New Function. Művészek, mérnökök, kivitelezők
címmel nyílik válogatás a Magyar Nemzeti Bank kortárs gyűjteményéből
2025. január 30-án, csütörtökön, 18.00 órakor a Miskolci Galéria Rákóczi-házában.
Köszöntőt mond:
Vincze Máté, a Kulturális és Innovációs Minisztérium, közgyűjteményekért és kulturális fejlesztésekért felelős helyettes államtitkára
Tóth-Szántai József, Miskolc M. J. Város polgármestere
Hamvai Kinga, a Magyar Nemzeti Bank Arts and Culture vezetője
Dr. Szolyák Péter, a Herman Ottó Múzeum igazgatója
A kiállítást megnyitja:
Fülöp Tímea a tárlat kurátora, aki 19.30-tól szakmai tárlatvezetést is tart.
A kurátori koncepció fókuszában olyan művészek állnak, akik praxisukban szoros kapcsolatot ápolnak a technológiai és ipari fejlődéssel. A kiállított tárgyak arra a folyamatra reflektálnak, melynek során az új és régi ipari eljárások, eszközök, illetve anyagok beépülnek a művészetbe, kiegészítve a klasszikus hagyományokat. A váratlan funkciók felfedezése ugyanannyira bizonyítja a mérnöki gondolkodás sokoldalúságát, mint a művészi kreativitást.
Közreműködik a Palota Harsona Kvartett: Marton Illés, Molnár Bálint, Somodi Levente, Szomor Simon.
A kiállítás 2025. március 16-ig látogatható, hétfő kivételével 9-17 óráig.
New Function.
Művészek, mérnökök, kivitelezők – válogatás az MNB kortárs gyűjteményéből
A Magyar Nemzeti Bank kortárs gyűjteményéből válogató New Function című kiállítás arra a folyamatra reflektál, melynek során az új és régi ipari eljárások, eszközök, illetve anyagok beépülnek a művészetbe, kiegészítve a klasszikus hagyományokat. A váratlan funkciók felfedezése ugyanannyira bizonyítja a mérnöki gondolkodás sokoldalúságát, mint a művészi kreativitást.
A művészettörténetre mindig is hatást gyakoroltak a különböző tudományos áttörések és technológiai fejlesztések, akár korábban ismeretlen pigmentekről volt szó, akár sokszorosítási eljárásokról, vagy újabban a ready-made-ről és az újmédiáról. Jelenünk művészeti tendenciáiban is megfigyelhető az iparral való párhuzamos haladás, ám a jelenség jóval szétágazóbbá vált a fejlődés felgyorsulásának köszönhetően. A New Function című kiállítás a műtárgyba foglalt technikai lehetőségeket igyekszik rendszerezni, hogy így tegye lekövethetővé az adaptációk forrását, miközben a tervezés és gyártás vizualitásra gyakorolt hatását is láthatóvá teszi.
A kiállításban így fontos szerepet kap a fa- és fémipar, a bányászat, az üvegművesség, az ezeket kiszolgáló gépipar, illetve az építőipar. A kiválasztott művek árnyalják a gyártás asszociációs körébe tartozó sterilitást, a lézervágott elemek uniformitásától elkezdve az autófényező festékpisztolyok pontosságáig, a hangsúly ugyanis szabad felhasználásukra kerül, illetve utalnak a művészeti termelésre és az alkotásra mint munkavégzésre.
A számítástechnika fejlődésével együtt megjelenő posztdigitális irányzat arra is teret biztosít, hogy a digitális tervezésben és a nyomtatásban újra megjelenjen az emberi kéz nyoma, így egymás mellé kerülhetnek a geometrikus formák és az expresszív jegyek. A technofil gondolkodás alapjaként felfogott, felhasználóbarátra kalibrált technológiák nem önmagukban, utópisztikusan jelennek meg, hanem az emberi akarat kiterjesztéseként.
Tudomány, ipar, művészet
A történelem négy ipari forradalmat tart számon a mai napig: a 18. századra datálják az elsőt a gőzgépek megjelenésével, a 19. századra a másodikat a tömeggyártás kialakulásával, a 20. századra a harmadikat a hadipar modernizációjával és az automatizáció megszületésével, a negyedik pedig a jelenünk, a digitalizáció kora. Mivel az ipari forradalom definíciójába beletartozik az átfogó társadalmi, gazdasági, és technológia változás, elképzelhetetlen, hogy ne gyakoroljon hatást a kultúrára, vagy szűkebben értve a művészetre. Főleg úgy, hogy a nehézipar leírása a művészet céljaira emlékeztet: nem mindennapi fogyasztásra szánt, tartós termékeket állít elő.
A művészettörténet során korábban nem volt meglepő, ha egy alak egyszerre volt feltaláló és alkotó, a reneszánszt tulajdonképpen ez határozta meg, de a barokk is bővelkedett a pictor doctusokban. A kísérletező, kutató tudós és az érzékeny művész archetípusa között a felvilágosodás és a romantika húzott éles határvonalat, hiszen előbbi elérhetetlen magasságba emelte a tiszta ész ideáját, utóbbi pedig ködös eszménnyé tette a kreativitást. Ez a világi szkizma azért érdekes, mert a filozófiai irányzatok csapongása ellenére sosem állt le a tudomány és művészet közötti kommunikáció, legfeljebb kevésbé látványos formákat öltött.
Az ipar – vagy korábban az iparosok – például korszellemtől függetlenül kiszolgálták a képzőművészek anyagokra vonatkozó igényeit, hiszen a műtárgy nem csak ihletből születik. Nincs kőszobrászat bányászat nélkül, nincs murálfestés építészet nélkül, nincs vászon textilipar nélkül, faipar nélkül nincs se papír, se keret, de állattenyésztés és húsfeldolgozó üzem nélkül nincs enyv sem, hogy csak a legklasszikusabbakat említsük. Természetes folyamat, hogy az újabb ipari forradalmakkal csak egyre szorosabbá vált ez a viszony, mivel egyre több anyag vált beszerezhetővé – egy új kék pigmentet például 2009-ben fedeztek fel oregoni vegyészek, és csak 2016-ra került festékgyári forgalomba.
Ez a szimbiotikus viszony sok irányból megközelíthető. Ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy az ipar mint kiszolgáló és a művész mint kiszolgált van jelen a piacon, a tudomány pedig testetlen harmadikként lebeg felettük. A művészet nemcsak felvevő, hanem értékszolgáltató is: az újrafogalmazott nyersanyagok tisztelegnek az ipar előtt, amiből származnak. Andreas Fogarasi márványtáblái finomítják a bányászatról gondoltakat, Anthony Vasquez fakeretei kiszínezik az asztalosságot, Felsmann István legói újabb lábjegyzetet tesznek ahhoz, hogy mit jelentett a műanyag megjelenése, Ficzek Ferenc fémes illúziói lazán utalnak szerszámokra és présgépekre.
Ezekre a gesztusokra azért van szükség, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni egy munka különlegességéről, ha azt sejtjük, hogy az automatizálható, a szépségre vágyó egyén pedig keveset foglalkozik az indusztriálisnak mondott környezetekkel. Hasonló okból van szüksége az olykor száraznak tartott tudománynak is arra, hogy Bullás József speciális festékhengereinek segítségével mozgásba hozza az optikát, hogy Kóródi Zsuzsanna és Gáspár György üvegművei felemeljék a mérnöki rajzot, illetve hogy Horváth Lóczi Judit zománcozott fémjei bizonyítsák a tervezőgrafika vizualitáson hagyott nyomát.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy az ipar és a művészet pénzügyi forrásai nélkül lehetetlenek lennének az önmagukért való tudományos felfedezések. A három szereplő összefonódására leginkább úgy érdemes tekinteni, mint Melkovics Tamás MDF lemezekből kimart szobrára: a komplex struktúra lényege a modularitás, a konstrukció sokféleképpen összeállítható.
Digitalizáció és automatizáció
Az ipari forradalom harmadik és negyedik hulláma jelentősen megnehezítette olyan kérdések megválaszolását, amelyek korábban egyértelműnek tűntek: miből vagy mivel lehet műtárgyat készíteni, mi a műtárgy, hol keresendő az eredetiség és hitelesség határa. Az ilyen ciklikus elbizonytalanodások természetesek, mivel nemcsak a művészetnek kell adaptálódnia ahhoz, hogy az alkotók kinőtték a művészellátók által nyújtott lehetőségeket, hanem a közönségnek is. A bonyolódó eljárások azt is megváltoztatták, ahogyan a művész szerepére tekintünk, hiszen idővel normálissá vált, hogy bizonyos részfeladatok elvégzésével a művész iparban dolgozó szakembereket bíz meg, vagyis kétkezi alkotóból art directorrá válik.
Arra persze már volt példa a művészettörténet során, hogy egy művész segédeket, tanoncokat hív a stúdiójába, vagy másokat kér fel öntvények elkészítésére, de a bérmunka ilyesfajta alkalmazása újszerű. Gyakran elhallgatott jelenség, hogy a szellemi szerző önállóan nem lenne képes a végeredmény fizikai kivitelezésére, nem idő vagy erő hiányában, hanem specifikus szakképzettség híján, hiszen kollektív tudatunkba beleragadt a paletta mellett ábrándozó művész képe: másnak tartjuk, mint egy építészt. A jövőbeli távlatok pedig szinte beláthatatlanok, mivel a mesterséges intelligencia már nagyon közel jár ahhoz, hogy ne eszközként, hanem alkotótársként gondoljunk rá.
Szabó Menyhért elfolyó fejei egy bronzöntödéből kerülnek ki, majd egy autófényező veszi őket kezelésbe festékpisztolyával – ebben a kontextusban a melankolikus önarcképek már nem csak a szépségről, tökéletességről, ifjúságról szólnak, de az identitásról is, annak ellenére, hogy a szobrászatban régóta bevett a példányok számozása. Nemes Márton sosem titkolta, hogy teljes stábbal dolgozik, hiszen műveihez szükség van asztalosra, karosszérialakatosra, nyomdászra, fényezőre, újabban hang- és fénytechnikusra, és persze az ő fegyverarzenáljukra. A folyamat felbontása azt eredményezi, hogy a termék rengeteg kézen átmegy – épp úgy, mint egy gyártósoron.
A sokszorosíthatósághoz éppen csak hozzászokó művészközeget felkavarta az otthonokban is könnyen használható lézernyomtató piacra dobása a 70-es években. Fridvalszki Márk lemezborítói részben a digitális robbanás előtti világnak állítanak emléket, részben nosztalgiáznak, részben rajonganak – vagyis vegyes érzésekkel szemlélik a technológia által diktált tempót. Batykó Róbert pályája elején még szerszámportrékat festett, ezen érdeklődését ismerve pedig organikus lépésnek tűnik, hogy praxisába is beemelte a reklámipari használatra szánt plottervágógépet, ami lényegében egyedi sablonokat készít öntapadó fóliából, kiváltva ezzel az időigényes ragasztószalaggal való maszkolást. Az így létrehozott precíz körvonalak a rajzosságot idézik fel a festészeten belül, annak is legújabb formáját, a digitális tervező és képszerkesztő programokat.
A posztdigitális művészeti irányzatok azt próbálják megfogalmazni, hogy milyen változások következtek be a vizualitásunkban az elmúlt néhány évtizedben, amit képernyők bámulásával töltöttünk. Kusovszky Beát ugyanannyira érdekli az LCD monitorok színképzése, mint a kétdimenzióssá lapított felületek térbeliségének visszaadása – makacsul mechanikus, manuális módszerekkel. Vagyis egyszerre ismeri el, hogy a virtualitás a retinán keresztül beszüremkedett a valóságba, és kezeli azt mégis külön entitásként, mely nem rendelkezik tömeggel és kiterjedéssel.
Vető Orsolya Lia folyékony pacái már magabiztosan veszik birtokba az új korszakot: kollázsszerű képeinek alsó rétegeiben még gesztusok kanyarognak, a felszínen azonban már matricaszerűen ülnek a digitális rajzoló programokból kölcsönzött foltok. Az organikus és szinte geometrikus formák közt persze van némi feszültség, de a célirányos képiség egyben tartja őket. Ez a metaforikus szintézis, ami a festészeten belül történik meg, összefogja mindazt, ami az ipar, tudomány és digitalitás viszonyáról elmondható a jelenünkben.