Valaki önarcképe – Kondor Béla monotípiái

„Az igaz színt öltő emberi arc művészete Kondor művészete.” (Németh Lajos, 1969)

A miskolci Kondor-tárlatok sorába illeszkedő jelen kiállításunk a művész monotípiáiból, festészeti és grafikai tevékenységének határán elhelyezhető műveiből tár a közönség elé egy közel 50 darabos válogatást. Kondor Béla rövid, de annál intenzívebb pályafutása során mindvégig alkalmazta ezt a sajátos képalkotó eljárást: 1972-ben bekövetkezett haláláig több mint 200 monotípiát készített, első idesorolható munkái a főiskolai diplomaszerzést követő 1957-es évből ismertek.

A monotípia, mely a kötött munkamódszert igénylő sokszorosító grafikai eljárásokhoz képest nagyobb teret enged a véletlennek az alkotási folyamatban, jellegénél fogva kevéssé számított hivatalosan elismert és elterjedt technikának a korszakban. Ezzel szemben az újító szellemű vagy egyenesen stílusteremtő művészek számára a kísérletező törekvések egyik előszeretettel használt eszköze volt.

Ahogy elnevezésében a mono előtag is jelzi, a monotípia olyan grafikai eljárás, amellyel csupán egyetlen nyomat készíthető, bár több variáció is előállítható ugyanarról a motívumról sablonnak használt rajz vagy papírmetszet segítségével. Az ilyen módon képződő variációk meglehetősen nagy eltérést mutathatnak, ugyanazt a motívumot különböző képeken változó értelemmel és hangulati minőséggel ruházva fel. A sablonként rögzített formák használata miatt a monotípiára gyakran jellemző a montázselv, ami a modern művészeti látásmódokhoz kapcsolja, akárcsak a jellemzően szabadabb, oldott, expresszív felületképzés.

Mint ismeretes, Kondor Béla életművének java részét festmények és rézkarcok alkotják. Elsősorban idesorolható teljesítményei alapozták meg munkásságának jelentőségét a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. A kondori életművet meghatározó és annak világszerűségét biztosító narratív kompozíciós formák helyett a monotípiák inkább a tisztán szimbolikus jelhagyás – néhol archaikusan egyszerű – képei. Összetettebb esetekben ambivalens arc- és önarcképi ábrázolásokat hordozó kompozíciók, a kép és a képet alkotó ember viszonyát problémaként tételező kép-kísérletek. A Kondor stílusára jellemző konstruktív hajlam itt nem annyira egyetlen műalkotáson belül nyilvánul meg, mint inkább az egyes motívum- vagy témakörök kibontására lehetőséget nyújtó variációk alakulásában, vagyis az alkotás hangsúlyosan nyitott folyamatában.

A tárlat címe Kondor talán legjelentősebb, legemblematikusabb monotípiáira, a Valaki önarcképe című sorozatra utal, melyet 1967–68-ban készített a művész. A sorozatot először 1967-ben mutatták be egy budapesti kiállításon, majd 1968-ban jelentősen kibővítve a Velencei Biennálén. Az önarckép műfajára történő utalás mindmáig nehézséget és egyúttal többféle lehetőséget tartogat a művek értelmezésében. A dekonstrukció szellemében készült képeket szemlélve ugyanis nem határozható meg egyértelműen, hogy azokban kinek az arcmását látjuk. Ugyanakkor – Kondor más arc- és önarckép jellegű műveihez hasonlóan – szuggesztív erővel tanúsítják az Én és az őt kifejező – vagy éppen elrejtő – változékony emberi arc viszonyának egyszerre személyes és egyetemes igényű felfogását. Jelen kiállításunk csak néhány darabot emelhet ki ebből a műcsoportból, a válogatás egésze azonban, néhány jellegzetes kondori típust megidézve, remélhetőleg képes érzékeltetni a Kondor művészetében munkálkodó valóságkutató szenvedélyt, „az igaz színt öltő emberi arc” feltárására irányuló elhivatott törekvést.

Barkóczi Ákos, a kiállítás kurátora