XXV. Miskolci Téli Tárlat
2021. június 12. – július 4.
Kérjük, hogy a látogatás feltételeiről tájékozódjon az alábbiakban!
A XXV. Miskolci Téli Tárlat díjazottjainak listája
Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata nagydíja Lenkey-Tóth Péter
Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nkft. díja Szepessy Béla
Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria kiállítási díja Horváth Kinga
Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria díja Durucskó Zsolt
MissionArt Galéria Kft. díja Balogh Kristóf József
MŰÚT Irodalmi, Művészeti Folyóirat díja Madácsy István
Á. Tóth és Barátai Produkciós és Reklámügynökség Kft. és
a Spanyolnátha művészeti folyóirat összevont díja Kótai Tamás
Ezsterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézetének
és az ArtPont Művészellátó Kft. összevont díja Góré Szabina
Múzsák Kertje Alapítvány és a Lácacsékei Művésztelep összevont díja Miklós Gábor
A kiállítást rendezte:
Kónya Ábel képzőművész, a Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria tagintézmény-vezetője
A megnyitó fotóit Mészáros Viktória készítette.
2020. október 19-én hétfőn szakmai zsűri válogatta ki a kiállításra kerülő munkákat, melyek listája az alábbi fülről letölthető.
A válogató zsűri tagjai:
Bukta Imre képzőművész
Erőss István képzőművész
Kishonthy Zsolt művészettörténész
Kónya Ábel képzőművész
kiállításra kerülő művek listája
Boros Lili katalógus előszava
BOROS LILI
Antropológiai vizsgálódások – gondolatok a XXV. Miskolci Téli Tárlathoz
A több évtizedes múltra visszatekintő Téli Tárlat rangos és fontos eseménye Miskolcnak és az eseményt gondozó Miskolci Galériának. Bár az idei szezonális tárlat a kétévenkénti „művészeti termést” összegzi és a nyílt, tematikai és technikai megkötések nélküli felhívás következtében tág fókuszú, tematikus és vizuális problémapontok köré csoportosítja a beválogatott munkákat. A széles spektrum a kiállítók eltérő szakmai múltjában és generációs viszonyaiban is megnyilvánul. A szakmai színvonalat képzőművészekből és művészettörténészekből álló zsűri – idén Bukta Imre, Erőss István, Kónya Ábel, Szanyi Borbála képzőművészek és Kishonthy Zsolt művészettörténész – biztosította.
A Téli Tárlat szakmai koncepciójáról írni ugyanazt a nehézséget jeleni, mint talán a kiállítást megrendezni.[1] A 68 alkotó műveit azonban párbeszédbe állítani, a „jótékony szomszédság” elvét alkalmazni kétségtelenül hasznos és a kiállításlátogatók számára pedig hiteles forrása lehet annak az időszaknak, amelyben élünk. A két évvel ezelőtti Tárlat óta ugyanis szinte mindenkit érintett az, hogy a világjárvány miatt egyik napról a másikra alakultak át a mindennapok keretei, az emberi kapcsolattartás formái. Ezek a változások különböző módon vannak/voltak hatással a művészi alkotómunkára, s ha áttételesen is, de váltak tematizálttá a műalkotásokban. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy az antropológiai fókuszú vagy az emberi egzisztenciát középpontba állító műveknek lett egy aktuális, pandémia-felőli olvasata, értelmezése is, amely jól szemlélteti a műinterpretáció kontextusfüggő mivoltát.
A csoportokba rendező értelmezői szándék megnyilvánul e kötetben is, hiszen a művek reprodukciói már nem abc-sorrendben, hanem tematikus-vizuális egységekre bontva jelennek meg, amely kétségkívül a befogadást segítő és irányító – a kurátori kiállításoknak megfelelő – interpretáló szándékot sejtet. Ezt felemlítve ugyanis ahhoz a kérdéshez érünk, amely e kiállítástípus 21. századi relevanciáját és a globalizált művészeti színtér problémáját érinti. A globális és lokális/nemzeti művészet kérdése legplasztikusabban az 1895-től megrendezésre kerülő, a párizsi világkiállítások hagyományát alkalmazó Velencei Biennálét érintően rajzolódott ki, ahol a Biennále a nemzeti reprezentáción, az adott ország kétévenkénti „képzőművészeti termését” bemutató pavilonkiállításokon alapuló rendszerét vonják kétségbe. Ennek a szezonális, egy-egy régió képzőművészetének bemutatását célzó tárlatoknak pedig másik előzménye a szalon-kiállítások 19. századra visszanyúló, több ízben a progressziónak ellenálló, meghatározott esztétikai preferenciák alapján működő „zsűrizett” jellege.
A Miskolci Téli Tárlat előzménye, az 1955-től évente, majd 1960 után kétévente megrendezett Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás. A főváros és vidék képzőművészeti életét összegző kiállítások sora nyílt az ötvenes években Hódmezővásárhelyen, Nyíregyházán vagy a Műcsarnokban, míg a hatvanas években tovább folytatódnak a vidéki seregszemlék, szezonális tárlatok,[2] – a hivatalos kultúrpolitika „művészet demokratizálási” szándékának megfelelően. 1961-től rendezik meg a Miskolci Országos Grafikai Biennálét (később Triennále), amely váltakozva kerül megrendezésre a Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítással. Utóbbi folytatásaként 1970-ben már Téli Tárlat néven nyitják meg kétévente a kiállítást a Műcsarnok mintájára alapított Miskolci Kiállítási Csarnokban (később Miskolci Galéria).[3] A város képzőművészeti életéhez egyébként is hozzákapcsolódik a képgrafika erős és folytonos jelenléte – e hagyomány megteremtésében jelentős szerepe volt Feledy Gyulának. A Téli Tárlatnak van még egy nagyon fontos bázisa, ez pedig az egri és nyíregyházi egyetemen folyó művészeti képzés, melyeknek fiatal, gyakran még tanulmányait folytató hallgatói rendre megjelennek alkotásaikkal a kiállításon.
Erre az évtizedes hagyományra támaszkodik tehát a Téli Tárlat. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy város és környékének művészeti szereplői identitásképző elemként tekintenek rá, hiszen az open call elvének megfelelően a nem hivatásos alkotók számára is nyitva hagyják a jelentkezés lehetőségét, rendezvényüket pedig fórumként deifiniálják.
A 2020-as kiállítás, mely valójában csak 2021-ben lesz látogatható a világjárvánnyal összefüggésben hozott intézkedések okán, műfaji és technikai szempontból tág merítést nyújt: a sokszorosító grafikai eljárások mellett a hagyományos festészeti megoldások, főleg a kétdimenziós képek dominálnak, míg a plasztikai, fotó- és videoművek kisebb számban vannak jelen. Annak ellenére, hogy a felhívásban nincsen tematikus megközelítés, mintha a válogatott művek mégis egy irányba mutatnának: antropológiai vizsgálódások lennének még a nonfiguratív vagy tárgyi-természeti részleteket mutató művek esetében is. A katalógus képanyagának csoportosítása szerint a lírai absztrakt festészeti hagyományába illeszkedő, többségében akril-vászon képek formái – definiálatlanságuk okán – az értelmezés nyitottságára adnak lehetőséget, hogy Umberto Eco az informellel kapcsolatos nyitott mű-koncepciójára utaljak.[4]
Sütő Róbert gesztusjellegű, széles ecsetvonásokkal, izzó vörös árnyalatokkal létrehozott tájképi konnotációi vagy Goschler Tamás organikus eredetű, sejtszintű formái a keletkezés, pusztulás és átalakulás véletlenszerű folyamatait sejtetik. Olyan állomásokat, amelyek poszt- vagy prehumán állapotokra utalnak, de akár az emberen belül zajló folyamatok is lehetnek. Pap Gitta négyzetes formátumú akril-vászon képei már a poszthumán esztétikához kapcsolódnak: a képi rendszer fragmentumokra és átalakuló formákra épül. Szeginé Pogány Adrienn Feltárás című triptichonja különböző (ős)erők vagy -elemek közötti küzdelmet sejtet, míg Both Teodóra a szimbolizmushoz és expresszionizmushoz kötődő tér- és formaszervezésében egyértelműen az emberi érzések vizuális megformálását adja (Benned és velem II.).
A figurativitás és absztrakció közötti átmenetet jelentik azok a képek, amelyek a természetben fellelhető organikus absztrakt formákkal dolgoznak és a tájkép műfajának vizuális toposzaiból táplálkoznak. A land art művésztelepet működtető és annak műfajában dolgozó Stark István üvegport és transzparens festékrétegeket alkalmaz, a vénákat és kapillárisokat gyökérhálóvá alakítja. Szóda Klára, Bakos Júlia és Máger Ágnes a fény és atmoszférikus viszonyok változásainak festői problémáját helyezi a középpontba, erőteljes stiláris referenciákkal (Napfény, Pirkadat, Forgószél). Gonda Zoltán és Princess of the Aluminium Factory a forma- és festékközökből kibontakozó-feltörő alakok a kialakulás és eltűnés lehetőségeit kutatják. A századelő és a posztimpresszionizmus, illetve posztnagybánya nyomdokain haladva egyértelmű tárgyi és természeti referenciákkal dolgozik Jámbor-Mihályi Mónika és Veres Lajos. Seres László pedig absztrakt formanyelven belül színes ecsetnyomokká redukálja Cézanne kompozícióit (Hommage à Cézanne I–III.).
Egyértelmű tájképi referenciákat használ Ádám János és Kiss Tanne István a fotó műfajában, Kavecsánszki Gyula és Goda Gertrud pedig a hagyományos festészeti technikákban. Az urbánus környezet, tárgyi viszonyok, a posztinternet korának vizuális elemei különböző médiumokban válnak alkalmassá korunk értelmezésére (Orosz Csaba, Homonna György, Horváth Rita, Kövesdi Judit).
A kiállítási anyag következő egysége az emberi alakot középpontba állító művek sora, melyek éppen ennélfogva kötődnek legszorosabban az európai képzőművészet kurrens problémáihoz: Suha János, Góré Szabina, Hermann Péter, Reinecker Szandra, Rácmolnár Sándor és Koós László az antropocentrikus világképen keresztül foglalkoznak az emberi lét, szerepek, viszonyok stb. vizuális megjelenítésével. A szakrális képtípusok, az oltárkép kompozíciós rendszerét Borgó alkalmazza, valamint a népi vallásosság vizuális örökségéből táplálkoznak Sóvári Melinda Magdolna, Zombori József, Kovács Viktória és Lipkovics Péter alkotásai.
A portré a posztmodern és egzisztencialista művészetben újra kiemelt szerepet kap, mert alkalmas az identitás újrafogalmazására. A Francis Bacon, Chuck Close és Gerhard Richter által jelentős átalakításon átesett arcképfestészet már másodlagos reprezentáció; a digitális kép által közvetített vizuális rendszerekre reflektál és az eltűnő, megragadhatatlan identitás kérdését helyezi középpontba. E posztmodern – szerteágazó és nehezen definiálható – emberképet jelenítik meg Fehér Rozália, Molnár Ferenc, Lukács Róbert, Gebler Kitti, Lévai Attila, Balogh Kristóf József, Zsiga Alexandra Vivien, Csohány Éva, Jaskó Emese és Csabai Renátó munkái.
Kollázs, montázs, linóleummetszet, monotípia, szabadkézi rajz, vegyes technika – hogy csak néhány technikát soroljak fel az alkalmazottak közül. Mind-mind a kortárs grafikában rejlő lehetőségeket kutatja (Wechter Ákos, Gönczi Petra Virág, Sallai Tibor, Szepessy Béla, Fejér Ernő, Csomós Zoltán, Bugyi István József, Tóth Vivien, Láng Eszter, Miklós Gábor, Durucskó Zsolt, Madácsy István, Kótai Tamás). Tárgyi részletek, visszabontott, fragmentált vagy különböző minőségű felületek Szakállas Zsolt, Varga Éva, Lenkey-Tóth Péter, Vass Tibor és Gulyás Andrea Katalin alkotásainak alapmotívumai. Ezeknek a legtöbb esetben a vonatkoztatási pontjuk az (esetenként jelen nem lévő) ember és emberi percepció. Török Eszter és Horváth Kinga az ismétlődő formákra fókuszál, míg a plasztikai alkotások és egy videómű eltérő megközelítéseket alkalmaznak a – most ismét válságkorszakát élő – ember létére vonatkozóan (Drozsnyik István, Jószay Zsolt, Radics Márta, Szanyi Borbála).
[1] A problémát hasonlóan fogalmazta meg Erőss István a 2018-as Téli Tárlat katalógusának előszavában. Erőss István: XXIV. Miskolci Téli Tárlat. In: Urbán Tibor (szerk.): XXIV. Miskolci Téli Tárlat. Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria, Miskolc, 2018. o. n.
[2] Hajdú Ildikó: Kiállítások láncolata: a Téli Tárlat. Zempléni Múzsa 17/1. (2017) 47.
[3] Hajdú Ildikó: Kiállítások láncolata: a Téli Tárlat. Zempléni Múzsa 17/1. (2017) 48.
[4] Umberto Eco: Nyitott mű. Európa, Budapest, 1998. Fordította: Dobolán Katalin.
meghívó letölthető pdf formátumban
felhívás letölthető pdf formátumban
jelentkezési űrlap letölthető word formátumban
A XXV. Miskolci Téli Tárlat megvalósulását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
