsay által maga készített gazdag illusztrációs anatómiai rajzok. Az ábrák mindamellett, hogy ugyancsak aprólékosan kidolgozottak és rendkívül alaposan mutatják be az emberi test részleteinek ábrázolását, esztétikai értelemben is magas színvonalúak, autonóm művészeti alkotásoknak tekinthetőek.

A Művészeti anatómia sikere után Barcsay Jenő még két könyvet adott ki az ábrázolás különböző szempontrendszereiről. 1958-ban megjelent az Ember és drapéria című könyvében az anyaggal borított test tanulmányozását, a Forma és tér című, 1966-ban publikált kötetében pedig saját művészi hitvallását foglalta össze.

Iberhalt Zsuzsa
művészettörténész, kurátor
Ferenczy Múzeumi Centrum