Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégek!

Szeretettel köszöntök mindenkit Kavecsánszki Gyula kettős kiállításának megnyitóján. Egy olyan rendezvényen találkozunk most, ahol egy művész személyiségének, gazdag munkásságának kivételes módon egyszerre több területét is megismerhetjük. Láthatjuk, mint képzőművészt, aki egyéni mitológiai világának sajátos művészeti nyelvén meséli el az „ember” történetét. Majd megismerhetjük azt a kutatót, aki képzőművészeti és építészeti szaktudását a néprajz szolgálatába állítva évtizedek óta foglalkozik a népi lakóépületek és a települések hagyományainak, átalakulásának dokumentálásával. S most e két szál a Miskolci Galéria tereiben, „Az ember történetei” és „Garadna – a Tilalmas-erdő árnyékában” című kiállításaiban összefonódik, egymásból merít, egymásra reflektál, amely talán mondhatom azt, ritkán fordul elő a művészet történetében. Mindez a művész élettörténete is egyben, aki vándorlásai, tapasztalatai, tanulmányai révén környezetünkről egy olyan összetett, mégis racionális világképet hozott létre, amely egyszerre képes a grafikai és mérnöki rajz egymástól távol eső területein is örök érvényűt alkotni.

Művészi világának meghatározó forrása a számára otthonos Hernád-völgy, amelyről a művész úgy írt, „teljes szépségében akkor tárul először az utazó elé, ha már felkapaszkodott az ún. „Ongai-partra”, innen ugyanis a szem egy pillantással befogja a balra elterülő, lágyan ívelő Abaúji dombságot, a ligeterdős kanyargó folyót, és jobbra a Kassa irányába egyre emelkedő Eperjes-Tokaji-hegylánc ormait.” Gyermekkori élményei rejtőznek e dombok, völgyek között, folyók partján, ahol az északkelet-magyarországi falvak építészete, a földszintes házak, az udvarok, a megkopott kőkeresztek és a kerítések mind olyan vizuális és érzelmi lenyomatok, amelyek Kavecsánszki Gyula képi gondolkodását mélyen meghatározták. Ezek a gyökerek nemcsak témaként jelennek meg a munkáiban, hanem látásmódként is, amely egyfajta emlékező, időn túli szemléletté formálódik míg végül nem konkrét helyszíneket vagy épületeket ábrázol, hanem a hely szellemiségét – a természet és az ember összetett, bonyolult kapcsolatát és a hozzájuk fűződő élményeket, s mindazt, ami a közösségi és személyes identitást összekapcsolja. Képein a természeti vagy épített környezet ezáltal nem pusztán háttér, hanem önálló jelentéshordozó, a forma és szín együttese révén a múlt és jelen közötti párbeszéd színtere.

A művész életének fontos része volt emellett a vándorlás, az utazás, a világ más tájainak megismerése is. Külföldi tanulmányai során szerzett élményei szintén mély nyomot hagytak alkotásaiban. Ezek az élmények ugyanakkor nem idegenséget, hanem rokonságot jelentettek számára: azt a felismerést, hogy a különböző kultúrák mélyén közös emberi tapasztalatok rejlenek, amelyek művészetébe integrálódva, nemcsak gazdagították, hanem meg is erősítették, beépültek képi világába, miközben a gyökerek belső iránytűvé váltak.

A távolság révén születő újrakeretezés olyan képeket eredményezett, amelyekben az otthoni, majd türingiai élmények új kontextusba kerültek: már nemcsak emlékként, hanem kulturális kódként, szimbólumként működnek. Művészetét így egy sajátos kettősség határozza meg: a helyhez kötöttség és az úton levés egyidejűsége. Ez a kettősség mégsem ellentét, hanem kiegészítő erő: a gyökér és a szárny, a múlt és a jelen dinamikus kapcsolata. Kompozícióiban ezáltal a struktúra fegyelmezett és tudatos, mégis megőrzi a forma játékosságát, a felületek organikus lüktetését. A geometrikus rend mögött ott rejlik a kézzel festett vonal bizonytalansága, az emberi érintés lenyomata.

Kavecsánszki Gyula művészetének egyik legjellegzetesebb és legösszetettebb aspektusa az a mód, ahogyan a tájképi és építészeti élményanyagból – legyen az falusi vagy városi – absztrakt, időn és téren túli képi struktúrákat alkot. Mind a vidéki, mind a városi környezet fontos inspirációs forrás lett művészetében, amely átlényegül, festői gondolattá formálódik. Mindez ugyanakkor sajátos mitológiájának részévé is szervesül. Miközben a vallás által nyújtott útkeresés, mely időnként sűrű, sötét erdőbe visz, majd az Isteni színjáték nyomán végig vezet a poklon, összegzésre, saját életének s a művész képeit végignézve saját életünk reflexiójára késztet, míg legvégül átértékelve addigi utunkat, látjuk Kacathegyeinket.

A művész kézjegyévé vált az a sajátos színvilág és legfőképp technika, amely nem a nosztalgiát, hanem a belső csendet, a szemlélődést, a szellemi tisztaságot hivatott kifejezni – amely épp az alkotás összetett, kitartó és fegyelmezett munkát igénylő folyamatában gyökerezik. Az abaúji motívumok, majd az erre épülő topografikus ábrázolásmód, a madárperspektíva alkalmazása révén születő alkotásai olyan stilizált, absztrahált módon jelennek meg, amelyek nem illusztratív módon, hanem az emlékezet által újraformálva, sűrítve, új tartalmakkal telítődnek.

Miközben az építészeti és néprajzi kutatásokból merítő térképi gondolkodásmód képeinek új vizuális építőkövévé vált, útja visszavezette a gyökerekhez. Garadnára a művész megújult nézőpontból tekintett, és a gyerekkori emlékek, élmények manifesztumaként a hagyományos népi építészet megörökítésére vállalkozott. Az általa készített műszaki rajzok, dokumentumok, fotók, leírások, műszaki jegyzetek különleges jelentőséggel bírnak.

Engedjék meg, hogy egy távoli, másik kontinensről származó hasonlatot idézzek ennek bemutatására. Egy távoli, mind jobban fogyatkozó amerikai indián törzs 1940-ben elvesztette azon utolsó tagját, aki még folyékonyan beszélte ősi nyelvüket, amellyel úgy tűnt, végleg a múlt homályába veszett kultúrájuk, múltjuk ezen fontos eleme. Fél évszázaddal később mégis olyan hangkazetták kerültek elő, ahol a törzs egykori vezetője és javasasszonya anyanyelvükön beszéltek. A nyelvész, aki rögzítette, nyelvükről több ezer oldal jegyzetet is készített. Majd késői utódja segítségével a nyelv ismét felelevenedett, amelyre a törzs kulturális vezetője így emlékezett vissza: „Rávettük a nyelvészt, hogy beszéljen pár szót a kihaltnak hitt nyelven. Látni kellett volna az öregek arcát: néhányuk csak ült ott és sírt. Mások meg mosolyogtak, és szavakat kezdtek felidézni, amiket még az anyjuktól vagy a nagyanyjuktól hallottak otthon.” A kazetták végül kalauzként vezették vissza a törzs tagjait az elfeledett nyelvük világába.

Garadna – a Tilalmas erdő árnyékában című kiállítás egyedi rajzai most ilyen „kazettákká”, dokumentumokká válnak, amelyek segítségével megőrizhetővé válik a település hagyományos építészete. A néma rajzokból újra megszólal a múlt, és megtanulhatóvá válik az, ami lassan elnémul.

A rajzokkal együtt pedig megszólalt Garadna is, amely mögött ott vannak a személyes történetek, és mindaz, amit a házakban a fiókok mélye őrzött, a fotók. Épp ezért, engedjék meg, hogy itt köszönjem meg a garadnai családoknak, hogy a kiállításhoz készülő könyv szerkesztése közben nekem is bepillantást engedtek abba a gazdag örökségbe, amely a családi fotóalbumokból előkerült. Mincsik Veronikának, Kamecz Róbertnek és mindazon garadnai családnak köszönöm, hogy részt vállaltak – az előbbi hasonlattal élve – ezen „kazetták” elkészítésében.

Tisztelt Vendégek!

Fogadják jó szívvel ezt a két kiállítást, amelyek most térben, időben és lélekben kalauzolnak minket végig az emlékezet különös tájain.