Szemethy Imre „A káosz leltára” című életműkiállítása a Miskolci Galériában / 2026. 02. 06.

A VONAL ARCHEOLÓGIÁJA, AVAGY A VÉGTELEN IRÓNIÁJA
SZEMETHY IMRE HORIZONTJÁN

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Kondor Béla utáni grafika időszámítását tekintve korosztályának egyik legmeghatározóbb és legnagyobb hatású művészének a megnyitóján köszöntöm önöket, kedves Hölgyeim és Uraim!

Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm a Mestert, Szemethy Imrét és Dr. Révész Emese művészettörténészt, a kiállítás kurátorát!

Szemethy eddigi élete és pályafutásának sok évtizede valójában maga az élő szimbólum, vagyis a legigazabb jelképe az elhivatottságnak, alázatnak, szorgalomnak, állhatatosságnak, a szellem – a lélek – a hit – a bizalom és a szakmai profizmus egységének, a nyitottságnak, a művészet ragyogásának, valamint az alkotás örömének.

Ha a kortárs grafika kontextusában szemléljük a „Szemethy-jelenség” lényegét, akkor nemcsak egy életmű lenyomata tárul elénk, hanem a jelenkori vizuális gondolkodás egyik meghatározó origója is.

A történelem egyik legsötétebb, világméretű, brutális káosz uralta időszakában, a lebombázott Budapest ostrom verte utcáival, kiégett romjaival övezett város szívében született meg 81 éve Szemethy Imre, azaz Jimmy, ahogy pályatársai nevezik. Küldetése és sorsa az lett, hogy a rajz, a grafika kvalitásos szakmaiságával és a gondolat szabadságával világítson rá az emberi létezés abszurditására. Érkezésekor a világ éppen szétesett, ő pedig az azóta eltelt évtizedekben nem tett mást, mint ebből a széthullottságból egy következetes, minden ízében önazonos és lenyűgözően gazdag univerzumot épített. Sok évtizedes munkásságának fókuszában az állt, hogy a káosz elemeit egyenként vizsgálat alá vesse, majd azokról leltárt készítsen.

A Miskolci Galéria falai között most megelevenedő életmű nem csupán válogatás a Mester gazdag munkásságából, hanem egy szellemi expedíció és intellektuális eszkaláció is egyenesen a végtelenbe, és abba a tartományba, ami a végtelen mögött van és azt körülveszi. A Mester intenzív alkotói aktivitása időtlenné tette az életmű minden darabját, a klasszikus, archaikus technikák a jelenidőből futnak a jövőbe általa. Szemethy művészete egyfajta spirituális organizmus, ahol például a klasszikus rézkarc fegyelme találkozik a digitális képalkotás szabadságával és fordítva. Alkotásaiban a rajzi gesztus, a vonal nem csupán határoló elem, vagy jel, hanem folyamatosan és szüntelenül működő, élő idegpálya, amely összeköti a múltat, a jelent és igen, még a jövőt is.

Szemethy 1971-es, Joyce Ulysses című műve által ihletett diplomamunkája óta tudjuk, hogy az ő számára az irodalom és a vizuális nyelv nem egymást illusztráló, hanem egymást feltételező rendszerek. Joyce, Beckett, Kafka, Borges, Vian vagy Szentkuthy szelleme nem idegenként kopogtat be Szemethy Jimmy műtermébe, hanem otthonos lakótársként van jelen ebben a szenzációs  életműben.

A mostani, nagyívű miskolci tárlat rávilágít arra a kíméletlen, ám gyógyító iróniára, amely Szemethy legfőbb fegyvere. A Patafizikus jegyzetek világa – Alfred Jarry örökségére építve nem csupán játszik az abszurddal, hanem a létezés egyetlen lehetséges, méltóságteljes elviselési módjaként tekint rá. Szemethy Imre a képzeletbeli megoldások tudományának nagy alakja, hiszen ott is összefüggést lát, ahol a világ már régen lemondott az értelemről.

Ebben a miskolci válogatásban tisztán látszik az az út, amely a mikro- és makrostruktúrák elemzésétől a tiszta poézisig vezet. Alakjai, ezek a hol groteszk, hol lírai lények, a rajzi költészet nyelvén vallanak a világ jelenségeiről és persze rólunk, emberekről is. Szemethy nem hajolt meg divatok előtt, nem torzult el korszellemek pressziója alatt. Megmaradt annak a zen-buddhista nyugalmú megfigyelőnek, aki tisztában van azzal, hogy a legapróbb rézkarc-vonal mögött is ott feszül az egész univerzum drámája.

Szemethy Jimmy művészete a bizonyíték arra, hogy az örökkévalóság nem egy távoli cél, hanem egyfajta mértékegység, amellyel nap mint nap mérni érdemes az alkotást. A végtelen mögött pedig nem az üresség áll, hanem a Szemethy-féle derű, vagyis egy olyan világ, ahol a pontokból, foltokból és vonalakból végül összeáll az igazság egész világra szóló térképe.

Szemethy Jimmy a vonal ontológiáját a mindenkori jelenidő grafikáinak horizontjára helyezte.

Minden egyes műve a létező dolgok jellemzőit, a lét struktúráját kutatja és a létezők közötti alapvető kapcsolatokkal foglalkozik, vagyis arra kérdez rá, hogy mi létezik, és mi is a létezés alapvető lényege. 

Filozófiai értelemben minden Szemethy mű a metafizika elemi részeként nem konkrét vagy tárgyiasult létezőket vizsgál, hanem magát a létezést és benne a lét különböző kategóriáit.

Szemethy Imre munkássága a kortárs magyar grafika szövetében olyan, mint egy sűrűsödési pont, ahol a tradíció és a radikális újítás nem küzdenek egymással, hanem együttműködnek. Míg a jelenkori grafika olykor a technológiai kísérletezés öncélú útvesztőibe téved, vagy éppen a konceptuális szárazságba merevedik, addig Szemethy megőrzi a homo faber méltóságát. Olyan kognitív folyamatot épített, amely a világ káoszát egy koherens, vonal-alapú rendbe kényszeríti. Mondhatnánk, hogy vizuális antropológiai értelemben és éppen ebben a kontextusban Szemethy munkássága talán párhuzamba is állítható a kortárs nemzetközi grafika azon vonulatával – gondoljunk akár William Kentridge rétegzett, narratív világára vagy a lipcsei iskola rajzi szigorára –, ahol a kép nem lezárt egészként, hanem egy folyamatosan íródó szövegként értelmezhető. Ám míg Kentridge-nél a politika, Szemethynél a patafizikus felütéssel kombinált metafizikus gondolkodásmód a hajtóerő. Filozófiailag ez a pálya a spinozai panteizmus és a patafizikai abszurd határmezsgyéjén egyensúlyoz. Ha elfogadjuk, hogy a világ egyetlen szubsztancia, akkor Szemethy grafikái ennek a legbensőbb, változatlan lényegnek a legkülönbözőbb módozataiként feleltethetők meg. Nála egy pont nemcsak egy geometriai kiterjedés nélküli hely, hanem egy sűrített sors-esemény. A Patafizikus jegyzetek mélyfúrású kompozícióinak dialógusa rávilágít arra, amit a fenomenológia tiszta látásnak nevez, miszerint le kell fejteni a tárgyakról a hasznosíthatóság kérgét, hogy megmutatkozhasson lényegük zavarba ejtő idegensége.

Révész Emese teoretikus keretezése pont ott válik izgalmassá, ahol a Szemethy-féle alakformáló metódust a kollektív emlékezet részeként kezdi értelmezni.

Itt, ezen a kiállításon világossá válik, hogy ezek a művek nem izolált esztétikai objektumok, hanem egy hálózatos gondolkodás csomópontjai. A Joyce-i folyamregény vizuális megfelelői ezek, ahol minden vonal egy elágazás, minden folt egy lehetséges jelentés-zátony.

Szemethy Imre művészete tehát nem régi vágású és nem is posztmodern. Ő a pre-poszt-modern nagymestere, aki tudja, amit a régiek – Dürer vagy Rembrandt, de ezen túllépve tiszta szívvel kutatja és elemzi azt a szorongató és mégis felszabadító űrt, amit a jelenkor embere tapasztal a végtelen hálózatok korában.

Hát, ilyen ez a bizonyos Szemethy Jimmy féle káosz-leltár!

Gratulálok a Mesternek és a kurátornak, valamint a grafikus szakma nevében nagy tisztelettel meg is köszönöm nekik és a Miskolci Galéria munkatársainak ezt a nagyszerű kiállítást!

Éljen a szabadság! Éljen a művészet szabadsága! Békét és biztonságot mindenkinek!