Nagy Judit Lelki közlendők a valóságról című kiállításának megnyitójára

„…egy nagy virtuális házat építek folyamatosan,
minden elkészült munka egy-egy küszöb,
egy ablak, egy ajtó –
a végén talán még tető is lesz.”[1]

Nagy Judit kárpitművész munkásságát a műcsarnoki kiállítása óta követem figyelemmel. A tárlat előkészítése során remekül tudtunk együtt dolgozni, nem csak szakmailag hangolódtunk össze, hanem úgy érzem barátságot is kötöttünk.

Az akkori beszélgetéseink, és a megismert munkamódszer alapján a Minden nap hétköznap – Minden nap ünnep címet adtam a kiállítás kísérő kiadványába írt tanulmányomnak. Ezt akkor úgy értelmeztem, hogy a folyamatos alázatos munkából megszülető „szövött képes kárpitok” ünneppé teszik a hétköznapot, vagyis a mindennapos gyakorlásból egy egészen különleges ünnepélyes végeredmény születik. Dvorszky Hedvignek adott interjú utolsó két sora akkor nagyon megfogott. Ezért adtam az írásom címének is ezt, mert úgy éreztem, hogy valami nagyon elemi dolgot közöl a kárpitszövés alkotásával kapcsolatban. Ahogy a művész mondja: „Az alkotás folyamata, számomra valós idejű (hétköznap), egyben időn kívüli (ünnep), a végeredménye az időtlenségnek készül”.

Ezek mellett csodáltam a műfaj iránti szeretetét és elköteleződését is, amelyet ő maga is megfogalmazott a már említett interjúban: „Szenvedély, ami ehhez a »kétarcúhoz« fűz, ehhez az ünnepélyeshez, anakronisztikushoz, aki egyszerre feminin és maszkulin, a »műfajok királynője«, ott trónol a képzőművészet és az iparművészet között, elandalít, fölemel, közben agyondolgoztat.”[2]

De, hogyan is épül fel ez a munkafolyamat? Miből lesz a kárpit? A kárpitszövés szerkezeti elvei – amely a lánc- és a vetülékfonalak egyszerű kereszteződéséből áll – a legrégebbi időktől tulajdonképpen ma is változatlanok.[3] A szövőszék, amin a művész elkészíti a kárpitot kétféle típusú lehet: függőleges, vagy álló (haute lice), illetve vízszintes, vagy fekvő (basse lice).[4] Nagy Judit egy kétszer két méteres álló szövőszéken dolgozik, amit még a diplomája napján kapott férjétől, Molnár Gyula grafikusművésztől. A folyamat kiinduló pontjaként a művész készít egy tervet, egy rajzot, amelynél komoly követelmény, hogy szőhető legyen! A nyers gyapjú- és selyemszálak árnyalatait festéssel hozzák létre, amely követi a tervrajz árnyalatait. A rajzből felnagyított, méretarányos karton lesz, olykor csak egy vonalkontúr, ami alapján készülhet a szövés. A kárpitművészet klasszikus időszakában, a késő középkorban, a kárpit még nem egyetlen művész alkotása, hanem a tervező, a kartonrajzoló és a szövő együttes munkájának eredménye volt.[5] Ehhez képest egy kortárs kárpitművész az összes munkafolyamatot egyedül végzi: a terv elgondolásától, a rajz elkészítésén, fonal megfestésén át a szövésig. A tárlat fontos gondolati eleme, hogy az előkészítő rajzok, kárpittervek is megjelennek kiállítva. De, ahogy Nagy Judit is megjegyzi, az előkészületek után, maga a szövés az igazi: „kezdődik az intim, szinte érzéki munkálkodás – az igazi misztérium”.

Mivel olyan kivételes helyzetben vagyunk, hogy az életmű legfontosabb darabjait itt most együtt láthatjuk, érdemes röviden áttekintenünk Nagy Judit munkásságának mérföldköveit a kiállítás képeit említve példaként.

Az Iparművészeti Főiskolát követő időszakában (1978 és 1979 között) főleg apró természeti lények, rovarok és pillangók voltak a művész alanyai (pl. Így repült a pillangóm az ablakomba I.-II.-III., Oleander szender, Képek a szobámból, Kámeák, Hártyásszárnyúak). A természet ezen mikrokozmikus elemei nemcsak a formák és minták szépségére hívták fel a művész figyelmét, hanem arra az állapotra is, hogy a természetben fellelhető szépség és magának a létezésnek az élménye mennyire törékeny egyensúly mentén működknek, és mennyire mulandó minden (ld. Átváltozás). Ez az időszak a szakmai fogások elmélyítéséről is szólt.

A kapcsolat a repülő lényekkel és a természettel a továbbiakban is megmaradt, kiegészítve egy megváltozott térszemlélettel, vagyis a művész fókusza kinyílt a világra. A rovarok, a madarak és repülő alkalmatosságok betöltötték az egész tájat, eget, univerzumot, mint például A repülés története, vagy az Egy nyári délután című képek esetében. De nagyon hasonló szemlélet jellemzi az Évszakok című kárpitsorozatot, a térélményt kiegészítve az idő ciklikus megjelenítésével.

A nyolcvanas évek második felétől klasszikus, barokkos témájú kárpitok születnek madarakkal, girlandokkal a tájban. Nagy Judit vizuális nyelvezetének egyik alaptulajdonsága, ami nagyon is kortárssá teszi a szemléletét, a humor, amit motivikus szinten látszólag elrejt a képeken, mint egy coca-colás üveg a csendélet asztalán, vagy a saját Dömötör nevű angolszettere a Postás Palota Vadászjelenet című triptychonján.

A Kulcsmondat, az Oldás és Kötés és a Himnuszkapuk egy újabb korszak ikonikus darabjai, amelyekben a személyes gyászmunka és a pályázatra készült személyes hazaszeretet fejeződnek ki.

A Petőfi Emlékkárpit egy újabb alkotói korszak nyitánya volt 1999-ben, és átvezetett a Predestinatio-sorozat darabjaihoz, amelynek első, nulladik változata a művész édesapjának állít emléket. A predestináció szó az apa nehéz életében való helytállását jelezte, majd később a tíz darabos sorozat esetében a „saját predesztinált életét – az ő magánmitológiáját”[6] akarta megszőni. A kárpitok alapja egyszínű (vörös, drapp és kék), melyen rendezett sorban – összhangban az adott életszakasszal vagy hangulattal – különböző mitológiai lények sorakoznak, egy-egy személyt megtestesítve a művész életéből. Megjelenik az oroszlán, a sas, a bika, a sárkány és az egyszarvú. Ezek a lények a közöttük lévő növényi mintával látszólag egy ornamentika-rendszert, egyfajta rácsszerkezetet adnak ki, de nem csupán díszítmények, hanem egy történetet mesélnek el, a művész beleszőtte az élete, hétköznapjai történéseit, személyes viszonyrendszereit. Nagy Judit műveiben a díszítmény összhangban van a szerkezettel, de nem ennyi a szerepe; minden munkája attól válik kortárs műalkotássá, hogy a jelenre reflektál, a stilizált alakok valós személyeket jelenítenek meg, aszerint átlényegítve, ahogy az adott életszakaszban, a kárpit megszövésének idejében érzett irántuk. Egyfajta kódrendszerként működnek, apró jelzésekként segítve az emlékezet természetes működési mechanizmusát. Személyes átváltozásokként elmesélik egy tevékeny, tartalmas, magánytűrő, de nem magányosan folytatott életút állomásait.

A kiállítás legfrissebb darabja a 2023-ban elkészült Templomi kárpit, ami még a szövőszéken volt, amikor megismertem a művészt. A kárpit színes akvarellterve már 2000-ben elkészült, de szövött kárpit ennek a kiállításnak lett a csúcsdarabja. Nagyon izgalmas, hogy már a Himnuszkapuk és a Predestinatio-sorozat esetében is finoman a háttérben meghúzódnak a szakrális művészet jellemzői, de annyira személyes a témák megközelítése, hogy mindezek rejtve is maradnak. A Templomi kárpit esetében viszont a műtárgy funkciója előlép címmé, ezáltal kijelöli nemcsak a műfajt, hanem a rendeltetési helyet is, és emiatt a mű típusát is. A szakrális művészet mibenlétével, és azon belül a kortárs szakrális művészettel számos tanulmány foglalkozik, ennek köszönhetően néhány szempontot megmutatunk ezekből. Cseke Ákos esztéta véleménye szerint, elegendő, ha a művészet, „az, ami, (mert) akkor valamilyen formában úgyis érintkezik azzal, amit az emberi lét szakrális dimenziójának mondunk”[7]. Petri Anikó pedig kiemeli, hogy a kortárs szakrális művészetben a művek „hitélményekhez, vagy a természetfeletti kategóriákhoz”[8] kapcsolódnak. Nagy Judit Templomi kárpitja úgy hiszem összefoglalása eddigi munkásságának. Az állati figurák, immár az emberi világ szimbolikus őrzőit jelenítik meg, a világ rendjének elemeit, nem szükséges elemeznünk külön-külön a bennük rejlő szimbolikát, hiszen értjük és tudjuk, jelenlétük biztonságot nyújt.

A kiállítás címe: Lelki közlendők a valóságról. Alkotó művészként Nagy Judit „közlendői” maguk a kárpitok, amelyeken a motívumok, a történések és a szimbólumok, mind egy-egy lelki élményt, benyomást, emléket, kötődést mutatnak. Az életmű rendkívül következetesen építkezik, mintha a technikából adódó szigorú szerkezeti felépítést a művek egymásra épülő életművében is követhetnénk. Varga Zsuzsanna A művészet igaz voltáról című tanulmányában a keresztény lelkület felől közelít a művészethez és a következő gondolatot írja a teremtéssel való párhuzamként: „a művész is önmagába integrálja a számára felfogható, meghódítandó, de eredendően idegen valóságot, és ennek az összerendezésnek, átértékelésnek, átlényegítésnek a nyoma a mű”[9].

            Megnyitóbeszédemet egy olyan idézettel szeretném lezárni, ami szorosan kapcsolódik a fentebb elmondottakhoz, és összegzi Nagy Judit egész alkotói álláspontját, az már külön érdekesség, hogy 1980-ban mondta, és mégis máig aktuális: „A fonalakkal bíbelődés, a munka előkészítésének minden mozzanata, minden, ami a szövéssel kapcsolatos, nálam mély, személyes érzelmekkel párosul. Nekem ez az életmód adja a teljességet, ehhez kötődöm minden lehetséges módon. (…) A gobelin nekem olyan mint a természet. … Ugyanakkor a haladó konvenciókat is kifejezi, megőrzi, átmenti. (…) A technika lehet régi, a mondanivaló legyen aktuális. … A tőlünk egyre távolabb kerülő természet és a mechanikus, praktikus világ közötti kapcsolat helyreállítását kísérelem meg velük, valami egyensúlyt szeretnék visszalopni általuk”.[10]

[1] Interjú Nagy Judittal, készítette: Dvorszky Hedvig, in: Nagy Judit, Press Xpress Kiadó, Budapest, 2014.11.

[2] U.o.

[3] László Emőke: Flamand és francia kárpitok Magyarországon, Corvina Kiadó, Budapest, 1980. 10.

[4] László Emőke: I.m., 16.

[5] László Emőke: I.m., 11.

[6] Idézett interjú: 17.

[7] Cseke Ákos: Szakrális művészet, Magyar Művészet 2014/2. 116.

[8] Petri Anikó összeállítása: Milyen a kortárs szakrális művészet, in: ArtTér (Kortárs + Tudás 10.rész), 2021.04.01.

[9] Varga Zsuzsanna: A művészet igaz voltáról, in: Szűk kapu, kiállítási katalógus, Budapest Galéria, Budapest, 1991., oldalszám nélkül.

[10] Az idézet forrása: Husz Mária: A magyar neoavantgárd textilművészet, Dialóg Campus Kiadó, 2001. 110.