Braun András (1967-2015) emlékkiállítása 2017. szeptember 29-én, pénteken 17.00 órakor nyílt meg a Miskolci Galéria Rákóczi-házában.
A kiállítást Hajdu István műkritikus, a kiállítás kurátora nyitotta meg.
Részlet Hajdu István katalógus bevezetőjéből:
„Turbulencia, örvény, káosz, rend. Fluxus-fluktuáció. A fluktuáció, az egyenletes folyamat (mondjuk, az élet) időről-időre káoszba fordul, korról-korra örvénylésbe csap, s a káosz és az örvény megmagyarázza önmagát, másképpen fogalmazva, képet és kommentárt „közöl” az életről magáról, miközben hatással, erővel, dinamikával tölti föl a folyamatot, a következő örvény, turbulencia paroxizmusát. Mindez a művészet metaforája is lehet; a művészet talán nem más, mint a káosz megfogalmazása, szabályok közé kényszerítése, hogy abban, vagyis a regulában „fluktuálódva” ismét és csak azért is kitörhessen belőle, és önálló turbulenciákat gerjesztve újjá születhessen, mintegy önmagát is zavarba ejtve, egyszersmind lassan hullámzó, idő- és térbeli folyamatot képezzen. (…)
Olybá is vehetjük, hogy a festő a festészet fölé akart repíteni bennünket, képeit következésképpen lássuk érzéki festészetelméleti és történeti kommentárok gyanánt. Amennyiben így teszünk, akkor érdekes, valamint egyszerre magasztos és ironikus megállapításokhoz érkezhetünk, s Braun András akár így akarta, akár nem, mélyreható konzekvenciákhoz férkőzhetünk közel. Ha az alaptörténetet csak annyiba vesszük, hogy Malevics a fehéren fehér, fehéren fekete és feketén fekete festményeivel 1912 és 1917 között eljutott a megszüntetett, más szempontból az univerzumba kiterjesztett, meditációs objektumként „funkcionáló” festmény ideájáig és tovább, ha Marcel Duchamp a festmény materialitásának megszüntetésétől eljutott a megszüntetett festmény megmozdításáig, s rotoreliefjeivel egyebek mellett a látvány követhetetlenségéig űzte magát a látványt, akkor ennek a szűk perspektívába kényszerített útnak mifelénk eső végén Braun András – az ezerkilencszázhatvanas évek pszichedelikus festészetének és az op-artnak a képviselőivel, elsősorban Bridget Riley-val, valamint másokkal együtt – arra törekedett, és tegyük hozzá azonnal, sikerrel is abszolválta célját, hogy elérjen a zavarba ejtő, a homályba hullajtó, az öntükröző (végüs is: mis en abyme) festmény eszméjéig és gyakorlatáig. Festményei ugyanis klasszikus eszközökkel és anyagokkal, klasszikus formában – de legalábbis a 20. századi konvenciókat tiszteletben tartó módon – feszülnek a néző szeme elé, hogy ott egy már korábban rögzített interferenciát tovább bonyolítsanak, s egy újabb hullámtörést idézzenek elő, már nem a képen, hanem a kép síkja és a néző recehártyája között. Vagyis csapdába csalva a befogadásra (a kép nemes és harmonikus érzelmeket keltő „üzenetére”) vágyó receptorokat, arra kényszerítsék őket, hogy függesszék fel, rosszabb esetben szüntessék be a régóta óhajtott processzust; csukódjék be a szem, feszüljön héj a festett világgal szemben.
Braun András szándéka ugyanis – ha jól értem – a logikusan felépített, de megzavartnak tetsző, a felelősen összekevert látvány és a látvány befogadásának zavara között keletkező ellentmondás, paradoxon, másképpen fogalmazva, egyfajta hatványozott interferencia megfogalmazásának és ábrázolásának akaratán alapult, s ezt nagyon is józan, sőt fontos indítéknak látom. Már csak azért is, mert a képek a látszat ellenére végeredményben mélyen realista illusztrációi sokszor tapasztalt, de szinte sohasem látott-észrevett objektív optikai helyzeteknek, optokinetikai banalitásoknak, amelyek, s ez a sors iróniája, semmi más ellen nem dolgoznak oly hatékonyan, mint éppen a percepció ellen. Mintha a színlátás hibáit vizsgáló Ishihara-táblák persziflázsát „dramatizálná” vizuális tragikomédiává, máskor a láthatás nehézségeit fogalmazta látványosan: fésűs technikával megfestett kör- és hullámformái például optikai csapdákat állítanak a nézőnek, aki virtuális mozgásban látja az egy-egy pillanatra egész konstrukcióvá összeálló elemeket, hogy azonnal konstatálhassa szétesésüket is.”
Hajdu István megnyitó beszéde
A szavak újabb szavakhoz vezetnek
Merő kockázat
megeleveníteni a képeket
melyekben mind jelenetek feszülnek
szóbeszéd
újfent a szétszűrődő
(vagy csipkés) határokhoz vezetve
Lények tárgyak
kagylózúgása
akar szavakká alakulni
egyszerre elősegítve és elnapolva
mit adnom kell
a magyarázatot….
(Petri Gy. A reggel, 1971)
Ha nem emlékkiállítás, posztumusz tárlat lenne, nem a dráma moraja szűrődne bele a csendbe. Nem kerülhetjük el vagy ki.
Az absztrakt festmény líra. Összekapcsolódik vele a tudatosság, a kritikus kontroll, és – hogy rögtön egy veszélyes kifejezéssel éljek, amelyre még majd visszatérek – az „artisztikum” képzete. Egy festmény előállítása során az ember nemcsak a festményre figyel, hanem önmagára is. Maga a festmény előállítása is téma, nem az egyetlen ugyan, de bizonyos értelemben mindenütt jelenvaló. Különösen tanulságos ebből a szempontból a francia Paul Valéry, akinél a költői és a tudatos-elemző-kritikai tevékenység egyidejűsége elérkezik arra a határra, ahol a kettő áthatja egymást. Azt mondja: „Miért ne tekinthetnénk a műalkotás létrehozását magát is műalkotásnak?”
A 20-21. századi művész egyik lényegbe vágó tulajdonságával van itt dolgunk. Számos példát találunk arra, hogy egy alkotó életművében egyenrangú a líra és az esszé. Szinte úgy tűnik, a kettő feltételezi egymást.
Épp ennek következményeként vagy jele gyanánt jegyezhetjük meg: Az ezredforduló parádésan fölhabzott képimádatában az imágó tökéletesen eloldódott valaha volt vagy mindig is jelenlévő teremtőjétől, teremtőitől, de meg foncsorától is, és abszolút önállóvá, autonómmá, kontrollálhatatlanná vált (például az elektronikus hálózatok révén).
Bár sem az aszkétikus képgyűlöletnek, sem a hedonisztikus képimádatnak nem vagyok elkötelezettje, azt azonban – gyakran írva-mondva – mégis csak elgondolkodtatónak tartom, hogy milyen sebességgel változik meg a kép jelentése, és a jelentés értelmezhetősége a kép gyorsasága, szaporasága és soksága, tehát a fogalmisággal össze nem függő, attól eltérő, egészen más természetű tulajdonság és funkció révén, s mekkora elánnal válik a kép folyamattá, következésképpen ornamentikává. Másképpen fogalmazva: az információ dinamizmusa és sűrűsége elvileg föleszi magát a közlést.
Azt hiszem, mindez egy türelmetlen, egyszersmind átesztétizálódott, átideologizálódott és mákonyossá tett, újfajta horror vacui következménye, valami nagyon régi és mély félelemre adott kényszeres válasz, mely harsányra és agresszívre szublimált vágyakból elegyedett össze, hogy stimuláló szerként működhessék.
Ezzel a horror vacui-ból származó ornamentalizmussal szemben teremt egyensúlyt (Malevics és Mondrian óta) az amor vacui, mely olyan negatív töltésű fogalmakat transzformál, mint a hiány, az üresség, a csupaszság, a kevés. S nemcsak átalakítja ezeket, nemcsak puritán választ kínál a bőség követhetetlen kérdéseire, de érzékiséggel telíti a semleges, üreges tetsző felületeket, s az ablakoknak tűnő, zárt derengő távlatokat is.
Számomra úgy tetszik, Braun András ezt a káoszhoz közeli állapotot egyszerre lágy és kegyetlen ön- és köziróniával megélve és megfestve, ragasztva, kollázsolva, montázsolva személyesítette meg a szó szoros értelmében; idő- és térrétegeket egymásra lapozó munkái egyszerre palimpszesztek és remixek: a festő olykor régi és „kora-régi” festményekre, assemblage-okra, fényképekre húzott új réteget, mellyel az időt, a múlás maró vagy gyengéd gesztusait idézte meg, rögzítette, sőt, ábrázolta. Máskor újra „bonyolította”, átkeverte motívumait, utalásait, allúzióit, vagyis témáit egy új helyzetre, térre és – főként – idő-helyzetre idomította, rétegzett iróniával, gyakran szarkazmussal, nem ritkán harsány dühvel-haraggal.
Tolvaly Ernő, a Braun Andráshoz hasonlóan gondolkodó, de más formákkal dolgozó festő írta a kilencvenes évek közepén: „A 20. századi művészet nagy leleménye – a korszellem kívánalma – hogy nem utánozza többé (nem festi) a valódi dolgokat, a piszkosat és az ócskát, hiszen a médiumok és a manualitás ’tisztává’ teszik a legelképesztőbb szemétdombot is; a műtárgy gyönyörűségének mázával vonják át. Mivel kiemeltük saját(os) helyéről, elveszíti természetességét és a ’rendkívüli’ benyomását akarja kelteni. Európának a középső és keleti részén, (így itthon is) jól ismert, állandó jelenség (jelenség? evidencia) mindez; művészet nélkül a sok ’valódi’ a környezet állandó destrukciója. Mindez a művészetbe úgy kerül be, olyan természetességgel, mint tüdőbe a levegő, igazi és egyszerű realizmusként.”
Braun András mindehhez azzal a virtuóz gesztussal járult hozzá, hogy az efemert a művi rendetlenség és a véletlen, a talált rend, vagyis a rendcsinálás crossoverében, kereszttüzében kiemelte a realitásból és fényt űzve fényűzően az illúzió csillámporába mártotta…
Hajdu István
2017. szeptember 29.
Szabics Ágnes fotója 2007-ben a Miskolci Galéria udvarán készült a Diszkréció című Művésztelep beszámoló kiállításának megnyitóján.
