V. Miskolci Téli Tárlat 1978. december 3 – 31.

IV. Miskolci Téli TárlatVI. Miskolci Téli Tárlat

A katalógust tervezte: Szakál Edit

A kötet fotóit készítette: Broczkó Tamás

Kovács Gyula katalógus előszava

 A tárlatlátogatónak az a része, amely csak azért jár kiállításokra, hogy nagyvonalakban a képzőművészetről is tájékozódjék, ott az irányzatok sokféleségét együttlátva, e művészeti ág konszolidáltságáról tanúskodhat. A konszolidálódás külső jele az is, hogy az ország minden részében, így Miskolcon is egyre másra nyílnak az egyéni és csoportos kiállítások, az évszakos tárlatok. A jó kiállítási statisztika azonban képzőművészeink természetes megmutatkozási igénye mellett inkább a működtető apparátus jól olajozott munkáját bizonyítja. Az irányzatok sokfélesége sem a békés megnyugvásról, hanem a különböző világlátások, szemléletek emberi magatartások érvényesülési harcáról tanúskodik. Melyik irányzat jelentése igaz, érvényes? Ennek a kérdésnek az eldöntése ma már nem csak a szakmai érdeke, írott esztétikai törvényeket, szabályokat ismerő kritika kizárólagos joga, feladata, hanem a környezetünket, az életünket szolgáló tárgyak formálásában, korunk anyagalakításában ténylegesen résztvevő közösségé is. A miskolci kiállítások tárlatok hazánkban a legközelebb kerülnek ahhoz a közeghez, amely elismerő rábólintásával dönthet az irányzatok érvényessége ügyében.

Tudjuk, tudom, ma már nehéz – volt pillanat, amikor könnyebb lett volna, de mert túlságosan is csak belső, szakmai ügynek tekintvén a képzőművészetet, nem kértük, nem figyeltük eléggé e közösség reagálását, s ma már egyre nehezebb rábírni, hogy mozduljon közönyéből, hogy láttassa a dolgoknak értelmét adó gesztusát.

A művészeti kritika, amely nem a hazai valóságra, hanem arra a távolságra nézett, amelyet művészetünk és a nyugati művészet között látott, a különböző art-ot hazai megjelenésekor ítélte napra késznek képzőművészetünket. Tudjuk, hogy az a nap, amihez e kritikai szemlélet igazította képzőművészetünk napszak ritmusát, későbben kel, későbben világít, mint egünkön. Vidékünk kulturális gócai, így az ország második legnagyobb városa Miskolc, ipari város is, segítheti képzőművészetünk feladatainak tisztázását, hogy az ne csak a napra, de helyre kész igényéről is halljon. Az utóbbi években egyre többet találkozunk a kiállításokon, térbe álmodott nonfiguratív jeleket jelentő műalkotásokon a szakmunkások szakértelméről árulkodó kéznyomokkal. Ha keze munkájával ténylegesen is megjelenik a munkásember a kiállításokon illő, hogy szemlélete is nagyobb érvényt nyerjen ott. A közösség fölött lebegve, valóságpótló mítoszokkal mesterségesen az értelmetlenség közegében tartva nem létezhet sokáig a művészet. A szivárvány szép, ha csak percekig láthatjuk is ragyogását, ám nyugatra hajló ívére mégsem építhetünk művészetszemléletet. Művészetszemléletünk érvényes teremtő közegének a sznobéria nyomdokait kereső-követő, kispolgárrá silányult munkásréteg sem nevezhető, amely mindig hajlamos az éretlen csodálkozásra, hanem anyagalakítóinak az a közössége, amely okkal formálja gesztusát, értéssel ejti szavát.

Az anteuszi példa, a földtől elszakadva, erejét vesztő, s a földet érintve erejét visszanyerő mitológiai hős példája kínálkoznak érvelésem szépítésére. Ám nem tudnám már olyan szépre formálni ezt a példát, mint amilyen szépen leírták a hajdani literátorok. Annyit viszont mindnyájunknak eszébe juttat a példa, hogy már régen is tapasztalták: a valóságtól elszakadva nincs miből erőt, tápot nyerjen a képzelet.

Mind ezeket pedig 1978 őszén volt szükséges leírnom a Miskolci Téli Tárlathoz készülő katalógus előszavában, de nem csak a miskolci kiállításról szólva. Abban az időben, amikor a művészetünkről ejtett, leírt szavak sokasága, mint porszemek a piramisokat temetik el, azt a lényeget, hogy művészetet csak a létet meghatározó élő közösség teremthet, másmilyen tudat nem hat rá, ő teremti saját tudatát. Ezt a szemléletet elfogadva képzőművészeink előtt egyszeriben némák lesznek a ma oly beszédes, tanácsos példák, mert a saját érzés, a saját gondolat keresi szavait.

Kovács Gyula

 

 

Miskolci Téli Tárlat 1978. évi katalógusa letölthető pdf formátumban

 

A díjazottak listája:

Miskolc Megyei Jogú Város Tanácsának nagydíja – Tóth Imre festőművész
Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tanácsának díja – Feledy Gyula grafikusművész, Bálványos Huba grafikusművész 
Szakszervezetek Borsod Megyei Tanácsának díja – Mazsaroff Miklós festőművész
Diósgyőri Gépgyár díja: Szentgyörgyi József festőművész
Lenin Kohászati Művek díja – Szöllősy Enikő szobrászművész
Ózdi Kohászati Üzemek díja – Somogyi Győző grafikusművész
Borsodi Szénbányák Vállalat díja – Pető János grafikusművész

A kiállítást rendezte: Ratkai Ida művészettörténész

A kiállítást megnyitotta: Csohány Kálmán, Munkácsy -díjas grafikusművész, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze

Rendező szervek: 
Miskolc Megyei Város Tanácsa
Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tanácsa
Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-Magyarországi Területi Szervezete
Miskolci Galéria

A zsűri tagjai: 

Csohány Kálmán grafikusművész
Galambos Tamás festőművész
Kovács Gyula művészettörténész
Lenkey Zoltán grafikusművész
Marosits István szobrászművész
Mazsaroff Miklós festőművész
Ratkai ida művészettörténész
Solti Gizella textilművész
Szanyi Péter szobrászművész
Tóth Imre festőművész
Várady Sándor szobrászművész

A kiállításon 48 művész 92 alkotással vett részt.

 

↓  válogatás a díjazott alkotók műveiből

kiállított művek jegyzéke

FESTMÉNYEK

BARCZI PÁL
Naplemente L. V. emlékére, olaj, 65×42 cm

BAZSONYI ARANY
Kapu, olajtempera, 100×122 cm
Osza Hajnal halálára, olajtempera, 80×122 cm

BLASKÓ JÁNOS
Este, olaj, 63×70 cm
Valahonnan valahová, olaj, 70×100 cm

BREZNAY JÓZSEF
Műterem, acryl, 80×100 cm

FELEDY GYULA
Este, olajpasztell, 42×53 cm
Varázsló, olajpasztell, 52×41 cm

IVÁNYI ÖDÖN
A nagy madár, olaj, 95×100 cm
Bakony, akvarell, 58×83 cm

KLIE ZOLTÁN
Sugárzás, olaj, 50×60 cm

KOLLÁR GYÖRGY
Szent Iván éjszakája, olajtempera, 100×70 cm

KONCZ JÓZSEF
Szobabelső, olaj, 50×60 cm

KORKOS JENŐ
Felderítő kozákok, plextol, 50×68 cm

LENKEY ZOLTÁN
Kőmadár, olajpasztell, 46×58 cm
Emlék, kevert technika, 45×62 cm

MAZSAROFF MIKLÓS
Épülő lakótelep, olajtempera, 80×100 cm
Salgótarjáni vasötvözet gyár, olajtempera, 80×83 cm
Portugál part, olajtempera, 60×80 cm

MÁGER ÁGNES
Kompozíció egy csatára, olaj, 92×125 cm

NAGY ERNŐ
A folyosó fényei, olaj, 70×50 cm

PAPP LÁSZLÓ
Kőbánya, olajtempera, 70×100 cm

PETŐ JÁNOS
Dög, olaj, 63×84 cm

REINECKER JÁNOS
Az avasi tél örömei, olaj, 60×80 cm

RÉTI ZOLTÁN
Temetés, akvarell, 70×50 cm

SERES JÁNOS
Novemberi reggel, olaj, 23×42 cm
Fények, olaj, 50×70 cm

SZÁNTÓ PIROSKA
A tenger lovai, olaj, 100×100 cm
Emlék, olaj, 81×55 cm

SZENTGYÖRGYI JÓZSEF
Repülj, olaj, 26×25 cm
Ikonfestő, olaj, 26×25 cm

TAMÁS ERVIN
Festőasztal, olaj, 80×100 cm

TÓTH IMRE
Pihenők, kevert technika, 60×80 cm
Próba, kevert technika, 60X80 cm

VÉGH ANDRÁS
Sorsok, olaj, 115×122 cm

VÉGVÁRI I. JÁNOS
Jelképek, olaj, 80×100 cm

GRAFIKÁK

BANGA FERENC
Bulgár útirajzok: Plovdiv felett, tollrajz, 62×48,5 cm
Bulgár útirajzok: Nagy Lászlónak, tollrajz, 62×48,5 cm

BARCZI PÁL
Az emlékek elkísérnek I., rézkarc, 29,5×40 cm
Az emlékek elkísérnek II., rézkarc, 29,5×40 cm
Dorottyáék, rézkarc, 17,5×17,5 cm

BÁLVÁNYOS HUBA
Fiú, tusrajz, 33×24 cm
„Ad astra”, tusrajz, 28×36 cm
József Attila: Téli éjszaka, rézkarc, 30×40 cm

KOLLÁR GYÖRGY
Ha sikerül meglesni Alizkát, tusrajz, 28×28 cm

KONCZ BÉLA
Formatervezés Bartók zenéjére, szitanyomat, 50×32,5 cm

KUNT ERNŐ
Az esztenán I., tusrajz, 70×100 cm
Az esztenán II. Birkanyírás, tusrajz, 70×100 cm

LUKOVSZKY LÁSZLÓ
Fiatalok, színes rézkarc, 28×25 cm

MEZEY ISTVÁN
Telki bánya I., rézkarc, 23×32 cm
Telki bánya III., rézkarc, 23×32 cm

PETŐ JÁNOS
Anya gyermekkel, litográfia, 55,5×40 cm
Szörnyeteg, litográfia, 56×47,5 cm
Majomháború, litográfia, 36×67,5 cm

PÜSPÖKY ISTVÁN
Villon, színes rézkarc, 23,3×21,5 cm
Kísértés, rézkarc, 27,5×26,5 cm
A szemüveg, színes rézkarc, 27×21 cm

RÉVÉSZ NAPSUGÁR
Ady II., linómetszet, 19,5×30 cm
Ady emlékére IV., linómetszet, 19,5×29 cm
Éjszaka, litográfia, 47×28 cm

SOMOGYI GYŐZŐ
Emberek, szitanyomat, 25×38 cm
1848-as hősök, szitanyomat, 50×70 cm

SZABÓ GÁSPÁR
Madár, rézkarc, 14×20,5 cm

SZÁNTÓ PIROSKA
Szerelmesek „Lowers” II., vegyes technika, 49×68 cm
Töredék, vegyes technika, 48×68,5 cm
Bárányok, vegyes technika, 49×64 cm

TELLINGER ISTVÁN
Város szélén, cinkkarc, 29,5×24 cm

TÓTH IMRE
Siratók, rézkarc, 22,7×22,8 cm
Kivégzés, rézkarc, 28×19,5 cm
Terror, cinkkarc, 19,8×18,3 cm

VÉGVÁRI I. JÁNOS
Gyász, vegyes technika, 44×56 cm

SZOBROK

BOBÁLY ATTILA
Torzó, márvány, 30 cm

DABÓCZI MIHÁLY
Vörös rébék, fa, 30 cm

HALÁSZ ASZTRID
Görög hölgy, beton, 37 cm

KIS NAGY ANDRÁS
Mohács, bronz, 60×120 cm

KONCZ BÉLA
Térkonstrukció I., festett fa, 46×30 cm
Térkonstrukció III., festett fa, 31×75 cm

KÜCS BÉLA
Vigasztalók, színes terrakotta, 14×51 cm

MARÓTI JÁNOS
Kompozíció XI., krómacél, 65 cm
Kompozíció XII., krómacél, 75 cm
Kompozíció XIII., krómacél, 80 cm

NAGY SÁNDOR
Két asszony, vörös márvány, 19 cm
Asszony gyermekkel, fekete márvány, 17 cm

SZŐLLŐSSY ENIKŐ
Kezdet I-III., festett fa, 43×70 cm

TORNAY ENDRE ANDRÁS
Leányportré, égetett agyag, 30 cm

VARGA MIKLÓS
Madár, bronz, 35 cm
Iker forma, bronz, 50 cm

TEXTILEK

NAGY GY. MARGIT
Variációk II., szövött gobelin, 88×84 cm
Variációk III., szövött gobelin, 88×84 cm

SZAKÁL EDIT
Csíkos, gyapjú varrott, 140×57 cm

 

↓ válogatás megjelent híradásokból, újságcikkekből

Megnyílt a Téli Tárlat _ Déli Hírlap, 1978. december 4.

Megnyílt a Téli Tárlat
A nagydíjas: Tóth Imre

Hagyományaink szerint, Miskolc város felszabadulásának évfordulóján, tegnap délben megnyílt a Téli tárlat. Az ideiglenes galéria szűkös keretei között 48 képzőművész 92 alkotásával ismerkedhetett meg a szép számú közönség, melynek soraiban megjelent Deme László, a megyei pártbizottság titkára, Kovács László, a városi pártbizottság titkára, Hegyi Imre, a Hazafias Népfront és Kiss Béla, a Szakszervezetek Megyei Tanácsa titkára, valamint több közeli vezetőnk.

A megnyitót a szokásosnál is meghittebbé tette a népviseletbe öltözött szurdokpüspöki kórus és citerazenekar szereplése. A tiszta forrású és megtisztító erejű mátrai dallamok, mindannyiunkat fogékonyabbá tettek az élményre.

Erről beszélt megnyitójában Csohány Kálmán érdemes művész is, aki hangsúlyozta, hogy a változó világban – a művészi útkeresések közepette – a mi korunk is hoz létre új, maradandó értékeket. Ez a kiállítás – mondta – a mi népünk indulati, érzelmi világát tükrözi, éppen úgy, mint népdalaink. A kor magyar művésze az emberi tisztaság, szépség és igazság felmutatására törekszik. Az alkotásokkal szemben egyetlen tartalmi igényt támasztunk: az embert kell a középpontba állítani. Az embert, küzdelmeivel érzelmeivel. Mert az érzelem nélküli művészet nem lehet a mi művészetünk. És kölcsönkért kacatokkal sem illeszkedhetünk be a népek művészetébe., csak sajátos magyar értékekkel.

Ez a kiállítás az emberi hullámverés sokféleségét tükrözi – mutatott rá Csohány Kálmán. Mindemellett nem vagyunk, nem lehetünk elégedettek. Előbbre kell lépnünk, többre kell jutnunk. Meg kell tanítanunk népünket látni!

E tekintetben gyökeres változások történtek a felszabadulás óta. Borsod-Abaúj-Zemplén megye és Miskolc város Tanácsa, a megye és a város üzemei az elmúlt évtizedekben mindig jó mecénásai voltak a képzőművészetnek. Ennek köszönhető, hogy az emberek egyre többen – s egyre nyitott szívvel – fogadják művészek képpé, szoborrá formált vallomásait.

“Déli Hirlap_1978_12_04.pdf” letöltése delihirlap_1978_12_04_pages13-13.pdf – Letöltve 12 alkalommal – 1 MB

 

*

 

A megnyitó után Rózsa Kálmán, Miskolc megyei város Tanácsának elnöke átadta a Téli Tárlat díjait. Miskolc nagydíját Tóth Imre kapta. A megyei tanács Feledy Gyula és Bálványos Huba között osztotta meg díját. Mazsaroff Miklós az SZMT díjában részesült. Az LKM Szöllősy Enikőt, a DIGÉP Szentgyörgyi Józsefet, a Borsodi Szénbányák Pető Jánost, míg az Ózdi Kohászati Üzemek Somogyi Győzőt díjazta.

Benedek Miklós _ Észak-Magyarország 1978. november 29.

Közeleg a miskolci téli tárlat

A Miskolci Galériában most zárult Kunt Ernő festőművész kiállítása, de hamarosan újabb tárlat várja a képzőművészet barátait. December 3-án, Miskolc felszabadulásának 34. évfordulóján délben ünnepélyes keretek között nyílik meg az immár hagyományossá lett miskolci téli tárlat, a korábbi miskolci országos képzőművészeti kiállítások páros évenként jelentkező utódja. (Mint ismeretes, páratlan években a grafikai biennále vonzza Miskolcra az országos érdeklődést.) A jelenlegi formájában immár ötödször megrendezésre kerülő téli tárlatot Csohány Kálmán Kossuth-díjas grafikusművész nyitja meg, a nyitó ünnepségen a szurdokpüspöki asszonykórus működik közre, s a kiállítás december 31-ig tart nyitva. 

Dusza Évával, a Miskolci Galéria igazgatójával vettük számba a téli tárlat előkészületeit. Ez a tárlat meghívásos, a részvételre a terület, azaz Borsod, Heves és Nógrád megye városaiban és községeiben élő képzőművészeket, a Képzőművészeti Szövetség és a Képzőművészeti Alap tagjait hívják meg, valamint a területen kívülről országos jelleggel azokat, akik már korábban is szerepeltek a terület tárlatain, vagy egyéb módon kötődnek hozzá. A meghívottak száma természetesen mindenkor irreálisan magas, most is közel háromszáz volt.

Az idei téli tárlatra mintegy 65-70 művész küldte el 180-200 munkáját. Ebből a zsűri 48 művész 92 munkáját válogatta ki, s azok közül 36 festmény, 35 grafika, 18 szobor -, valamint 3 textilmunka. A területi szervezet tagjai közül festménnyel tizenhatan, grafikával heten, textíliával ketten vesznek részt, míg szoborral összesen egy művész képviseli pátriánkat. Figyelemmel arra, hogy grafikusok is jelentkeztek festményekkel, ez a szám valamivel kevesebb, mintha összeadjuk az egyes ágazatokban jelentkezetteket, de így is a részvevőknek csaknem a fele az északi területről adódik. Figyelmet érdemel, hogy az ismert grafikusok közül szerte az országból többen jelentkeztek festményekkel is. A beküldött, illetve a látható anyag egésze is azt a törekvést tükrözi, hogy a merev műfaji határok feloldódjanak, elmosódjanak.

A hagyományoknak megfelelően a kiállításon szereplő művek, illetve művészek munkájának honorálására a megyei és a városi tanács, valamint több nagyüzem ajánlott fel jelentős anyagi támogatást. Így Miskolc megyei város Tanácsa, Borsod megye Tanácsa, megosztva két művész részére, továbbá az Ózdi Kohászati Üzemek, a Lenin Kohászati Művek, a Diósgyőri Gépgyár, a Borsodi Szénbányák Vállalat, valamint a Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsa. A hét intézmény által felajánlott jutalom ezek szerint nyolc művésznek juthat, s azokat a nyitó ünnepségen Rózsa Kálmán, Miskolc megyei város Tanácsának elnöke fogja átadni.

A decemberi miskolci téli tárlat még mindig a Miskolci Galéria „kényszerlakhelyén”, a Művészeti és Propaganda Iroda, illetve Kossuth Művelődési Ház emeleti termében várja látogatóit. Ezek az adottságok évek óta bénítólag hatnak a téli tárlatok és a grafikai biennálék fejlődésére, feltétlenül jelen van bizonyos stagnálás e szűk tárgyi keretek között, és úgy tűnik, a december 3-án tárlat alkalom lehet a mérlegelésre, annak felmérésére, vajon ilyen körülmények között lehet-e, kell-e további tél tárlatokat hirdetni, vagy elégedjünk meg egy esetleg egy reprezentatív helyi kiállítással. Dusza Éva optimista: úgy tűnik, 1979 márciusában megkezdik végre a Galéria épületének rendbehozatalát. S talán akkor a grafikai biennálék és téli tárlatok elhelyezési ügye megoldódik. S utána lehet a tartalmi megújulásról is gondolkodni.

Benedek Miklós

“Észak-Magyarország_1978_11_29.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1978_11_29_pages216-216.pdf – Letöltve 12 alkalommal – 975 KB

Benedek Miklós _ Észak-Magyarország, 1978. december 5.

 A nagydíjat Tóth Imrének ítélték
Megnyílt a miskolci téli tárlat

A szurdokpüspöki asszonykórus és citerazenekar megragadóan szép mátrai dalcsokra vezette be vasárnap délben a Miskolci Galériában a város felszabadulásának évfordulóján immár – e minőségben – ötödször megrendezett téli tárlat nyitó ünnepségét. A tárlatra meghívás alapján beérkezett művek közül végülis negyvennyolc művész kilencvenkettő alkotását helyezték el a Galéria szükségotthonának nagytermében, emeleti és földszinti előterében a meglehetősen szűkös körülmények között is áttekinthetően. Ratkai Ida művészettörténészé az érdem a rendezésért. Érdemes megemlíteni, hogy a kiállítók közül heten nem csak egy kategóriában szerepelnek alkotásaikkal.

A nyitó ünnepség közönsége, – amelynek soraiban jelen volt közéletünk számos reprezentánsa, többek között Deme László, a megyei és Kovács László, a városi pártbizottság titkára, Kiss Bála, a Szakszervezetek Borsod Megyei Tanácsának titkára, Hegyi Imre, a megyei Népfrontbizottság titkára is, egészében  – be sem fért a nagyterembe, ahol a szurdokpüspökiek igen nagy tetszéssel fogadott műsora után Dusza Éva, a Miskolci Galéria igazgatója köszöntötte a megjelenteket, a kiállító művészeket, az érdeklődőket, majd Csohány Kálmán Munkácsy díjas grafikusművész, érdemes művész tartott gondolatgazdag megnyitó beszédet.

Bevezetőben Csohány Kálmán arról szólt, hogy a népdalműsort és a kiállítást a közös forrás rokonítja egymással. – Tanúi vagyunk, hogy világszerte felbukkannak új formák új tartalommal, hogy két esetleg, három évi uralkodás után szinte nyom nélkül eltűnjenek, helyet adva egy másik, a divat által felkapott irányzatnak. Mi pedig zavartan, elbizonytalanodva keresünk valami támpontot, kapaszkodót, hogy eligazodjunk e folyton változó, színt váltó művészeti sokadalomban. Az idő bizonyára helyére tesz mindent. Hiszem, hogy a mi korunk is hozott és hoz létre új értékeket, amik maradandók lesznek. Lehet, hogy ma a képzőművészetben létre jött értékeket a holnap esetleg más, esetleg új műfajhoz sorolja. Egyetlen iránytűnk lehet alkotóknak és a műveket szerető, igénylő közönségnek egyaránt. És ez sem olyan természetes és magától értetődő dolog. Ezért is meg kell gyötrődnünk, saját harcainkkal megvívnunk mindannyiunknak. Ez pedig az emberi tisztaságra, szépségre és igazságra törekvés, önmagunk belső békéjének megteremtése. És ehhez nincsen egyedül üdvözítő forma, csak egyetlen és feladhatatlan tartalmi igény, mely formailag, külső megjelenésében szinte végtelen skálán mozoghat. Ez az egyetlen tartami igény maga az ember. Hiszem, hogy művészet csak akkor lehet, ha az ember központú, ha az emberért van. Hiszem, hogy lehet mindenféle művészet, csak egyfajta nem lehet. Nem lehet érzelem nélküli művészet – emelte ki többek között.

A továbbiakban Csohány Kálmán a téli tárlat kínálta művekről beszélt, megállapítva: – Lehet, hogy halkabban és szerényebben, de nem kölcsön kért kacatokkal, hamis, idegen fényekkel és csillogással illeszkedünk be a népek nagy együttesébe. Ebben a nagy testvéri közösségben is csak úgy van helyünk, ha saját értékeinket fűzzük az övékéhez. Picasso Franciaországban is mindig spanyol tudott maradni és Chagall tündérálmait, keserű szorongásait egy életen keresztül Vityebszkről álmodozta. Csak így lehettek az egyetemes emberi művészet kiemelkedő részeseivé. Csak így születhetnek nagy művészek, csak így lehet nagy művészet. Gyökértelenül nem. – Szólt a továbbiakban a művészek alkotó tevékenységétől elválaszthatatlan tanítani akarásról, mindig újakra sarkalló, jóértelmű elégedetlenségről, majd a felszabadulás óta a képzőművészeti kultúrában elért fejlődést érzékeltette., külön kiemelve Miskolc város és Borsod megye nagy értékű mecénási szerepét.

A miskolci téli tárlatra hét intézmény nyolc díjat alapított, s azokat Kis Kovács János elnökletével működött díjzsűri döntése alapján a nyitó ünnepségen adta át Rózsa Kálmán, Miskolc megyei város Tanácsának elnöke. Miskolc megyei város Tanácsának díját, amely a tárlat nagydíja is egyben. Tóth Imre festőművész nyert el. Borsod megye Tanácsának két díját Feledy Gyula és Bálványos Huba grafikus művészek kapták, a Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsáét Mazsaroff Miklós festőművész. A Diósgyőri Gépgyár díját Szentgyörgyi József festőművésznek, a Lenin Kohászati Művekét Szöllőssy Enikő szobrászművésznek, az Ózdi Kohászati Üzemekét Somogyi Győző grafikusművésznek, a Borsodi Szénbányákét Pető János grafikus művésznek ítéltek oda.

A téli tárlat december 31-ig látogatható a Miskolci Galéria Kossuth utca 11. szám alatti kiállító helyiségben.

Benedek Miklós

“Észak-Magyarország_1978_12_05.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1978_12_05_pages36-36.pdf – Letöltve 15 alkalommal – 1 MB

Papp Lajos _ Észak-Magyarország 1978. december 10.

Anteusz, ideje földhöz érni!
Gondolatok s néhány zárójeles megjegyzés a miskolci tél tárlatról

Szépszavú literátorok s nem kevésbé szépszámú műtörténészek és művészetkritikusok gyakorta fejére idézik alkotóművészeknek – különösen képzőművészeknek – az anteuszi példázatot. Bár az utóbbi években mintha ritkábban tennék. Heraklész ellenfele, Anteusz ugyanis, ha a küzdelemben fáradni kezdett, kezével a földet érintve visszanyerte erejét, frissességét. A valóságtól való eltávolodás gyengíti, a valósághoz való visszatérés, a valóság ismerete, tisztelete és szolgálata erősíti a művészetet. Ez a példázat tanulsága.

Közelítsünk hát a valósághoz!

(Ezen az országos kiállításon összesen 96 mű kapott nyilvánosságot. Műfaji megosztásban: 36 festmény, 39 grafikai lap, 18 szobor és térkompozíció, 3 faliszőnyeg. A 96 munka 48 művész alkotása. A neveket szemügyre véve, feltűnik: nagyon esetleges és gyér is volt a kiállítás „országos vonzása”. S hogy a kiállított anyag színvonala is ezt az esetlegességet tükrözi, hogy Lenkey Zoltán olajpasztelljei mellé a falra kerülhetett Reinecker János „amatőr” munkája, Az vasai tél örömei, arra enged következtetni: a beküldött anyag sem volt elég bőséges ahhoz, hogy a válogatás valóban minősítsen.)  

Egyik művész barátom fakadt ki egyszer: az nem jó a művészetnek, s nem jó egyetlen művésznek sem, ha nincs megfelelő nyilvánossága, ha kevés a szereplési alkalom. Ennél csak az rosszabb, ha túlságosan sok a fellépés, a kiállítási kötelezettség. Ha unos-untalan beküldési határidőkre kell figyelnie, ha folyvást úton van, ő maga vagy a művei, egyre kevesebb ideje és energiája jut a munkára, az elmélyedt alkotásra, mígnem olyanná válik, mint valami lidérc; folyvást ég s föld között lebeg. Nos, manapság nálunk országos vagy annak szánt kiállítások egymást tapossák; ma már valamire való megye épp úgy nem lehet meg az évi országos képzőművészeti kiállítás nélkül, mint a saját házgyár nélkül. S nem hat-e hosszabb távon bénítóan a kötélidegzetű és vasakaratú élvonalbeli művészre is, hogy neki ezeken a kiállításokon állandóan jelen kell lennie, szerepelnie kell élvonalbeli mivoltában. Ha nem szerepel, a szakma, a sajtókritika, a közvélemény mindjárt azt kérdezi: netán alkotói válságba került? Így hát lót-fut, szerepel országos, területi, megyei tavaszi, nyári, őszi és téli csoportos kiállításokon, megrendezi egyéni kiállításait, az egy idő után szintén kötelező, vagy legalábbis kötelességszerű gyűjteményes kiállítását; s mert ha szabadfoglalkozású, neki és családjának élnie is kell valamiből (képzőművészeink többége szabadfoglalkozású), vállalja az Alap és a Képcsarnok megbízásait, vállal könyv- és újságillusztrálást, vállal szakkörvezetést és még sokminden mást. S így él, amíg meg nem hal.

(Nézzük például a kiállított 39 grafikai lapot! Köztudomású, hogy a képzőművészet hagyományos műfajai közt a grafika a legkevésbé költségigényes, gyorsabban, rövidebb idő alatt készül el általában, mint egy festmény vagy egy szobor; s a sokszorosító eljárások (rézmetszet, rézkarc, cinkkarc, litográfia, szitanyomat, s az egyre ritkábban látható fa és linómetszet) jóvoltából egy mű egy időben több helyen is szerepelhet. A kiállított 39 lap többsége sokszorosító eljárással készült munka. Mármost a művésze névsorát nézve mégis feltűnik: épp a műfajok legjobb művelői hiányoznak a falakról. Feledy Gyula és Lenkey Zoltán szerepel ugyan, de festményekkel, nincs jelen Reich Károly, Würtz Ádám, Kass János, Pásztor Gábor, Gacs Gábor, Czinke Ferenc, Lóránt János. Csohány Kálmán nevével is csak a zsűri tagjai között találkozunk.)

A kiállítás grafikai anyaga a legnépesebb. A Kossuth Művelődési Ház alkalmanként „mini-galériaként” szereplő előterében, az emeletre vivő lépcső két oldalán, s a kiállítót terem ajtajai mellett a falakon két oldalon „nyert elhelyezést” a 39 grafikai lap. Néhány jutott mutatóba a terembe is, a festmények közé (Szántó Piroska és Püspöky István lapján például), ami a műfaji elrendezettséghez szokott látogatót meg is zavarja kissé, kivált Szántó Piroska vegyes technikájú, színes s bizonyos érzelmes dekorativitású lapjai esetében. A bejárati ajtón belépve, először Banga Ferenc karakteres, stílusukat valahonnan a linómetszéstől eredeztető tollrajzai (Bolgár útirajzok) tűnnek szemünkbe. Mind a Plovdiv felett című, mind a Nagy Lászlónak ajánlott lap értékes és emlékezetes része a grafikai anyagnak. Hasonlóan Pető János három litográfiája, köztük elsősorban a szorongás élményét megrázóan megjelenítő Szörnyeteg és a groteszk Majomháború. Bálványos Huba három lapja közül különösen a két tusrajz győz meg ezúttal is a művész kegyetlenségében is humánus, mert őszinte emberlátásáról és ábrázoló tehetségéről. Somogyi Győző két szitanyomata színvonalas folytatása a művész deheroizáló történelemábrázolásának. Úgy érezzük azonban, mintha ez a leleplező, deheroizáló látás és láttatás modorrá kezdene válni ebben az eredeti értékeket hordozó munkásságban. Az 1848-as hősök sajátos panoptikuma ezért is meghőköltet. Tóth Imre három rézkarca (mint a kiállító teremben látható két festmény is) a művész tehetségének kiemelkedő színvonalú reprezentálója. Szívesen említjük Barczi Pál, Kunt Ernő, Révész Napsugár, Püspöky István szép, igényes lapjait, mint a kiállítás értékeit.

A téli tárlat hagyományosan elsősorban a festészet tárlata. Ezúttal is meghatározó – még ha számban kevesebb is a grafikánál – a tárlatnak értékeivel és gyengeségeivel egyaránt karaktert adó szerepe van a festményeknek. A „tájháza” ismert és elismert festőművésze, Blaskó János két szép konstruktivista táblaképe, s Iványi Ödön, Mazsaroff Miklós, Tamás Evelin, Végvári János, Seres János, Papp László s Máger Ágnes táblaképei mellett a kiállítás meglepetéseiként is fogadtuk örömmel az eddig inkább grafikusként szereplő festményeit: Feledy Gyula két költőien szép, harmonikus színezésű festmény-látomását mindenekelőtt. Az Este című olajpasztell színekben-érzésekben oldódó rajzi fegyelme, tűnődő látomásossága s a Varázsló rajzi arányoknak fittyet hányó bravúrja, érdekes technikai megoldása Feledy művészetét méltón képviseli. Lenkey Zoltán két képe közül meggyőzőbb, befejezettebb érvényű a Kőmadár című olajpasztell. Meglepően érett festői alkotás Barczi Pál képe, a Naplemente, s színeiben, kompozíciójában az élet elmúlását tragikus erővel megjelenítő kitűnő kép Pető János festménye, a Dög. Szentgyörgyi József két kisméretű olajképe, s Nagy Ernő A folyosó fényei című érdekes perspektíva-tanulmánya feltétlenül említést érdemel; s Szentgyörgyi képei a jelenleginél talán méltóbb elhelyezést is a tárlat falain.

A szokásosnál is szerényebb a szobrászati anyag. S többségében inkább „műhelymunka”, mint befejezett és önmagáért felelni képes alkotás. A kísérletek közül Maróti János három impozáns krómacél térkompozícióját, s Szöllőssy Enikő festett fakompozícióit említenénk. Az utóbbiak magukban hordozzák az összerakhatóság-variálhatóság lehetőségét is, akár Koncz Béla ugyancsak festett fából összeállított két térkonstrukciója. Kucs Béla terrakotta térplasztikája, a Vigasztalók, Kis Nagy András Mohács című bronz plasztikája, Varga Miklós bronz formái érdemelnek még említést. A plasztikai anyag kiegészítője Nagy Gy. Margit két szövött gobelinje és Szakál Edit szép varrott faliszőnyege.

(1976 tavaszán zárták be a beszakadt mennyezetű galériát; bár a helyreállítás, illetve átépítés terve már 1976 nyarán kész volt csak mostanra, 1978 végére dőlt el, hogy 1979 tavaszán megkezdi a BÁÉV mint kivitelező a galéria helyreállítását. Közben eltelt három év. A legutóbbi biennálé meggyőzően megmutatta, hogy a Kossuth Művelődési Ház körülményei nagyobb kiállítások megrendezéséhez nem megfelelőek. S nem igazán kiállítóhely sem a József Attila Könyvtár alagsori helysége, sem a Diósgyőri Vasas Művelődési Központ előcsarnoka, folyosói, egyes szobái. Megkérdezhetnénk: a mostoha feltételeknek nem volt-e szerepük abban, hogy észrevehetően csökken a művészek érdeklődése a miskolci szereplések iránt. Megkérdezhetnénk azt is: van-e garancia arra, hogy a jövő őszi grafikai biennálét már a helyrehozott galériában rendezik meg? S gondolva most már a távolabbi (olykor távolodni tűnő) jövőre: lesz-e majd Miskolcnak is olyan minden feltételnek megfelelő, tehát valóban reprezentatív és optimális teret nyújtó kiállítóhellyel is rendelkező művelődési komplexuma, a mit a város méreteinél, népességénél és rangjánál fogva megérdemel?)

A jelen valóságnál maradva: a téli tárlat rendezője érezhetően nehezen küzdött meg a mostoha feltételekkel. S a műveket szemlélő kiállításlátogatót változatlanul nem elégíti ki a terem világítása, a kiállítóhelyül használt lépcsőház, vagy a mini-galériának nevezett földszinti előtér. A megnyitó meghívott résztvevőit épp úgy nem, mint a továbbiakban szinte véletlenül betévedő látogatókat.

S ez arra kell figyelmeztesse most már a képzőművészet helyzetével való törődésért felelős szerveket, intézményeket, hogy a kiállítások számát összegező statisztikák, kötelességszerűen visszatérő képvásárlási rítusok mellett közeledjenek ők is a valósághoz. A példázat őket is figyelmezteti.
Anteusz, ideje földhöz érni!

Papp Lajos

“Észak-Magyarorszag_1978_12_10.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1978_12_10_pages80-80.pdf – Letöltve 14 alkalommal – 1 MB

Benedek Miklós _ Észak-Magyarország, 1978. december 15.

Töprengés négy díj felett
Képzőművészeti mecenatúrák helyi gondiaiból

A hónap elején nyílt miskolci téli tárlat hét díjadományozó szerve közül kettő a tanács, egy az SZMT volt, négy pedig nagyüzem. E négy nagyüzem díja elvben a megye gazdasági életének a téli tárlathoz, illetve szűkebb pátriánk képzőművészeti életéhez kapcsolódó mecénási hozzáállását hivatott jelezni. -azóta megtudtuk, hogy a tanácsi szervek 100 ezer forint értékben vásároltak a tárlaton kiállított művekből részben maguk, részben a felügyeletük alá tartozó művelődési intézmények számára műalkotásokat. Ha e 100 ezer forintos vásárlást hozzáadjuk a nyitó ünnepségen kiosztott díjakhoz, akkor is alig 165 -170 ezer forint lehet az az összeg, amely a téli tárlathoz kapcsolódva művészeknek jutott díj, vagy honorárium formájában. Pillanatnyilag kimerítettnek is látszik a téli tárlathoz fűződő mecénási tevékenység.

Aligha kell bizonygatni, hogy a mecenatúra nem merülhet ki az évi egyszeri vásárlásban, vagy díjfelajánlásban. Új társadalmunkban merőben megváltozott a művészetek támogatási rendszere, a mecénás szerepét az állam mellett a társadalom, illetve a különböző gazdálkodó közületek, intézmények vállalatok és szövetkezetek kell, hogy átvegyék. Ha ez a különböző vállalati, intézmény működési szabályokban nem is fogalmazódott meg így, tételesen mind az 1974-es közművelődési párthatározat, mind a közművelődési törvény intencióiból értelmeződik. Vajon ha ezt a két állásfoglalást szem előtt tartjuk, elég-e, ha Borsod megye összes gazdálkodó szerveit négy üzemi díj képviseli, avagy egyáltalán képviselheti-e ez a négy díj a megye gazdálkodó szerveinek a közművelődési törődését, művészetpártolást? Aligha! Tisztelet és elismerés a Lenin Kohászati Műveknek, a Diósgyőri Gépgyárnak az Ózdi Kohászati Üzemeknek és a Borsodi Szénbányák Vállalatnak, amelyek a téli tárlat kiállítói számára díjakat ajánlottak fel, tevékenységük példamutató, de a megye az összképét tekintve nem elég. Az viszont javukra írható, hogy éppen ezek az üzemek rendszeresen támogatják valamilyen formában a képzőművészetet, és egyikük, a Lenin Kohászati Művek szerződéses viszonyban is áll egy Munkácsy-díjas fotóművésszel. Mégis azt kell mondani 1978 végén, hogy nem elég az a támogatás, az a mecénási támogatás, ami Borsod megyében tapasztalható. Az egyéb vásárlások alkalomszerűek. Meglehetősen ritkák. Rendszertelenek. Sokszor személyi kapcsolatokon múlnak, és éppen ezért a mecenatúra nem a művészetek, hanem egyes személyek felé irányulhat. Szerencsésen megszaporodtak az üzemi, munkahelyi, falusi tárlatok, de ezek inkább erkölcsi, mintsem anyagi haszonnal járnak a művész számára, sőt nem ritkán igen nagy ráfizetéssel.

A társadalmi mecenatúra rendszere még nem alakult ki eléggé nálunk. Más megyékben – persze, nem mindenütt! -, már adódnak jó példák. Ugyanakkor van országosan vitatható példa is, mint azt egy nagy sikerű rövidfilm, a Mecénások bemutatta. Ez a példa azért volt rossz, mint azt most már a televízió közvetítéséből százezrek megítélhették, mert jóllehet a dunántúli üzem magához hívta a művészeket, munkásságuk mégsem talált megértésre az üzemi dolgozók között, és a megyei tanács is inkább csak programpont, tervfeladat teljesítésének tekintette az üzemi kiállítást, mintsem olyan közművelődési munkának, amelyben alapvető cél a művészet és az üzemi dolgozók közelítése, és ettől elválaszthatatlanul a művészetek anyagi támogatása. Ezt azért volt érdemes külön említeni, hogy megjegyezzük, nem ilyenfajta mecenatúrára van szükség. Sokkal inkább kellene valami megyei szinten kézben tartott, átgondolt, szervezeti keretekbe foglalt kapcsolat.

Borsod megye jól gazdálkodó iparvállalatait, szövetkezeteit mezőgazdasági nagyüzemeit, tisztelet a kevés kivételnek, alig foglalkoztatja a mecénási feladat teljesítésének mikéntje. Pedig ha számba vesszük, hány olyan gazdálkodó szerv van a megyében, amelyik saját dolgozói érdekében is többet fordíthatna a képzőművészetek és a művészek támogatására, és ezt a számot szembesítjük a támogatásra érdemes alkotókéval, úgy kitűnne, tulajdonképpen jó szervezéssel, jó összefogással, igen magas szintű mecenatúrát lehetne Borsodban teremteni. Azt mondhatják erre sokan, hogy volt már példa üzemek, szövetkezetek és művészek kapcsolatára, amely részben formális volt, olykor bizonyos mértékig már inkább a segélyhez hasonlított, másrészt meg helyenként olyan hosszúra nyúlt a kapcsolat, hogy szinte unták egymást. A művész kötelességének érezte, hogy időközönként megjelenjen az üzemben, az ottani életből merítsen témákat, aztán megszülethetett sorozatban az egymáshoz veszedelmesen hasonlító, meglehetősen didaktikus képek, telel lett velük az üzem minden reprezentatív helysége, a művész is belefáradt, a mecénás is. Hasonló jelenségeket lehetett tapasztalni egyik-másik mezőgazdasági szövetkezeti kapcsolatnál is. Ez arra int, hogy a mecenatúra a gazdasági szerv részéről nem lehet valami olyan kapcsolat, amely kizárólagosan a közvetlen üzemi mozzanatok művészi megörökítését honorálja. Sokkal emberibb, sokkal szélesebb körűen értelmezett kell hogy legyen ez az egymáshoz tartozás, mert az üzemnek meg kell értenie, hogy ő dolgozói művelődési szintjének emelését szolgálja egy műalkotás akkor is, ha nem közvetlenül az adott üzem életéből meríti témáját, ha nem erőszakoltan termelési jellegű. Átértékelésre kell hogy kerüljön minden gazdálkodó szervnél az ilyenfajta támogatás, illetve támogatási szándék.

Az elkövetkezendő idők gazdálkodásában a különböző gazdasági megkötöttségek bizonyára kibúvóul is szolgálhatnak majd olyan gazdálkodó szervek vezetői részére, akik eddig nem sokat törődtek a művelődés és azon belül a művészetek támogatásával. A közművelődési párthatározat és a közművelődési törvény szabta feladatok teljesítése alól nem nyújt felmentést most semmiféle rendelkezés. Éppen ezért időszerű a téli tárlat összesen négy díja felett elgondolkozva megkeresni a módját, miként lehetne a társadalmi mecenatúrát Borsodban olyan alapokra helyezni, ahol nem hirtelen elhatározások, egyéni meggondolások játsszák a döntő szerepet, hanem a megye dolgozói, illetve azok művészeti ízlésfejlesztési szükségességének és a művészetek és a képzőművészetek jelentős anyagaikkal is támogató feladatnak az elválaszthatatlansága. Hosszabb-rövidebb időre kötött szocialista szerződések, akár váltott üzemekkel, illetve váltott művészekkel; a vásárlások rendszeresebbé tétele, akár országos jellegű tárlat nélkül is; az üzemi kiállítások jobb honorálása és még jó néhány más anyagi kihatású cselekvés lehet a kiindulópontja Borsodban a művészeti mecenatúra hatékonyabbá tételének, megsokszorozódásának. De elkezdeni már most kell. 

Benedek Miklós

“Észak-Magyarország_1978_12_15.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1978_12_15_pages116-116.pdf – Letöltve 13 alkalommal – 1 MB

Benedek Miklós _ Észak-Magyarország, 1978. december 20.

Számvetés a Galériában – Tizenkét kiállítás, meg egy terv

A Miskolci Galéria átmeneti otthonában most a Téli tárlat anyagát tekintheti meg a képzőművészeti érdeklődésű borsod-miskolci látogató. Ezzel a tárlattal zárul az 1978-as kiállítások sora. Szám szerint tizenegy kiállítást rendezett a Galéria ebben az évben. Az első tíz kiállítást összesen tizenháromezren tekintették meg, s ez a szám a Déryné utcai állandó épületben kialakult látogatottsághoz képest kevés. Ennek okait már többször megírtuk, a már három éve tartó kényszerű vendégeskedés, a más – köztük ugyancsak kiállítást rendező – intézményekkel való társbérlet mindenképpen károsan befolyásolja az érdeklődést, a látogatottságot. Nemcsak azért, mert itt nehezebben keresik fel, hanem mert a helyiség is alkalmatlan a Galéria feladataihoz. Ezeket ismételten részletezni már szükségtelen.

Mindezek ellenére a Miskolci Galéria a most záruló évben igyekezett felszereltségét fejleszteni, paravánokat, szoborállványokat szerzett be, amiket hihetőleg majd rendbe hozott saját helyiségében tud jól hasznosítani. Ez évben is tartottak alkalmanként tárlatvezetéseket, elsősorban az iskolák és a szocialista brigádok részére. Rendszeresen segítette a Galéria a Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-magyarországi területi Szervezetének tárlatait (például anyagbegyűjtés, szállítás, stb.), a diósgyőri Vasas Galéria, a Nehézipari Műszaki Egyetem kiállításait; közreműködik a Borsodi Fiatal Művészek Társasága rendezvényeinek, találkozóinak lebonyolításában, a Herman Ottó Múzeum Képtárával közösen szervezi a művészetbarát társaság összejöveteleit; közreműködött októberben a kisgalériavezetők konferenciájának előkészítésében és lebonyolításában.

A tizenegy tárlat közül várhatóan a Téli tárlat éri majd el az év végéig a legnagyobb látogatottságot. A továbbiak közül kiemelkedik Molnár Edit fotóművész februári tárlata 2776 látogatóval, de sajnos akadtak megdöbbentően alacsony érdeklődést vonzó kiállítások is. E látogatási adatok igen tanulságosak és elgondolkoztatók.

A következő év terve is csak a jelenlegi otthonra épülhetett. A tervezett tizenkét tárlat közül tizenegy még ebben a Kossuth utcai teremben kerül a közönség elé, s hihetőleg az utolsó, a december 2-án nyíló X. országos grafikai biennálé nyitja majd újra a Déryné utcai – addigra hihetőleg rendbe hozható! – galériaépületet, az ottani tárlatok sorát. (Ehhez feltétlenül az szükséges, hogy immár márciusban végre elkezdjék a beszakadt tetejű épület felújítását, s a háromévi megmagyarázhatatlan várakozás után végre elvégezzék ezt a valójában nem is nagy építészeti feladatot jelentő munkát.)

A kiállítási tervet 1979-re már elfogadta a Képzőművészeti Szaktanács, de a tárlatok szervezésén kívül egyéb feladatokat is megoldanak. Például tovább erősítik a külföldi – kassai, katowicei, tamperei és a szovjet – kapcsolatokat; előkészítik a grafikai biennálé jubileumi kiadványát: a Képtárral közösen megszervezik a Borsodi Fiatal Művészek Társasága kiállítását a Vasas Galériában; folytatják a Képtárral közösen a képzőművészeti előadássorozatot „Kortársak-művészet” címmel, legismertebb képzőművészeink bevonásával; s nem utolsósorban folyamatosan előkészítik az új honfoglalást a megújuló régi hajlékban. A munkaterv alapvető része természetesen a kiállítások sora.

Tizenkét kiállítás, tehát havonta egy várható 1979-ben. A sort Balla Demeter fotóművész tárlata nyitja, Ballát aligha kell Miskolcon bemutatnunk, erősen kötődik Miskolchoz, nemrégen értékes miskolci albumot is megjelentetett. A szőnyegkiállítási sorozat a negyedik darabjával folytatódik a sor, amikor is a Teke-Türkmén terület szőnyegeit láthatja a közönség. Bernáth Aurél kiállítása folytatja a sort márciusban. A mester retrospektív tárlatán a Magyar Nemzeti Galériában és különböző magángyűjteményekben levő munkáiból mutatnak be válogatást. A katowicei képzőművészek textil- és miniatúrakiállítása, majd a hagyományos Rajzok – immár a tizenegyedik a sorban – látható, majd ezt pedig a tamperei festőművészek kiállítása követi. Miskolc finn testvérvárosának képzőművészeti életét mintegy száz alkotás fogja reprezentálni. Két szlovák művész – Andrej Dobos festő és Juraj Bartus szobrász – bemutatkozása következik, majd a barátság-fesztiválhoz kapcsolódó társai következik időrendben. Szeptember a fiatal művészeké: a Fiatal Képzőművészek Stúdiója ez alkalommal alkalmazott grafikai művekkel jelentkezik. Októberben a magyar naiv művészek kiállításán a Kecskeméti Naiv Múzeum anyagából láthatnak válogatást az érdeklődők, majd két svéd szobrász, Ulla Kraitz és Gusztáv Kraitz plasztikáit ismerhetjük meg. Végül a jubileumi, X. országos grafikai biennálé zárja az 1979-es kiállítások sorát, hihetőleg már a Déryné utcában e kibővítve még két helyen: a Képtárban a biennáléval egyidőben az eddigi nagydíjasok munkáiból rendeznek kiállítást, a külföldi grafikusok közül pedig most a szovjet művészek jönnek el munkáikkal, s az ő anyaguk a Kossuth Művelődési Házban (a Galéria jelenlegi átmeneti helyén) kerülnek a közönség elé.

Talán feltűnő, hogy az 1979-es tervben egyetlen miskolci művész kiállítása sem szerepel. Ez megközelítőleg sem azt jelenti, hogy nem jó a Miskolci Galéria és a helyi alkotók kapcsolata. Sőt, nagyon is jó, eleven, többségben baráti. Ugyanakkor a miskolciak többsége az elmúlt tíz évben már szerepelt a Galériában, némelyik többször is, mások más miskolci kiállítóhelyen találkoztak a közönséggel, s van, aki meg akarja várni a Galéria újranyitását. Hogy mennyire törődik a Galéria a miskolciakkal, annak ékes bizonyítéka egy dédelgetett terv. Érdemes ezt megismerni.

Napjainkban nincs Miskolcon szerv, amely a borsod-miskolci művészek dokumentumainak összegyűjtésével, feldolgozásával foglalkozna. Nincsen szerv, ahol bizonyossággal lehetne utánakeresni helyi művészeink adatainak, munkásságuk dokumentumainak. Feltétlenül szükséges lenne egy olyan archívum létrehozása, amelyben az itt élő művészek személyes adatain kívül fellelhető minden, a művészi tevékenységükre vonatkozó adat, hivatalos irat, sajtókivágás, egyéb dokumentáció, amelyeknek összege folyamatosan képet adhatnak munkásságukról. Természetesen ide tartozna alkotásuk fotóinak, illetve diáinak gyűjtése, rendszerezése is. Ezt egyszer kellene jól összeállítani és a továbbiakban napra készen vezetni, kezelni, kiállító intézményekkel olyan kapcsolatot tartani, hogy e dokumentumgyűjtemény folyamatosan bővüljön.

Ennek gondja nem lehet kizárólagosan a Miskolci Galériáé. A Herman Ottó Múzeum Képtárában is megfogantak már hasonló tervek, s közösen alighanem megvalósítható ez az elgondolás. A gyakorlati élet bebizonyította, hogy egy ilyen gyűjteményre igen nagy szükség van. A Képtáron kívül a Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-magyarországi területi Szervezete is hozzákezdett már bizonyos gyűjtéshez, most már összefogva kellene jobban megalapozni ezt a munkát, s a jövőben együtt végezni. Eredményesebb lenne, az átfedések is elkerülhetőbbek. A Galéria hazaköltözésével ez a gond újra előtérbe kerül, s talán a közös megoldáshoz is közelebb jut.

Benedek Miklós

“Észak-Magyarország_1978_12_20.pdf” letöltése eszakmagyarorszag_1978_12_20_pages156-156.pdf – Letöltve 13 alkalommal – 1 MB