Ádám János megnyitó fotói

Bején, a mai Szlovákia területén született, Prágában nőtt fel, anyja orosz volt, apja magyar, a magyar mellett oroszul, németül, csehül is beszélt. Lehetett volna igazi világhírű színész, vagy legalábbis a német nyelvterület sztárja – de, ahogy kitűnő önéletrajzában, a Lábjegyzetekben fogalmaz, az „akolmeleg”, Budapest és a magyar nyelv meghittsége mindig visszatartotta a távozástól. Így lett a 20. századi magyar színház- és filmművészeti egyik legjelentősebb alakja. A Lábjegyzetekben Darvas játékosan, finom iróniával emlékezik gyerekkorára, szertett Prágájára, 1956 utáni börtönbüntetésére, a forradalom után megtörő, de aztán újra felívelő színházi és filmes karrierjére.

Darvas Iván az 1956-os forradalomban való részvétele miatti börtönbüntetést követően Miskolcon kezdhette újra pályáját. Miután a forradalmi bizottság nevében kihozta a budapesti Gyűjtőfogházból kémkedés miatt elítélt politikai fogoly bátyját, a forradalom leverése után, A gerolsteni nagyhercegnő c. film forgatásának befejezése után letartóztatták: fegyveres támadással vádolták, s 32 hónap börtönre ítélték. 1959. április 4-én – büntetése vége előtt 10 hónappal, amnesztiának köszönhetően – szabadult. Több éven át segédmunkásként dolgozott, s csak 1962-ben térhetett vissza a színpadra: Csehov Ványa bácsijában, Horvai István rendezésében Asztrov doktort alakította a miskolci deszkákon. Miskolcra szerződése – igaz csak három szerepet játszott – máig emlegetett szenzációt jelentett a közönség és a társulat számára egyaránt.

2004-ben a miskolci színészmúzeum rendezett először tárlatot elektrografikáiból, ekkor így emlékezett a Színházi Esték hasábjain a miskolci újrakezdésre:

,,46-tól 56-ig tartó pályafutásom alatt, soha nem éreztem szorongást, félelmet, idegességet. A Várkonyi-féle Művész-Színházban, azt követően meg – az 1948-as, úgynevezett „fordulat éve” után – a Horvai-féle Madách Színházban azt se tudtam, mi az a lámpaláz. Mintegy álomban, telt el az idő, mintha csak a kisujjamból ráztam volna ki a feladataimat. Merőben más lett minden, amidőn kitaszíttattam ebből a boldog világból. Ráadásul – úgy tűnt – véglegesen. Hisz hivatalosan közölték velem: sohasem léphetünk többé magyar színpadra. Aztán, évekig tartó capliztatás után, 1962 őszén Aczél György, az akkori .kultúrpápa” nagykegyesen mégis megengedte, hogy vidéken – történetesen épp’ Miskolcon – újrakezdhessem a pályámat.
Mondanom sem kell, Miskolc akkoriban tündérkertnek, varázslatos mesevilágnak tűnt számomra. Végre visszakerülhettem oda, ahová egyedül való vagyok. Attól kezdve viszont csak kínnal, keservesen, tétován, sok-sok feleslegesnek tűnő kacskaringóba tévedve, ide-oda téblábolva, mondjuk ki: rengeteg kakecolással jutok csak egyről kettőre. Ha ugyan jutok egyáltalán. Nem tudom az okát, így alakult. Eleinte azzal áltattam magam: bizonyára csak a kihagyott évek okozta gyakorlatlanság kínoz, majd csak helyrerázódom idővel. Sajnos tévedtem. Egyre csak rosszabb lett. A régi, magától értetődő biztonságomat örökre elfújta a szél. Félelem, kínzó bizonytalanság, alig elviselhető lámpaláz: színházi jelenlétemet azóta is leginkább ez jellemzi.
(…) Miskolc után egy évvel már Pestre is szerződhettem, előbb a József Attila Színházhoz, majd végül 1965-ben a Várkonyi Zoltán vezette Vígszínházhoz.”

Mikita Gábor

A. P. Csehov: Ványa bácsi (1962)
Asztrov szerepében.
Partnerei Máthé Éva és Gáti György
Rendező: Horvai István