Miskolci Galéria
Oldal kiválasztása

I. Miskolci Téli Tárlat 1970. december 6. – 1971. január 3.

II. Miskolci Téli Tárlat

A katalógus tervezte: Katona László

A kötet fotóit készítette: Klein József és Kovács Ferenc

Szabó György katalógus előszava

 Ez a kiállítás (az első Téli Tárlat) sokféle jó gondolatot ébreszthet a látogatóban.

Itt van mindjárt például az a tanulság is, melyet maga a kezdeményezés kínál. Igaz, megszoktuk, hogy ez a galéria az Avas alján időről időre összegyűjti és okulásunkra, gyönyörűségünkre bemutatja a szűkebb és tágabb haza alkotásait; de éppen az a tény elgondolkodtató és örvendetes, hogy megszokhattuk ezt. Ideje is rámutatni talán, hogy az a rendszeres, állhatatos munka, amely itt folyik már-már egy történelemben ágyazható folyamat része. Érdemes idejében észrevennünk, hogy Miskolc (s az országrész is, melynek fővárosa) a szemünk láttára teremti meg saját képzőművészeti hagyományát, hogy okos, céltudatos művésztpártoló szorgalommal szerzi meg magának mindazt, amit a múlt megtagadott tőle. E törekvés mérlegét ma még nyilván korai lenne felállítani; annyi azonban már vitathatatlannak látszik, hogy kisebb-nagyobb kitérői ellenére is jó út ez, messzire és magasba visz: a mind önállóbb és mind elmélyültebb művészeti szellemi élet felé.

Ha úgy tetszik, emellett bizonyít most az új szerkezetű országos tárlat léte, résztvevőinek névsora, s legfőképp természetesen anyaga is.

Az egészében igazán sikeresnek mondható nyitósorozat után, amely tíz nemzeti szemle megrendezésével s a kiemelkedő produktumok áldozatos díjazásával, egyáltalán: az új, rangos kiállító fórum megteremtésével ezt a dinamikusan fejlődő várost és környékét (reméljük, minden időkre) bekapcsolta a képzőművészeti élet nagy áramkörébe, sőt – hasonlatunknál maradva – egyes műfajokban, mint amilyen a grafika, egyenesen energiákat juttatott az „országos hálózatba” ; nos, e sorozat után nyilvánvaló volt, hogy mindez előbb-utóbb annak a fogalomnak az aktivitását fogja növelni, melyet Miskolc neve e téren már ma is jelent. Hogy az áldozatvállalás, meg az ügyszeretet, melyet eleink találóan virtusnak mondtak volna, helyben is megtermi majd a maga gyümölcseit, növeli a felelősséget a kritikai érzéket, az elsődlegesség igényét, az önálló szellemi műhely felépítésének eszméjét – nem meglepő tehát, ha ezúttal már meghívásos, gazdaságosabban válogatott, jobban a szülőföldre koncentrált anyaggal találkozunk.

A megújulási képesség mindig az életrevaló erőjele. S vele a differenciáltabb igényeket felismerő értelemé is.

Találkozás, vagy akár metszőpontok szép számmal akadnak mindenfelé. Ez a galéria viszont, úgy tetszik, már arra tart, hogy kiállításoknak – látogatóknak egyaránt megadja a legtöbbet: a konfrontáció, az összevetés lehetőségeit is. Ráadásul nemcsak az egyes műfajok vagy irányzatok, stílusok, áramlatok, iskolák vagy személyiségek között, hanem olyan vetületben is, mely felszámolja végre az olyan idejét múlt, gyakran szerencsétlen felhangú kategóriákat is, mint amilyenek (például a „vidéki” jelző alkalmazásával) mindig igazságtalanul, művészettörténetileg elfogadhatatlanul ítélkeztek. A sebbel-lobbal bonyolított vendégségeknek, futó látogatásoknak amúgy sincsen sok értelme. Annak, sem, hogy földrajzi elosztás szerint döntsünk arról, mi lehet kiegészítője valaminek, körítése szint, és mi viselheti magán az eredetiség pecsétjét. Minden a találkozók által létrehozott értékektől, a befogadó közeg és a valóban neki szóló műalkotás termékeny találkozásától függ.

Talán nem állok egyedül abbéli véleményemmel, hogy e tételek közvetett kimondására törvényszerűen épp itt, az ország második legnagyobb városában, s ennek az új kezdeményezésnek szárnybontásakor kellett sort keríteni. Még akkor is, ha ennyire kisarkítva, ilyen markánsan ez a vélemény inkább e tárlat anyagának jellegén, szerkezetében tükröződik csak, szándékaiban, irányában fedezhető fel inkább, azt is ide írhatnám: összességében; és már kevésbé egyes művein.

De hiszen: első lépésről van szó. Új rendezői és mérlegelési elvek (s más részről: a közösség új, kritikusabb érzékenységének) kifejlesztése nem megy máról holnapra. A sajátos igények alapján kimutatott esztétikai érték fogalmának középpontba állítása azonban, s megtisztítása is minden nem hozzá illő (geográfia-táji lakóhely szerinti vagy egyéb hasonló) kritériumról, mindenképpen alapfeltétel; igaz, nem csak az önállóság, hanem a nagyobb felelősség gondját is magával hozza. Csakhogy ezek egyike sem válik kárára annak, aki a közelben, s pedig annak, aki távolabb (akár határainkon túl) alkot. Erről a nézőpontról egyébként létfontosságúnak látszik az is, hogy az újabb szerkezetű kiállítások résztvevőinek körét – éppen az összevetés, a művészetben is nélkülözhetetlen dialektika érdekében – nem lenne célszerű sem túlságosan leszűkíteni, sem partalanná tágítani bármilyen formális (például „földrajzi”) szempont alapján. Magyarul: csak azt kívánhatjuk, soha ne kelljen megszüntetni azt az egyességet s benne azt az izgalmas vibrálást, mely a jobb szó híján helyinek mondható vagy közelben született művek és az ide máshonnét meghívott alkotások szembesítéséből következik, amennyiben a kritikai versenyfeltételek igazságosan egyenlők. Ez idén például – noha, mint említettem már, inkább a tárlat egészének szándéka a meggyőző – izgalmas lehetőség nyílik a néző előtt e „vibrálásban” annak fölmérésre, milyen változatos, milyen sokféle lehetőség rejlik a mai magyar, megújhodó képzőművészetben annak megközelítésére, amit humánumnak szoktunk mondani; és hogy az idő mennyire átalakította közben, mennyire „kinyitotta” a látványra alapozott nyelvezet szókincsét és mondatszerkezeteit. A Téli Tárlat országos keresztmetszetet kínál; s ezen a metszeten mindenekelőtt a tudatosabb, az igényesebb elvonatkoztatás megerősödése ötlik szembe. Az absztrahálás, melyet, mint minden művészet alapelemét, átmenetileg talán veszedelmesnek vagy követhetetlennek hittünk (noha mindig is volt és létezett), elnyerte közben modernebb és valóságos helyét-szerepét; nem az absztrakció kedvéért akalmaztatik (vagy ha igen, mint néhányszor itt is, akkor eléggé hatástalanul), nem is szorul a tudat „küszöbe” alá a naturalisztikus elképzelés szabályai szerint, hanem annak érdekében munkálkodik, amire rendeltetett: a valóság igazabb felfedezésére. Lám, még a leginkább hagyományosnak tetsző (és az egyszerű „leírásától” szerencsére mindjobban távolodó) tájképeken, portrékon is ott mutatkozik legalább is az igény a korszerű ábrázolásra: a gondolatibbra, karakterisztikusabbra, általánosabb érvényűre. Ennek nyomán nem is a szépelgés marad meg bennünk döntő élményként, hanem ez a kutató hevület, mely ugyan mintha túlságosan is passzívnak, megadónak a felülettel beérőnek tetszene még az esetek többségében; de amely mindezek ellenére, generálisan, a festészetben-szobrászatban talán kevésbé, a grafikában és éremben viszont bátrabban él már, s úgy törekszik közérthetőségre, hogy szinte kézen fogja nézőjét: induljunk együtt a világ felfedezésének, a szépség birtokbavételének korántsem könnyű, de mindennél ígéretesebb akciójára.

Vagyis cselekvésre szólít, kimozdítani akar a tétlen szemlélődésből, szinte alkotótárssá kér fel: beteljesítve azt, ami a kor művészetének egyik elengedhetetlen sajátja.

Ne akadjunk fent azon, hogy ebben társkereső mozdulatban még túlságosan is az érzelmek uralkodnak. Úgy látszik, magyar képzőművészetünk még jobban kötődik ehhez az érzelmi (gyakran érzelmes) hagyományához, semmint hogy az erősödő elvonatkoztatás-igény a szükséges mértékig eltávolíthatná tőle. Nem véletlenül bukkannak fel a naturalisztikus szemléletmód ellen küzdők fegyvertárában az expresszionizmus eszközei például: hiszen az avantgardból ezt itatja át a legjobban a hangulati, affektív filozófia. Hozzá való vonzódásunk persze érthető, ha arra gondolunk, hogy ez az irányzat merte világgá kiáltani annak idején: az Ember jó, s lealacsonyodása ellen igaz értékeinek felmagasztosításával sokat tehetünk; de ennek a rokonszenvnek teljes hatását (és művészi értelmét!) csak akkor volnának képesek kibontakoztatni, ha legalább ugyanilyen erővel használnánk fel e gyakran pietizmusban hajló érzelmesség mellett az expresszionizmus forradalmi szárnyának mindig társadalmi élű és harcosan elkötelezett hagyományát is. Enélkül (s most már nem csak az örökséggel való sáfárkodás kérdéseiről, még kevésbé csupán az expresszionizmusról, hanem sokkal általánosabb tanulságokról van szó) a halk, ábrándos, gazdag, szép élményt kínáló, de ha néha bizony szürke, megfáradt, elkopott, oktalanul visszafogott, színtelen líra nagy és jóindulatú termésével ritka kivételnek fog számítani a hitelesen harsányabb, indulatos, forradalmi energiákkal jobban telített műalkotás; pedig – s ezt képtelenség volna tagadni – a mi korunk elsősorban ezek mielőbbi megjelenését várja.

                                                                                                                                    SZABÓ GYÖRGY

 

Miskolci Téli Tárlat 1970 évi katalógusa letölthető pdf formátumban

A díjazottak listája:

Miskolc Megyei Város Tanácsának nagydíja – Szurcsik János festőművész
Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának díja – Mazsaroff Miklós festőművész és Vigh Tamás szobrászművész
Borsodi Szénbányák Vállalat díja – Lenkey Zoltán grafikusművész 
Borsodi Vegyi Kombinát díja – Varga Imre szobrászművész
Diósgyőri Gépgyár díja – Seres János festőművész
Lenin Kohászai Művek díja – Feledy Gyula grafikusművész
Ózdi Kohászati Üzemek díja – Kokas Ignác festőművész
Ózdvidéki Szénbányák díja – Bálint Endre festőművész

A kiállítást rendezte: Kovács Béla művészettörténész

A kiállítást megnyitotta: Dr. Fekete László, Miskolc Város Tanácsának elnöke

Rendező szervek: 
Miskolc Megyei Város Tanácsa
Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tanácsa
Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-magyarországi Területi Szervezete
Miskolci Galéria

A zsűri tagjai: 

Borbély László művészettörténész
Csohány Kálmán grafikusművész
D. Fehér Zsuzsa művészettörténész
Feledy Gyula grafikusművész
Gábor Eszter a Képző- és Iparművészeti Lektorátus
                       művészeti főelőadója
Lenkey Zoltán grafikusművész
Pásztor Gábor grafikusművész
Seres János festőművész
Somogyi János festőművész
Szurcsik János festőművész
Vígh Tamás szobrászművész

A kiállításon 55 művész 135 alkotással vett részt.

↓  archívumi anyagok 

↓  válogatás a díjazott alkotók műveiből

kiállított művek jegyzéke

 FESTMÉNY

ÁSZTAI CSABA :
Akt, olaj, 70×100 cm

Három tétel, olaj, 50×70 cm

BÁLINT ENDRE:
Elveszett hajlék, olaj, 110×30 cm

Eldőlt kereszt, olaj, 120×50 cm
Téli Szentendre, olaj, 85×175 cm

BERKI VIOLA:
A próféta, olaj, 100×90 cm
Kun László, olaj, 120x90x cm
Életformák, olaj, 82×66 cm

BERNÁTH AURÉL:
Aliz erkélyen, olaj, 100×110 cm

BIHARI SÁNDOR:
Pöttyös tányéros, olaj, 57×77 cm

Madár késsel, olaj, 108×62 cm

BLASKÓ JÁNOS:
Feszültség, olaj, 80×100 cm

Az építészetre gondolva, olaj, 70×100 cm

CSABAI KÁLMÁN:
Október, olaj, 60×80 cm

Régi bánya,olaj, 50×70 cm

DALA JÓZSEF:
Szabad május Mezőkövesden, olaj, 60×80 cm

DOMANOVSZKY ENDRE:
Kalapos nő, tempera, 87×61 cm

Tarka teríték, olaj, tempera, 61×87 cm

GERZSON PÁL:
Madár virággal, olaj, 60×80 cm

Földmérő, gobelin, 120×60 cm

IVÁNYI ÖDÖN:
Műtermi enterieur, olaj, 100×125 cm

KENGYEL ZOLTÁN:
Csendélet, tempera, 14×19,5 cm

KISHONTY JENŐ:
Önarckép, olaj, 60×50 cm

Házaspár, olaj, 70×70 cm
Kettős arckép, olaj, 60×50 cm
Önarckép, olaj, 50×40 cm

KMETTY JÁNOS:
Szentendreiek, olaj, 40×33 cm

KOKAS IGNÁC:
Megtett utak, plextoll, 120×167 cm

Ginza puszta III., plextoll, 76×152 cm

KORKOS JENŐ:
Paraszt fiatalok, tempera, 50×40 cm

KUNT ERNŐ:
Keszthelyi táj, olaj, 110×150 cm

Köves Adria–part, olaj, 110×140 cm

MARTYN FERENC:
Kompozíció, olaj, 80×60 cm

MAZSAROFF MIKLÓS:
Talajmunka ősszel, olajtempera, 90×110 cm

Visegrád ősszel, olajtempera 70×110 cm
Alvó leány, olajtempera 40×30 cm

MÉSZÁROS ERZSÉBET:
Négyen, olajtempera, 41×36 cm

NAGY GY. MARGIT:
Kompozíció, gobelin, 50×40 cm

NAGY LAJOS:
Nyári emlék, olaj, 63×100 cm

PAPP LÁSZLÓ:
Gyár I., olajtempera, 57×95 cm

Gyár II., olajtempera, 50×40 cm
Régi város, olajtempera, 70×80 cm
 Téli táj, olajtempera, 50×80 cm

PATAKI JÁNOS:
Carola, olaj, 100×70 cm

PÁSZTOR GÁBOR:
Relief I., olajtempera, 86×54 cm

Relief II., olajtempera, 86×50 cm
Relief III., olajtempera, 76×63 cm

SERES JÁNOS:
Csendélet, olaj, 35×40 cm

Tél, olaj, 40×50 cm
Fák,olaj, 50×70 cm
Bükk, olajpasztell, 47,5×63 cm

SZURCSIK JÁNOS:
Sóstói kazánház, olajtempera, 50×72 cm

Öregség, olajtempera, 50×72 cm
Váróterem,olaj, 80×110 cm

ZSIGNÁR ISTVÁN:
Diósgyőri táj, olaj, 80×125 cm

Badacsony, tempera, 36×48 cm

GRAFIKA

BARCZI PÁL:
Árvíz, tempera, 70×80 cm

Pár    rézkarc, 40×30 cm
Árvíz 1970, rézkarc, 25×30 cm
Tavasz II. 1945., rézkarc, 40×30 cm

BÍRÓ ILONA:
Bastei III., linó, 30×21 cm

BOZSIK ISTVÁN:
Kompozíció, rézkarc, 20×30 cm

Beszélgető, rézkarc, 13×19 cm

CZINKE FERENC: 
Karcsai legenda, fametszet, 70×50 cm

Karcsai legenda II., fametszet, 70×50 cm
Ősi szerszámok II., fametszet, 86×61 cm
 A szenvedés virágai, litográfia, 38×46 cm

CSOHÁNY KÁLMÁN:
Fiatalok, rézkarc, 30×20 cm

Szakadék, rézkarc, 30×20 cm
Visszatekintő, rézkarc, 30×20 cm

DEBRECZENI ZOLTÁN:
Sárospatak III., műanyag metszet, 120×70 cm

FELEDY GYULA:
Hommáge Bartók I., litográfia, 44×43 cm

Hommáge Bartók II., litográfia, 64×47 cm
Hommáge Bartók III., litográfia, 45×43 cm
Hommáge Bartók IV., litográfia, 54×45 cm
Bányavidék Szülőföldem I., litográfia, 64×46 cm

KIS ATTILA: 
Háborús vízió, tus, 28×21 cm

Portré, tus, 28×19 cm

KISHONTY JENŐ:
Lenin I., rajz, 39×45,5 cm

Lenin II., rajz, 43×41,5 cm
Lenin VIII., rajz, 46×30 cm

KUNT ERNŐ:
Ősz, színespapír kivágás, 215×294 cm

LENKEY ZOLTÁN:
Bábszínház, rézkarc, 29×19,5 cm

Keresztek, rézkarc, 19,5×24,5 cm
Tükröződés, rézkarc, 24,5×19,5 cm
Vázlat, rézkarc, 30×24,5 cm

LUKOVSZKY LÁSZLÓ:
Tavasz, rézkarc, 29×35 cm

Ébredés, rézkarc, 25×29 cm
Emlékezés 1945-70. I., rézkarc, 45×50 cm
Emlékezés 1945-re, papírmetszet, 35×60 cm

NAGY ERNŐ:
Virágcsendélet, akvarell, 34×48 cm

Erdő széle, akvarell, 50×59 cm
Csónakok, akvarell, 29×40 cm

PETŐ JÁNOS:
Csodaszarvas, litográfia, 40×70 cm

Holdutas, litográfia, 60×50

RÉTI ZOLTÁN:
Visegrádi vár, akvarell, 43,5×68 cm

SERES JÁNOS:
Ősz, akvarell, 49×63 cm

Házak, akvarell, 49×63 cm

TELLINGER ISTVÁN:
Fura virág, hidegtű, 40×24 cm

TENKÁCS TIBOR:
Kánikula, akvarell, 47,5×65 cm

Kikelet, akvarell, 47,5×65 cm

SZOBOR

ASSZONYI TAMÁS:
Háború I-III., bronzérem, 8 cm                    

Lenin él, fatalpazaton bronzérem, 20 cm
Lenin élt, fatalpazaton bronzérem, 10 cm
Lenin élni fog, fatalpazaton bronzérem, 10 cm

KERÉNYI JENŐ:
Csontváry, bronz, 39 cm

Magvető, bronz, 45 cm

KISS ISTVÁN:
Lovag, vörösréz, 40×100 cm

Hajnal, bronz, 40 cm
Tanácsköztársaság, bronz, 48 cm

KISS NAGY ANDRÁS:
Pilar, bronz, 33 cm

Nascitas, bronz, 10×22 cm
Torzó (Egri nő), bronz, 25 cm

KOVÁCS FERENC:
Kőműves, márvány, 40 cm

Szimbiózis, mészkő, 42 cm
NS Almakirály, márvány, 40 cm

NAGY ISTVÁN JÁNOS:
Fekvő nő, vörös márvány, 37 cm

NÉMETH MIHÁLY:
Táncolók, kő, 35 cm

Kuporgó, kő, 35 cm
Csillagnéző, kő, 35 cm

Id. SZABÓ ISTVÁN:
Fejés, faszobor, 54×100 cm

Favillás, faszobor, 50 cm
Csikós, faszobor, 53×80 cm

VARGA IMRE:
Derkovits, bronz-alumínium, 70 cm

Földindulás, fa-ólom, 13 cm

VARGA MIKLÓS:
Kertészlány, bronz, 37 cm

Vágyódás, bronz, 29 cm
Boldogkő, bronzérem, 9 cm
Diósgyőr, bronzérem, 10,5 cm
Sárospatak, bronzérem, 10,5 cm

VIGH TAMÁS:
Tömzsi torzó, bronz, 12 cm

Vásárhelyi Pál (a tiszadobi emlékműhöz), bronz 39 cm
A selmecbányai gyűjtemény bronzkapujához, vörösréz-lemez plasztika, 60×60 cm

↓ válogatás megjelent híradásokból, újságcikkekből

Csutorás Annamária _ Észak-Magyarország, 1970. december 8.

 

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1970_12/?pg=54&layout=s

Megnyílt a miskolci téli tárlat

Vasárnap, december 6-án délben, a Miskolci Galéria termeiben dr. Fekete László, a MISKOLCI VÁROSI Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke megnyitotta a miskolci téli tárlatot. A kiállítás megnyitásán – amelyen a Miskolci Fúvóötös muzsikája adott hangulati aláfestést a kiállított alkotásoknak – szép számú érdeklődő vett részt.

Ötvenöt művész mintegy 130 alkotását mutatták be a miskolci téli tárlaton, melynek megnyitóján dr. Fekete László a következőket mondta: Az MSZMP Központi Bizottságának X. kongresszusra készített beszámolójában olvashatjuk, hogy az elmúlt években további szerephez jutottak hazánk kulturális életében a szocialista tendenciák, gyarapodott a kulturális, a művészeti élet, növekedett népünk műveltsége. Ennek a megállapításnak gyakorlati példáját láthatjuk mi is ezen, a most megnyíló képzőművészeti kiállításon.

A bevezető szavak után arról szólt, mi tette szükségessé, hogy a korábban tíz alkalommal is országos kiállításként megrendezett tárlat ezúttal elsősorban, de nem kizárólagosan, a helyi művészek alkotásainak biztosítson lehetőséget. Minden nagyobb város szívesen vállalkozik saját művészeinek bemutatásán túlmenően nagyobb lélegzetű országos tárlatok megrendezésére. Ebben a kezdeményezésben Miskolc mindig élen járt. Közben azonban a miskolci művésztelep felnőtté, önállóvá vált. A fejlődés oly mértékű lett, hogy az idén már vállalhatta a vezető szerepet egy országrész kiállításán.

A miskolci téli tárlaton – ebben az esztendőben – elsősorban Észak-Magyarország alkotóművészei vesznek részt. A bemutatott anyag méltatásakor megállapította: Központi feladat továbbra is, hogy közelebb vigyük a művészetet a tömegekhez és a tömeget a művészethez. Ennek az erőfeszítésben vannak eredmények. A kiállított anyag is bizonyítja, hogy a sokféleségen kívül egyre inkább kialakul valami közös, mindnyájunk számára felfogható, emberközelségű hangvétel.

Végezetül hangsúlyozta dr. Fekete László, hogy ez az új – de a korábbi kiállítások szerves folytatásaként megrendezett – tálat remélhetőleg még fokozottabb erőfeszítésekre készteti művészeinket, növeli egyéni és kollektív felelősségérzetüket.

Az ünnepélyes megnyitót követően Miskolc város Tanácsának vb-elnöke átadta a téli tárlat díjait. Miskolc város nagydíját ebben az esztendőben Szurcsik János festőművésznek ítélték oda. A megyei tanács díját Mazsaroff Miklós festőművész. Ugyancsak a megyei tanács díját érdemelte ki Vígh Tamás szobrászművész. A Lenin Kohászati Művek díját Feledy Gyula, a Diósgyőri Gépgyár díját pedig Seres János kapta meg. Lenkey Zoltán a Borsodi Szénbányák Vállalat díját, Kokas Ignác szobrászművésznek a Borsodi Vegyikombinát díját, Bálint Endre festőművésznek pedig az Ózdvidéki Szénbányák Vállalat díját adták át.

A miskolci téli tárlatot január 3-ig tekinthetik meg az érdeklődők.

 

“eszakmagyarorszag_1970_12__pages55-55-tt.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1970_12__pages55-55-tt.pdf – Letöltve 7 alkalommal – 938 KB

Kontha Sándor _ Észak-Magyarország, 1970. december 06.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1970_12/?pg=47&layout=s

Miskolci Téli Tárlat
Művészek randevúja

A Miskolci Galériában ma, dél fél 12-kor nyitja meg dr. Fekete László, a városi tanács vb-elnöke a miskolci téli tárlatot. A Magyar Képzőművészek Szövetsége meghívására és hívó szavára elküldték városunka alkotásaikat Borsod, Heves, Nógrád képzőművészei és szobrászai, s azok az alkotó művészek, akik bár hazánk más tájegységein dolgoznak, ismertek a miskolci tárlatlátogató közönség előtt.

A jellemzője azonban mégiscsak az észak-magyarországi képzőművészek részvétele a miskolci téli tárlatnak. Hiszen a korábbiaktól eltérően, ezúttal a rendező szervek elsődleges célkitűzése az volt, hogy az e területen élő és alkotó művészek számára teremtsenek kiállítási fórumot. Az ő alkotásaikat, legújabb műveiket várták, s most ezeket mutatják be a téli tárlaton.

Ötvenöt alkotó munkáit láthatja az érdeklődő nagyközönség. Kilencven képzőművészeti alkotás és huszonhat kisplasztika, illetve plakett nyert elhelyezést a Miskolci Galéria három termében. A bemutatásra kerülő alkotások nagyobbik része olajfestmény. Ez érthető, hiszen a grafikai alkotásokat elsősorban az országos grafikai biennáléra várják. Mégis, a téli tárlat képei között ott találjuk e képzőművészeti ág legrangosabb képviselőinek munkáit is, s így lesz teljesebb, átfogóbb a kép. Mert igaz ugyan, hogy a miskolci téli tárlat megtekintői nem kaphatnak teljes keresztmetszetet a jelen magyar képzőművészetéről, de ízelítőt kaphatnak, s áttekintést a magyar piktúrára jellemző törekvésekről. Ezért is van szükség rá, hogy időnként ilyen átfogó, „randevúszerű” kiállításokat rendezzenek. Mert igaz ugyan, hogy e kiállítások kapcsán csak a legszorgalmasabb, a legfelkészültebb tárlatlátogatók mérhetik le: egy-egy alkotóművész mit fejlődött az idők során, de mindenki betekintést nyerhet a piktúra adott pillanatnyi állapotába. Éppen azért, mert sokan vesznek részt rajta. A miskolci téli tárlatnak pedig az a sajátok előnye is megvan, hogy a helyi alkotó művészek törekvéseiről, munkásságáról ad képet.

Ez az elvárás is a miskolci téli tárlattal szemben. Akik megtekintik majd január 3-ig nyitva tartó kiállítást, minden bizonnyal szép élménnyel lesznek gazdagabbak. A mai megnyitón – ahogy ezt már megszoktuk a Miskolci Galéria kiállításainak megnyitóin – zenei élményben is részük lesz az érdeklődőknek. Ezúttal a Miskolci Fúvóötös játéka ad hangulati aláfestést a kiállított képekhez és kisplasztikákhoz.

“eszakmagyarorszag_1970_12__pages48-48-tt.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1970_12__pages48-48-tt.pdf – Letöltve 6 alkalommal – 974 KB

Papp Lajos _ Észak-Magyarország 1970. december 13.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/EszakMagyarorszag_1970_12/?pg=97&layout=s

Tájak, gondolatok, önállóság
Az I. miskolci téli tárlat néhány tanulsága

Tíz országos kiállítás után, s azok egyenes folytatásaként idén először a miskolci téli tárlat néven nyílt meg képzőművészeink e hagyományos, kétévenként rendezett seregszemléje. Indokolt a kérdés: a névváltozás mit jelent, mire utal? Vajon csak a megrendezés feltételeinket szerényebb voltát kívánja érzékeltetni? Vagy az új név új kiállításszervező koncepciót is jelöl, tartalmi változást, megújulást, a profil karakteresebb érvényesítését?

Vagy épp ezt a sokértelműséget és heterogenitást, ezt a szemléleti oldottságot kell karakternek, megkülönböztető s meghatározó arculatnak tekintenünk, s egyben feleletnek is? Van-e, lehet-e sajátok arculata, szellemi rokonuláson alapozott önállósága, érzékelhető szemléleti közössége tájunk képzőművészetének? A kérdésre újabb kérdések sorjáznak feleletlenül.

A Galéria meglehetősen korlátozó szűkössége mellett is 135 alkotás fogadja a tárlat vendégeit. 54 festmény mellett 45 grafikai lap és 34 kisplasztikai mű alkotja a műfajilag – legalábbis számszerűségében – arányosan válogatott, szerkesztett anyagot. A festmények legtöbbje olajfestmény, s a méreteket tekintve a táblaképek hagyományos arányai érvényesülnek. A grafikai művek annál változatosabb képet mutatnak technika dolgában s ez természetes is; bár a sokszorosító technikák a rézkarc, a fa- és linómetszet és a kőnyomat meghatározóan érvényesül az anyagban. Különösen érdekes, hogy a korábbi évekhez képest művészeink mintha nagyobb kedvvel alkalmaznák a litográfiai eljárást. Hogy nem véletlenül, azt az bizonyítja, hogy a tárlat grafikai anyagának talán legemlékezetesebb alkotásai Feledy Gyula litográfiái és Czinke Ferenc A szenvedés virágai című lapja. A szobrászati anyagból Asszonyi Tamás nagyon szép éremplasztikáira s id. Szabó István egyszerűségükben lenyűgöző expresszivitású faszobrai, Németh Mihály Táncolók-jára, Varga Imre Derkovits-szobrára figyeltünk fel.

Mielőtt azonban részletesebb elemzésre térnénk, külön szólnunk kell a tárlat meghívott művészeinket, a mai magyar képzőművészet reprezentánsainak a tárlaton való örvendetes jelenlétéről. Igaz ugyan, hogy e jelenlét a joggal elvárhatónál lényegesen korlátozottabb s eléggé esetlegesnek tűnik, ez azonban nem a kiállítás szervezőin és rendezőin múlt nyilván. Mindenesetre arra figyelmeztet, hogy a következő tárlatokat időben is hosszabb s intenzitásban pedig alaposabb, gondosabb előkészítésnek kell majd megelőznie. Bernát Aurél, Kmetty János, Bálint Endre, Domanovszky Endre, Kokas Ignác, Csohány Kálmán, Kerényi Jenő munkái emelik e tárlat értékét, rangját képzőművészetünk életében. Kívülük a következő téli tárlatokon reméljük, találkozhatunk majd piktúránk s szobrászatunk más reprezentánsaival is.

Szurcsik János kapta meg Miskolc város nagydíját kiállított képeiért. Három realista fogantatású képe közül különösen az Öregség és a Váróterem ragad meg. Emberábrázolásból humánum, s mély együttérzés sugárzik; monumentális látásmódja, s a széles ecsetvonásokból szabadabban kibomló, élő színvilág költői erejűvé emeli az egyszerű emberek mindennapi életének ellesett pillanatait.

Lehetne talán az emberábrázolásnak e realista mélysége és tisztasága, a drámai pátoszú humanizmus is útja s része azon karakter kibontakozásának, melyről a bevezetőben szóltunk. Művészeinktől nem kéri senki, hogy kohókat s gyárkéményeket, hazug pózokba merevített olvasztárokat fessenek; e hol van piktúránkban a munka való és megélt, átérzett megjelenítése, a munkásé, akinek naponkénti helytállása füstben, porban, hőségben, ez a minden erőt igénybe vevő, minden izmot, ízületet megsajdító küzdelem hősiesebb, nagyszerűbb emberi tett, semhogy ne lehetne alkotások méltó témája. A vásárhelyi piktúra a paraszti élet, a paraszti munka megörökítésében maradandót alkotott. S éppen azzal, hogy szakított a hamis pózokkal, az illúziókkal. Őszinte és hiteles, szinte szociografikus pontosságú kép bontakozik ki e művészek alkotásaiból immár az új, a megváltozott paraszti életről is. A munkásság életének, napi munkájának ilyen őszinte, pózoktól mentes ábrázolásával azonban mindmáig adós képzőművészetünk.

Egy másik irány, másféle lehetőség érik mind teljesebbé a Miskolcon és Borsodban élő s munkálkodó képzőművészek, elsősorban grafikusok jelentékeny csoportja munkásságában. Feledy Gyula, Lenkey Zoltán, Lukovszky László, Pető János művei, de más alkotók művészete is tükröz intellektuális elmélyülésre való hajlamot és tudatos törekvést. Ezen a kiállításon Feledy Bartók-sorozatára s Lenkey groteszk hatású, asszociatív szerkezetű grafikai lapjaira, mint e tendencia jellemző s egyben művészileg is kiemelkedő reprezentálóira utalnánk. Feledy absztrahált folt- és vonalkultúrája a látványt grafikai jellé átlényegesítő gondolatisága minden vonzó szellemi töltés, lebilincselő artisztikum mellett is zsákutcával fenyeget, az absztrakt művészet zsákutcájával, a szubjektivizmus céltalanságával. Lenkey szürrealisztikus komponáltságú művei nem szakadnak el annyira a látványtól, a láthatótól, mint Feledy. Hol vidámabb, hol keserűbb gunyorosságuk, a groteszk látás egyedisége teszi őket vonzóvá itt is. Ismétlődéseiben azonban az ő művészete is veszthet erejéből.

Nem borsodi ugyan, de szellemében jellegzetesen ide kapcsolódik Czinke Ferenc, aki egy, a népi formák, népművészeti motívumok világából táplálkozó absztrakt kifejezésmód, a látványfestést túllépő asszociatív szerkesztés és jelképrendszer kialakításán munkálkodik művészetében. Lapjai – a már említett litográfiája mellett a Karcsai legenda két fametszete – szépek, megragadóak.

Jó érzéssel láttuk Barczi Pál lapjait, amelyek a művész megnövekedett alkotókedvét mutatják; árvízi sorozatát e lapok kifejezésbeli szépsége, ereje mellett a friss élmény, a téma igényes, művészi megragadása is dicséri. Kunt Ernő különleges technikával, papírkivágással formált képe, az Ősz a művész két szép olajfestménye mellett újabb bizonyítéka el nem apadó újító, kísérletező kedvének. A már említett Lukovszky László Emlékezés-sorozatának lapjai. Pető János Csodaszarvasa és Holdutasa mellett szívesen gyönyörködhetünk Seres János olajfestményeiben és grafikai lapjaiban, Mazsaroff Miklós három igen szép s művészetének további teljesedését mutató olajtemperájában, Papp László és Zsignár István tájképeiben.

A miskolci téli tárlat egészében méltó folytatása a korábbi országos kiállításoknak. Az a törekvés, hogy ne váljon provinciálissá, ne vidéki rajztanárok kiállítási lehetőségét jelentse, ez a rokonszenves igényesség nyilván töretlen marad a következő téli tárlatokon is, amelyek majd a most megválaszolatlanul maradt kérdésekre is választ adhatnak.

“eszakmagyarorszag_1970_12__pages98-98-tt.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1970_12__pages98-98-tt.pdf – Letöltve 7 alkalommal – 971 KB

b.l. : Megnyílt a Téli Tárlat_ Déli Hírlap 1970. december 7.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/DeliHirlap_1970_12/?pg=30&layout=s

Megnyílt a Téli Tárlat

Tegnap délben számos érdeklődő jelenlétében nyílt meg a Miskolci Galériában a Téli Tárlat 1970 című képzőművészeti kiállítás. Az ünnepi megnyitón megjelent dr. Havasi Béla, a városi pártbizottság első titkára, Moldován Gyula, a pártbizottság titkára, Varga Gáborné országgyűlési képviselő, a Borsod megyei Tanács vb-elnökhelyettese, Tok Miklós, a városi tanács vb-elnökhelyettese, valamint közéletünk számos képviselője. Kedves vendégként üdvözölhettük a tárlaton Darvas József írót, aki felesége társaságában tekintette meg festőink, grafikusaink kiállítását.

A megjelenteket Czeglédi Ilona, a kiállítási intézmények igazgatója köszöntötte, majd dr. Fekete László, a városi tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese nyitotta meg. A tárlatot. Fekete elvtárs hangsúlyozta, hogy a mostani tárlat, mely folytatása a Miskolcon rendezett 11 országos kiállításnak, népünk műveltségének, kulturális igényeinek növekedését bizonyítja. Az elmúlt évek alatt színvonalban sokat erősödött a miskolci művésztelep, mely ma már önálló törekvéseivel helyet kér az ország képzőművészeti életében. A hazai grafikáról és piktúráról szólva kijelentette, hogy míg grafikusaink az országos szintnél magasabb színvonalon produkálnak, addig a piktúránknak még sokat kell fejlődnie. A mostani tárlat azonban nemcsak Észak-Magyarország, illetve Miskolc képzőművészetéről kíván képet adni, hanem – élvonalbeli művészeink meghívásával – országos keresztmetszetet kínál. A városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke befejezésül megköszönte a rendező szervek munkáját, mellyel a tárlatot létrehozták, majd kiosztotta a díjakat.

Miskolc város nagydíját Szurcsik János, a megyei tanács két díját Mazsaroff Miklós, illetve Vígh Tamás, a Lenin Kohászati Művek díját Feledy Gyula, a DIGÉP díját Seres János, a Borsodi Szénbányák díját Lenkey Zoltán, az Ózdi Kohászati Üzemek díját Kokas Ignác, a Borsodi Vegyikombinát díját Varga Imre, míg az Ózdvidéki szénbányák díját Bálint Endre kapta.

A művészet iránt érdeklődők meglepetten tapasztalhatták, hogy a két évvel ezelőtti X. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítása után az idén az első Téli Tárlat megrendezésére kerül sor a Miskolci Galériában. Mi indokolta az országos jelző elhagyását? Két szempont. Az egyik, hogy már az utolsó „országos” kiállításokon is csak elenyésző hányada állított ki művészeinknek, bizonyos csoportok, területek művészei pedig már régebben el-elmaradoztak. A másik pedig, hogy városunk és Észak-Magyarország művészgárdája megerősödött annyira, hogy vállalhatta egy országrész kiállításán a vezető szerepet. Nem állítjuk, hogy a helyi művészeink, akik a grafikában az országos átlag fölötti kvalitású munkákkal jelentkeznek (elég a grafikai biennálékra utalnunk), hasonlóan jelentős műveket produkálnak festészetünkben is. Az ipari környezet, mely serkentően hatott a természetétől fogva mozgalmasabb grafikára, csak sokkal lassabban, nehezebben, sok vívódás, keresés árán tudja a festészetet a maga képére alakítani, nem is számítva azt a lényeges tényt, hogy itt az előzmények is csaknem teljesen hiányoztak (a művészeti életben szinte hatástalan régi, főiskolai művészteleptől eltekintve).

 Van-e önálló arculata ennek a helyi piktúrának? Annyira jellegzetes, mint a hódmezővásárhelyinek vagy a szentendreinek nincs, de az alkotásokban már felfedezhető valami sajátos, a többi területtől eltérő hangvétel, közös gondolati mag: a tájképekből, egyszerű interieurökből, figurális alkotásokból feltörő humanizmus, valamint a többé-kevésbé a valósághoz kapcsolódó kifejezési mód.

A fauve-ok expresszionizmusa folt- és színkezelése jellemzi Kunt Ernő nagyméretű alkotásait. Seres János Erdő című olajképén szintén az expresszív megoldás uralkodik, míg csendéletén és akvarell-táján ez a kubizmus szerkesztésmódjával ötvöződik. Az erőteljes szerkezet dominál Papp László új hangvételű Gyárán, téli tájképén. A legnagyobb fejlődést Mazsaroff Miklós mutatta fel az előző tárlatokhoz képest. Színeit tovább redukálta, hatásukat felfokozta, formaadása erőteljesebbé, vonalvezetése lendületesebbé vált.

Lágyabb, oldottabb irányzatot képvisel Iványi Ödön Műteremrészlet-e, Nagy Ernő három vízfestménye. A lírai expresszionizmus felé közeledik Barczi Pál Árvíz és Zsignár István Diósgyőri táj olajképén. Az egri Kishonthy Jenő befelé forduló, elemző portréin a lélekábrázolás Van Gogh-i mélységeit érzékelhetjük. Blaskó János erőteljes, kontrasztokra felépített elvont kompozíciói a hazai konstruktivizmus, a képarchitektúrák világába vezetnek.

A kiállítás szervezői – lemondva az „országos” elnevezésről – nem kívánták a közönséget a kitekintés, a tájékozódás lehetőségétől megfosztani. Sőt, céljuk éppen a megfelelő összevetés lehetőségének a biztosítása volt. Jelentős mestereink meghívásával elérték, hogy jelenlegi festészetünknek szinte minden áramlatát kiváló művek képviselik, képzőművészetünk változatosságáról tájékoztatva a látogatókat.

A „konstruktív iskolát” Bálint Endre három, rendkívül kulturált színvilágú festménye, Martyn Ferenc Kompozíció-ja és Pásztor Gábor érdekes, nálunk újszerű reliefjei reprezentálják. Líraibb ágát képviselik a bemutatott Domanovszky-képek. Bernáth Aurél egy oldott festőiségű képével, Kmetty János kis kubisztikus műveivel szerepel. Szurcsik János, a tárlat nagydíjasa alapformáiban a realizmushoz kötődik. Görnyedten ballagó öregembere, fáradtan pihenő, súlyos figurái valóságosak, elgondolkodtatóak.

A grafikai anyag – a tradíciókhoz híven – még mindig erőteljesebb a táblaképeknél, külön elemzést érdemelne. A mintegy negyven bemutatott mű egységesen magas színvonalat képvisel. Talán Feledy Gyulának a technika gazdagságával és változatosságával megoldott Bartók-sorozatát, Czinke Ferenc, Lukovszky László és a díjazott Lenkey Zoltán munkáit tudnánk kiemelni.

Örömmel láttuk a viszonylag kis számú, de rendkívül színvonalas plasztikai kollekciót. Olyan kiemelkedő alkotásokkal találkozhatunk, mint Asszonyi Tamás gondosan megmunkált, szellemes plakettjei, Kerényi Jenő, Varga Miklós, Kiss Nagy András szobrai. Az anyag formai változatosságát a mondanivaló sokoldalúsága teszi indokolttá. Hogy csak a végleteket említsük: Szabó István realisztikus faszobrai mellett Vígh Tamás bronz-kaputerve és Varga Imre Földindulás-a.

b. l.

“Déli Hírlap_1970_12_07_pages 31.pdf” letöltése delihirlap_1970_12_07__pages31-31.pdf – Letöltve 4 alkalommal – 920 KB

 

Gyarmati Béla: Miskolci Téli Tárlat _ Déli Hírlap, 1970.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/DeliHirlap_1970_11/?pg=127&layout=s

Miskolci Téli Tárlat ’70

A nyomdában meglestük a készülő katalógust. A címlapon jól ismert nevek: Kerényi, Asszonyi, Feledy, Csohány, Lukovszky, Szurcsik – valamennyit nincs helyünk felsorolni. A tárlatok gyakori látogatója, de a szakember még inkább megállapíthatja, a katalógust forgatva, hogy az észak-magyarországi képzőművészek tíz országos kiállítása után, az első téli tárlat (pontosabban Miskolci Téli Tárlat ’70) gazdag képzőművészeti anyagot, jó színvonalat ígér.

A kiállítás új neve egy fontos törekvést, s új tartalmat is takar. A tíz nemzeti szemle után – ahogy ezt a szakemberek is megállapítják – már semmiképpen sem ragaszthatták ránk a „vidéki” jelzőt. A téli tárlat azonban még inkább országos keresztmetszetet kínál, mint a városunkban eddig rendezett tíz nemzeti szemle. Miért? Mert az utóbbi években (számos technikai és egyéb oka volt ennek) sokan távolmaradtak az országos jellegű kiállításról azok közül, akik most örömmel fogadták el a meghívást. Nem kevésbé jelentős művészekről van szó, mint Bernáth Aurél, Domanovszky Endre, Iványi Ödön vagy Kokas Ignác.

Az említettek munkái mellett ott látjuk majd a december 6-án nyíló tárlaton az észak-magyarországi alkotók produktumait is. A rangos szemlén kevesebb vagy több munkával – ez már nemcsak a szándékon, hanem a szigorú zsűrin is múlott – szinte minden „hazai” művész szerepel majd.

Ami a műfaji megoszlást illeti, a festmények mellett szép számban kaptak helyet a grafikák és a szokásosnál gazdagabb lesz a tárlat szoboranyaga is. A szobrászokat Kerényi Jenő, Vígh Tamás s a plakettjeiről híres Asszonyi Tamás képviseli többek között. Egyébként Asszonyi készítette el a Miskolci Téli Tárlat ’70 plakettjét is, melyet a díszes diplomával együtt kapnak majd a díjak mellett a legjobb alkotások.

A rendező szervek – a megyei és a városi tanács, a Magyar Képzőművészek Szövetsége, a Műcsarnok és a Miskolci Galéria – mindent megtettek az elmúlt hónapokban, hogy a majdani díjakkal is kifejezésre juttassák a tárlat jelentőségét, s egyben a borsodiak, miskolciak elvárásait. A tanácsokon kívül legnagyobb üzemeink – az LKM, a Borsodi Szénbányák, a DIGÉP, a Borsodi Vegyikombinát, a Hejőmenti Állami Gazdaság, az Ózdi Kohászati Üzemek és az Ózdi Szénbányák – is alapítottak díjakat.

A december 4-én összeülő díjzsűri – melyben a szakembereken kívül a díjalapítók képviselői is részt vesznek – kilenc díjként ötvenhatezer forintot oszt majd szét az alkotók között. (Ezenkívül nyilván nagyobb összegű vásárlásra is számíthatnak a kiállítók.)

A tárlat több mint másfél száz alkotása a Miskolci Galériában nyer elhelyezést. A kiállítást Kovács Béla rendezi

(gyarmati)

“Déli Hírlap_1970_11_25_pages 128.pdf” letöltése delihirlap_1970_11_25__pages128-128.pdf – Letöltve 5 alkalommal – 1 MB